Ha az ember egyszer beteszi a lábát Erdélyországba,
akkor attól a pillanattól kezdve - élete végéig - vágyik és mindig hazamegy Erdélybe. Megmagyarázhatatlan
vonzalom alakul ki a varázslatos Tündérország iránt, amelynek a nyugalma, hite,
erőt adó tájai, és az ott élő emberek embersége, magyarsága, lelki gazdagsága feltölt, megerősít,
boldoggá és szabaddá tesz, egyben elkötelez. S ez nem csak a magyarokra érvényes,
hanem más nációkra is, akik a "magyar Erdélybe" látogatnak. A lélekre hat ez az
ország, amelyet nem lehetett elvenni, elcsatolni, és csupán egy öntelt, nacionalista,
történelmet hamisító buta politikai elit vél magáénak, s – mint a pestist –, terjeszti
a magyarok elleni gyűlöletet, mert nem érti meg, hogy száz esztendő nem ezer év, s a gyűlölet
nem örök. Ideig-óráig lehet uralkodni, lehet elnyomni a testet, de a szellemet
és a lelket még egy elmebajos világhatalmi elgondolás alapján sem lehet megváltoztatni, átformálni, a vizet az olajjal elvegyíteni.
Ma már a román értelmiség is kezdi felismerni és erről kezd nyíltan beszélni is,
hogy a hazugságokkal összelopott ország egysége a végéhez közeledik, mert száz
évig gyűlölködni és az energiákat nem a jóra és a szeretetre, hanem a
gyűlöletre pazarolni, az öngyilkossággal ér fel. Lehetett volna Trianon
áldás is, mind románoknak, mind a szászoknak és a székelyeknek, ha azzal a
méltósággal, azzal szeretettel, s azzal a testvériséggel közelítenek a
szülőföldjükön élő magyarokhoz, székelyekhez, mint amellyel ők közelednek mindazokhoz,
akiktől jó szót, szeretetet és megértést kapnak. Hiszen a magyar, a székely nem
ellenség, hanem partner, de csak azzal, aki ezt igényli, akinek hasonlóak az
érzelmei, a céljai és az embersége.
A román elszigetelődés és a hazaárulás pont a nacionalizmusukból
és a gyűlöletükből fakad, válik természetessé, és számukra hovatovább, minden
fegyverkezés ellenére is - végzetessé. Nem a székelynek, a magyarnak kell
megváltoznia ahhoz, hogy a soviniszta román rettegők végre nyugalmat leljenek önmagukban,
hisz sem a magyar, sem a székely nem kívánja mindennapjait lelket nyomorító
gyűlölködésben élni. Csak élni akar, nyelvén beszélni, s nyelvén imádkozni saját
megmaradásáért és a békéért.
Képzeljük
csak el, milyen csodálatos élet, és milyen virágzó gazdasági helyzet lehetne ma
Erdélyben és Romániában, ha a románok partnert, nem pedig ellenséget láttak
volna, s látnának ma is a székelységben… ehelyett épp úgy hazudnak maguknak
ellenségképet. Vajon a szellemi képesség és az intelligencia kapcsolatba
hozható-e ezzel? A válasz egyértelmű: Igen.
De nem is erről akartam írni… hanem a csíksomlyói
búcsúról, s a Budapestről Somlyóra, és az ezeréves határra érkező, a vallási
turizmust példásan szolgáló vonatról. S arról, hogy jó volt magyarnak lenni ma
is. Jó volt látni, hogy a nemzet végleg levetette magáról 2018-ban a politikai
határok súlyát, s a Magyarok Nagyasszonyának hívására – még ha sokan nem is
hallották meg ezt a hívást, de mégis – a csíksomlyói Segítő Szűz Máriához
látogattak, hogy a kiváló lengyel pálos szónok, lelkesítő és lelket építő
beszédét hallhassák. Ez az ünnep a magyar nemzet ünnepévé vált, s ezen az
ünnepen félmillió magyar imája szállt az Ég felé. A lengyel pálos atya igazi és megszívlelendő
útmutatást adott a magyar nemzet számára - "Legyen nekem a te Igéd szerint", megtoldva egy örök érvényű intéssel: - "Ne imádj hát mindent, édes Magyarom, ne szórd lelked aranyát, nyelved
szépségét a rombolás disznai elé, ne imádj semmit, csak az Istent, mert
nem tudod, milyen idők jönnek és nincs az a vihar, mely elpusztíthatna,
ha veled van az imádság és veled van az Isten." (Fekete István)
Valamit azért engedtessék meg megjegyeznem: - Az áhítattal
énekelt, 20. századi himnuszok szépek, s kifejezőek is, de két gyönyörű
magyar katolikus Mária-himnuszunkat – akár Csanádi György és Mihalik Kálmán himnusza, akár a Tamás
Győző lelkész által írt himnusz helyett – méltóbb lenne énekelnünk a
Somlyó-nyeregben: A Szonsza Demeter és Lancsics Bonifác benedekrendi
szerzetesek által, egy régi cancionale alapján 1715-ben lejegyzett „Boldogasszony
Anyánk” címűt, és az 1527. után keletkezett igazi népéneket, a „Nagyasszonyunk,
hazánk” reménye kezdetűt…
Mert tessék elhinni: Magyarország Védőasszonya,
Királynője, e két gyönyörű ősi himnuszból is megértené, hogy – hazajöttünk, mint
a vándor fecskék, és azért imádkozunk a csíksomlyói Segítő Szűz Mária lábainál,
hogy ne hagyja az Úr elveszni Erdély…
