Kisasszony napja… gondolatok a kolostorudvaron

Számos településen e varázslatos Kárpát-hazában, a székelyföldi Zágontól a felvidéki Dacsókeszin át ma igazi születésnapot tartanak. Szeptember nyolcadika Szűz Mária születésének a napja. A keleti egyházban már korábban, a nyugatiban pedig a VIII. századtól ünneplik rendszeresen. Általában azonban csak a XI. századtól számít kötelező egyházi ünnepnek.

Bálint Sándor említi, hogy Mária születésének gazdag apokrif hagyományai vannak, melyek főleg a Legenda Aurea és a Stellarium révén kódexirodalmunkba is bekerültek. A Teleki-kódexet idézi a szerző, mégpedig annak Anna-legendáját, amely elmondja, hogy Szent Annának elkövetkezvén az órája, „a hétnek néminemű keddin szüle. Egészségben szülé az igaz Dávidnak királyi plántáját, ez világnak előtte választott leányt, az édes Szűz Máriát. Miképpen az angyaltul megtanítottak valának, mert ő vala ez világnak jövendő megvilágosítója és asszonya és tengörnek csillaga”. (Ünnepi kalendárium II. Internetes változat. http://209.85.135.104) – írja Csáky Károly a Felvidék ma című internetes újságban megjelent tanulmányában.

Kisasszony napján a kolostorok mindennapjai is ünneppé válnak, hiszen zarándokok és helyi hívek is jönnek, hogy köszöntsék Máriát, az Istenszülőt, égi édesanyánkat, akit maga a Szentlélek választott ki szent Fia anyjának, s akit a Fiú adott a keresztről az embernek, amikor Jánoshoz szólt a keresztről: Íme a te Anyád… (Jn 19,26-27). A szerzetesek fogadják, megáldják és vendégül látják a fáradt zarándokokat, felkínálva nekik a szentgyónás és az Eucharisztiában való részvétel lehetőségét, mint vendégségben az ünnepi asztalt.

A kolostor szakácsa is ünnepi étket készít, hiszen égi Anyánknak, Magyarország Királynőjének születésnapja van.

Kárpát-hazánk több településén szokás ilyenkor a drága emlékű Édesanyák sírját felkeresni, hogy ott imával, virággal és mécsessel emlékezzenek a gyermekek, unokák az immár Mennyországban ünneplőkre.

Kisasszony napján a gazdák is imával készülnek a vetésre, hogy Szent Mihályra a mag anyaföldbe kerüljön. A magyar gazda e napon a vetés kezdetekor némán, fohászkodva és senkihez sem szólva munkálkodik, s még bosszúsan is elkerüli a káromkodást, mert akkor a mag meghallván a rút beszédet nem kel ki… A magot már 7-ére virradóra kitették a szabadba, hogy az Úr szentelje meg mennyei szenteltvízzel, azaz harmattal. A tyúkok e napon tavaszig elálló tojást adnak.

Az asszonyoknak dologtiltó nap a mai. Munka helyett már hajnalosan kimentek a szabadba, hogy együtt imádkozva várják a napfelkeltét, s a Napban meglássák a születő Mária arcát. Ha felhő takarta a Napot, akkor szomorúan adták tudtul otthon, hogy vetésre alkalmatlan lesz az idő, mert esőt jelzett a „Küsasszon”.

Így telik, így telt Kisasszony napja a keresztény Magyarországon, s e napon nem számított, hogy ki melyen egyházhoz tartozik, hiszen a Kisasszony-nap már ősidők óta ünnepe a magyar embernek, aki e napon a fecskéktől is elköszönt, mert apró szárnyas honfitársaink is ezen a napon gyülekeznek az indulásra, hogy tavasszal nyarat hirdetve ismét dalra fakasszák a gazdát, s reménnyel töltsék el a Kárpá-medence magyarjait. Reménnyel, hiszen e villás farkú apróságok kibírták a hosszú utat, s nem megfáradva, elcsüggedve térnek haza, hanem vidáman csicseregve tervezik, csőrükben szalmaszálakkal a fiókáknak fészket igazítva a jövőt…

Kisasszony napja tehát ezerszínű, boldogságot sugárzó születésnap, amelyben érezzük az Édesanya szeretetét és az Édesanya iránti szeretetünket. A szeretetet magát, amely az Édesanyában testesül meg.

