 |
| Tara hotilor |
Ha
mi magyarok állítanánk szobrot egy olyan gazembernek, aki oláhok ezreit
mészárolta le, attól minden bizonnyal zengene a világsajtó, s történelmileg
fasisztává nyilvánítanának minket. Igaz nem is állíthatunk efféle szobrot, mert
mi magyarok, soha nem tettünk ilyet…
A
minap nagy ünnepség volt a bukaresti parlament épületében. Románia „legnagyobb
történelmi alakját”, a tömeggyilkos Janku Ábarhámot ugyanis bevitték az
épületbe. No, nem a hulláját, mert azt a cebei polgármester nem engedte kiásni,
ám a diplomás birkapásztorok egy csoportja azért szobrot készíttetett róla. Azt
állították ki a parlament folyosóján.
Nagy
pátoszos beszédek hangoztak el, amelyek szerint Janku, Románia hőse, a
legnagyobb, a legdicsőbb és a legősibb. Ősi, hiszen, Janku Ábrahám megelőzte a
korát és megelőzte Románia megszületését is. Igaz, ezt ott szerényen
elhallgatták, mert az ünneplők is jól tudják, hogy Ábrahám kicsit előbb
született, mint Románia… s előbb is halt meg… mint bolond, részeges csavargó.
No,
de térjünk vissza a korrupció világvárosának „törvény”hozásába. A „szentségimádás”
ünnepi szónokai és zenészei szent esküt tettek, hogy követik a nagy oláh
nemzeti hős példáját. Ez persze nekünk hátborzongató, de e tanult juhászok
számára genetika. Lássuk, milyen példát is adott ez az őrült, az akkori Habsburg
diktatúrát nagy pénzért kiszolgáló gyilkos, a mai oláh szenátoroknak?
Avram Iancu, mint a felkelő románok vezetője, 1848 októberében megfélemlítő hadjáratokba
kezdett Erdélyben
a magyarok és a szászok ellen. Az egyik leghírhedtebb akciója a zalatnai mészárlás volt. Avram Iancu egyik felkelő társa, Petru Dobra vezette az oláh szabadcsapatokat, akik
700 fegyvertelen nemzetőrt, asszonyt és gyereket, álmukban lemészároltak a
preszákai mezőn. Október közepétől november közepéig tucatnyi magyar település
lakosságát ölték halomra ezek az oláhok.
1849. január 8-án Avram Iancu prefektusa, Ioan Axente Sever bevonult
a védtelen Nagyenyedre és a kb.; 9000 főnyi oláh feldúlta a
várost és mintegy 900 embert válogatott kegyetlenségek közepette kivégzett.
Egy hét alatt, Hariban (Heria), Nagylakon, Borosbenedeken és Járán újabb magyarellenes mészárlásokat követtek
el. 1849 tavaszán visszaszorultak a hegyekbe, Josef
Bem tábornok győzelmeinek eredményeképpen, így a
mészárlások is abbamaradtak, kisebb támadásokat azonban továbbra is vezettek. 1848 októberében, novemberében a magyar
települések, köztük Abrudbánya elpusztítása hasonló forgatókönyv alapján
zajlott le: az oláhok előbb fenyegetésekkel, majd ígéretekkel fegyverletételre
bírták a lakosokat, majd legyilkolták őket. A magyarok a városokban semmilyen
fegyveres erővel nem rendelkeztek, legyilkolásuk nem hadi cselekmény, hanem korabeli
terrorizmus. Ezekben az esetekben
népirtásról kell beszélnünk. Ám, Avram Iancut a
magyar szabadságharc leverése után nem vonta felelősségre az őt pénzelő osztrák
hatóság. Janku Ábrahám oláh szabadcsapata mintegy 150.000 védtelen magyar asszonyt,
gyermeket és öreget és 40 ezer szászt küldött a szörnyű halálba.
A bukaresti birkapásztor parlamentáriusok azonban ezt
a tömeggyilkost, mint az oláh nemzet kiemelkedő alakját ünnepelték. Mert nem
jutott nekik olyan, mint Árpád vezér, Dózsa György, Hunyadi János, Gróf Zrínyi
Miklós, Szondy György, Dobó István, Rákóczi Ferenc vagy Báró Hadadi Wesselényi
Miklós. S nem csak nagyságban, de korban is kissé ifjabbak, mint a felsorolt magyar
urak…
Igaz, az oláhok nemrégiben még Mániu Gyulának is
szobrot emeltek, s őt is nagyra becsülik ezen ősi nemzet (1859.) esztenákon művelt,
korrupt pásztorai. Ám ami a legjobban tetszett Ábrahámuk felmagasztalásában és
oláh ortodox oltárra emelésében, az az volt, hogy a pátoszos szónoklatok és
zenei betétek után az esztenák népe térdre ereszkedett Janku szobra előtt…
Megható volt ez a cselekmény… amolyan „szentségimádásos”
hangulattal bírt. Mindazonáltal jellemző ez a kis ünnepség és térdre ereszkedés,
a mai oláh politikára. Hiszen Bukarest az elmúlt hetven évben mindig térdre
ereszkedett – bárki előtt –, ha érdeke ezt kívánta.
Ma is ezt teszik az oláh politikusok, csak azt nem
tudják, hogy mint büszke nemzet rövid életűek lesznek ettől a mai, utolsó letérdeléstől.
És itt nem a Jancu-szobor előttire gondolok…
Stoffán György