Igen… már a negyedik anyák napja, hogy nem fréziát veszek, hanem gyertyát gyújtok ezen a csodálatos májusi vasárnapon. Mert előre mentél. És, ha elgondolkodom azon, hogy milyen is felnőtté válni, akkor az a februári nap jut eszembe, amikor méltatlan szenvedések között elmentél. Azonban még délelőtt, a gyóntatódnak azt ígérted, hogy odafönn majd imádkozol értünk. Ránk fér… Hiszen olyan világ lett már azóta is, amilyenre Te sem gondoltál volna, bár voltak rossz érzéseid…
Anyák napja van, de a keresztény Európa helyén ma sok országban nem lehet anyának nevezni az Édesanyát, és az anyáknak teremtett nők azért harcolnak, hogy megölhessék azt, aki a fogantatása pillanatától egyedül arra számíthat, és annak van kiszolgáltatva, aki meg akar tőle szabadulni… – "Micsoda ócska világ ez?" – mondtad sokszor… S talán odafentről is döbbenten nézed, ami azóta történt… négy év alatt. És a neheze, 2022. még hátra van.
A
hazaárulás, a nemzetietlenség, a hit elleni támadások és a ránk engedett colosseumi
oroszlánok, azaz, a Covid különböző válfajai elrettentik az embereket, akik
emberségüket is odadobják, hogy mentsék magukat… Eszembe jut, amit 1944.
december 24-éről meséltél. Nem zárták be a városmajori templomot a háború
veszélyei miatt, hanem délután háromkor tartották meg az éjféli misét. Tudva és
remélve, hogy akkor és oda nem csapódik be egy bomba, hogy Jézus születését –
ha nem is éjféli misén, de – délután zavartalanul megünnepelhetitek, Ti is
elmentetek… és az estét már a pincében kellett tölteni. Mi nem mehettünk éjféli
misére, mert nem volt. A templomok bezárva, a szenteltvíztartók kiszáradva, s
úgy vehettünk részt szentmisén, ahogyan Ti 1944-ben ünnepi asztalról, békéről
álmodtatok… ott a pince homályában. Nekünk ez a homály az internetes
miseközvetítés volt másfél évig. Hiszen a húsvét, a pünkösd, a karácsony csak
virtuális lehetett, mert a törvények és a colosseumi oroszlánok éhesen bőgtek a
ketrecen kívül, ránk vadászva. És ’56… amely halálos ágyadig kísért, s mindig a
következő napra tetted az ünnepet… október 23-át, az utolsó hetekben. Pedig,
január és február volt. Ám, azok a napok számodra felejthetetlenek voltak…
talán azoknak a napoknak az emléke adott számodra könnyebbséget a végső
szenvedések közepette. Mi pedig? Itt állunk ugyanazokkal szemben, akik ellen Ti,
akkor, fiatal és lelkes magyarokként küzdeni vágytatok. Gyermekkoromban sokat
hallottam Tőled és Déditől a Lenin-fiúk 1919-es ámokfutásáról, a
gyilkosságokról, a hazaárulásról, s most ismét itt vannak, épp olyan
vérszomjjal és gyűlölettel, mint akkor. Az a világ akkor elmúlt, mert rend
lett… hogy most mi lesz, csak Isten tudja. Hiszen demokrácia van - mondják, bár nem tudják miről beszélnek..., de rend nincs!
És hallottam Tőled azokról az időkről is, amikor a mai ellenzék szellemi elődei elvitték a papjainkat, megkínozták Magyarország prímását, lecsukták a korábbi rendszer hivatalnokait, kifosztottak mindenkit a magánvagyonából… Ma is ezt halljuk tőlük. Ám, gyermekkoromban volt egy hely ahová Veled, az Édesanyámmal, bizalommal és szeretettel mehettünk: a templom, ahol, az ezek által megkínzott, rommá vert öreg ferencesek tartották a lelket Buda keresztény közösségében. Igen, ez volt a budai ferences templom, ahol nevelkedtem, ahol megtanultam számos bölcsességet, amelyekből máig erőt tudok meríteni. Ám, ez Nélküled nem ment volna. Hiszen, a Te áldozatod, a mi jövőnk volt. Amikor apánk, a kommunisták miatt kórházba került, és Te ottmaradtál négy éhes szájjal, táppénzből "funzlizva" ki a mindennapi betevőt, akkor is ezek az öreg ferencesek álltak mellénk, amíg apánk fel nem gyógyult… s utána is. Igen… Te sokszor nem ettél, hogy mi ehessünk, és soha egyetlen szóval sem elégedetlenkedtél emiatt. Mosolyogva és végtelen nyugalommal néztél minket, s vittél a májusi litániára… mert Te valóban komolyan gondoltad: „Néked ajánljuk Szűzanyánk”…
Anyák napja van… és ma ismét köszönettel fordulok Hozzád mindenért, amit kaptunk, mindenért, amiről értünk, gyermekeidért lemondtál, minden bánatért és szenvedésért, amit vállaltál értünk, és mindenért, amire megtanítottál minket: Imádságra, hitre, hazaszeretetre, tisztességre… mindenre, amitől ember az ember, magyar a magyar, keresztény a keresztény.
Ha megélted volna a mai kort, s nem mentél volna el négy anyák napjával ezelőtt, talán abba halnál bele, amit ma látni volnál kénytelen. Európában - benne őseink egykori fészkében, Bajorországban is - összeomlott minden. Ma már nincs kereszt az iskolákban és a kórtermek falán, nincs anya és apa megszólítás, az öreg papot megbilincselik, mert Jézust idézi, a templomokat porrá égetik, s fiatalok tömege követeli a gyilkolás törvényesítését, az azonos neműek házasságát, és azt, hogy ezek gyermeket is nevelhessenek. Mozart, Beethoven, Bach, Shakespeare ellenséggé vált… Egy táncot jár a világ… ördögi táncot, csak nem tudja.
Ma megint megköszönöm, hogy ebben a drámai korban, ebben a természetellenes és katasztrofális korban az maradhattam, aki vagyok. Van hitem – ha olykor kevésnek tűnik is –, szeretem a történelmi magyar hazát, és megtartom azokat az elveket, amelyekben felnőttem, amire neveltetek, amihez példát is adtatok történelmi korokban és eseményekben is.
Hitem szerint látod, mi történik itt… ezért kérlek, Édes Jó Anyám, utolsó délelőttödön tett ígéreted szerint most még többet kérd az Egek Urát, hogy könyörüljön nyomorult népén, hogy unokáid és dédunokáid se felejtsenek el imádkozni… értetek, értünk, hozzátok… hozzánk. És legyen templomuk, legyen hazájuk és legyen hitük… Lassan, mi is utánatok megyünk… de addig anyák napján meggyújtom a gyertyát, miközben elpanaszolom, amit Te is látsz, és ami miatt könyörögsz értünk…
Stoffán
György