S ha e napon azt kérdezik Tőled, hogy: szeretsz-e? Válaszolj örömmel és büszkén: Szeretlek! Ne titkold, és ne térj ki a kérdés elől, ha valóban szeretsz… Mert mint az újszülöttnek, úgy mindenkinek szüksége van a kimondott és vállalt szeretetre, amelyet a Kisasszonytól tanulhatunk meg, de az év minden napján alkalmazhatunk. Erre tanít: „vállald, hogy szeretsz, és vállald, akit szeretsz!”

A XI. század óta ünnepelt napon alig várjuk, hogy a harangok megkonduljanak, „amelyekkel együtt kondul a lelkünk” (Szabó Dezső) is, és a kolostortemplom megteljen ünneplőkkel, felszálljon a tömjénfüst és énekelve köszöntsük Máriát, a Kisasszonyt: 

„Ma született e világra

Egy ékes kisasszonyság,

Kinek kebléből bimbódzik

Fölséges nagy uraság.

Fellegek és az egek közt

Ma tartatik vigasság,

Az angyalok énekelnek,

Zengenek a muzsikák.

Szent Dávidnak sok húrját

Bár egyenként verhetném,

Szűzanyám kis pólyácskáját

Én azzal tisztelhetném,

Kisasszonynak, Máriának

Versét énekelhetném,

Bölcsőcskéjét vigadozva

Örömmel rengethetném.

A szentmise utáni agapén pedig koccintsunk a kolostorudvaron e „Máriás születésnapra”, amely hosszú évszázadokon – talán évezredeken át a magyar gazdák iránytűje, a magyar asszonyok megerősítője, az anyai szeretet táplálója, a kimondott és vállalt szeretet megtestesítője volt, s az is marad, amíg keresztény magyar él a Kárpátok gyűrűjében.

„Óh Küsasszony segedelmed, adjad nekük Te kigyelmed..”

Stoffán György

Stoffán György: Istentisztelet is lesz az egy hónapig tartó Pride-on…

Mit lehet erre mondani? – ez volt az első döbbenetemben leírt mondat. Majd ezernyi gondoltatom támadt, amelyekből néhányat most papírra vetek...

Amikor meghallottam, hogy egy hónapig tart ez az abnormális rendezvény, és a vidéki városokra is kiterjesztik a fertőzést, megdőlt minden hitem abban, miszerint mi keresztény ország lennénk. Igaz, az Alaptörvényben ez áll, ám elképzeltem amint a KDNP találkozik Jézussal, és jól leszidja, hogy miért parancsolt olyan dolgokat, amelyek betarthatatlanok. Majd Jézus helyett Semjén Zsolt eldönti, hogy mikor lehet tiltani valamit és mikor nem. Hiszen, ha tiltjuk – magyarázná Jézusnak – akkor minket támadna ezért is Brüsszel és az egész világ. Majd… ha itt lesz az ideje, akkor betiltjuk… és ha ez Neked nem tetszik, akkor tehetsz egy szívességet… elvitetlek a TEK-kel!  

Nos, ha ilyen nem is lehetséges, de a meghosszabbított rendezvény szellemisége ez! Van Alaptörvényünk, amelyben a fogalmazók keresztény országnak nevezik Magyarországot, de ennek semmilyen kézzelfogható társadalmi eredménye nincs. Rettegve gondolok arra, hogyha az Alaptörvényben foglalt egyéb törvények is csak ennyit érnek, akkor itt hamarosan elárasztanak minket mindenféle nációk, akik ellen ma kézzel-lábbal tiltakozunk. Hiszen a fentiekből is csak a lényeget nem tartjuk be, s miért volna akkor ez az egyetlen ilyen?

Krisztus ugyanis nem azt mondta, hogy a bűnt az emberek, a kormányok, a rendőrség határozza meg, hanem Ő megmondta mi a bűn, mi a megbotránkoztatás és annak mi a következménye.

Nem a normálistól eltérő szokásokkal bíró emberek zavarnak, hanem az önmutogatás, amely szexualitással, beteges cselekményekkel hívja fel magára a figyelmet nyilvánosan. Ez pedig megengedhetetlen. Hiszen gyermekek, más felfogású emberek is élnek ebben az országban, akiket ez a rendezvény nem csupán zavar, de emberi méltóságában sért.

Az egyházak néma beleegyezését vélem felfedezni abban, hogy a „keresztények a homoszexuálisokért” – vagy mifene – civilszervezet ökumenikus istentiszteletet is tart a rendezvény alatt. Ez pedig a kereszténység legaljasabb kigúnyolása, hiszen Mózestől Jézuson át Mohamedig ismerjük az egyistenhitű vallások parancsait e kérdést illetően. Ki az a merész pap, aki Jézust megtagadva ki merne állni istentiszteletet tartani a perverz-fesztiválon?

Vannak a világnak olyan országai, ahol a mohamedán vallásúak zavarják szét ezeket a rendezvényeket. Ez pedig mindent elmond a jövőre nézve! Figyelmeztet, és felszólít. Mert mi azt mondjuk, hogy a keresztény értékeket védjük, miközben a kereszténység által a legszigorúbban tiltott bűnöket hagyjuk terjedni, állami támogatásokkal.... A keresztény egyházak is sunyin lapulnak, néhány kiváló és hitéért kiálló pap, akolitus és diakónus kivételével. Ha pedig valaki bírálni mer bármit és bárkit, vagy az ötven évvel ezelőtt még természetes szent hagyományokat sírja vissza, és nem tetszik neki, hogy a pápa is a migrációt támogatók so(d)rában van, vagy, hogy szabadkőműves csúcson a Szentszék is képviselteti magát, esetleg azt, hogy a keresztény egyházak nem tiltakoznak folyamatosan és látványosan az abortuszok ellen, akkor azt kitiltják a közösségből. Mert ma a bűn szimpatikusabb, egyszerűbb, konfliktus-mentesebb és modernebb, mint a józan ész, mint Jézus parancsai, mint maga az Isten.

Csakhogy a lélektelenné vált népek nem támogatják majd a papságot, s ha nem emel szót a keresztény egyházak mindegyike Jézus tanítását és parancsait gúnyoló, és ebben a kereszténységre hivatkozó bűnös rendezvények ellen, akkor maga is részesévé válik annak az égbekiáltó bűnnek, amelyet azok elkövetnek. Miféle ökumenikus istentisztelet lehet a szexuális önmutogatás közben? Hol tehát a tiltakozás ez ellen atyák és tiszteletes urak? …

Sehol. Hallgatás van, mint volt akkor is, amikor szektákból lett egyház…  

Azt gondolom, hogy a tűzeső ellen nincsen ernyő… mert lehet ez a tűzeső háborús konfliktusból eredő, lehet az immigráció következménye, lehet természeti katasztrófák eredménye is… de egyetlen percig se gondolja se a kormány, se a papság, se a társadalom, hogy ezt a gyalázatot megússzuk, hogy ennek a gyalázatnak nem lesz isteni számonkérése. Szodomában sem hitték el, hogy lesz… de volt! Lehet ezen nevetni, lehet legyinteni, csak elkerülni nem lehet…

És hagyjuk abba a könnyes-szemű templomi és ünnepségek alatti éneklést… „megbünhödte már e nép a múltat s jövendőt”… mert jelentem tisztelettel még nem! Nyolc millió megölt magzat, a napi 100-140 új áldozat, az egy hónapig tartó Pride, és a mindezek ellen való tiltakozás elmaradása nem utal igazi bűnbánatra. Így megbocsájtás sincs! Büntetés azonban lesz… van…

 Jó lenne tehát, ha előszednénk újra régi imádságainkat és énekeinket… amelyeket szándékosan felejtetnek el a modernizálás szellemében a népekkel. Mert szép a somlyói nyeregben látni félmillió magyart… de gyászos tény, hogy idén először nem hangzott fel a Nagyasszonyunk, hazánk reménye című régi himnusz… helyette a 20. századi, remekműnek éppen nem nevezhető, a szentimentalizmustól csöpögő „himnuszok” zengtek, amelyeket a legnagyobb jóindulattal sem lehet imádságnak mondani…

Minden, mindennel összefügg. Ha már lehetőséget kaptunk a megmaradásra, élhetnénk is vele... tartsuk meg a parancsokat és bízzunk végre Istenben is … Mert a Pride-ra igazán nem illik a „Soli Deo gloria” jelmondat! Ellenkezőleg!

(VÉGÜL CSAK ZÁRÓJELBEN KÉRDEZNÉM: HOL VANNAK A JÓL FIZETETT "SOLI-DEO-GLORIÁS" véleményformáló PUBLICISTÁINK? Szólhatnának, írhatnának - nagy hangon és tiltakozva - erről a lelki tömeggyilkosságról) ...

„Abortuszhelyzet” 2. – Kinek a felelőssége?

Amikor az abortusz-problémáról beszélünk, hajlamosak vagyunk egyedül és kifejezetten az abortuszra jelentkező nő nyakába varrni a „gyilkosság” felelősségét, noha a legtöbb esetben a nő is épp olyan áldozat, mint a megölt magzat, csakhogy a nő egy életen Keresztül viseli a terhet a lelkében. Kinek az áldozata? A környezetéé, a szüleié, a társadalomé, és az egyházáé. Mert a felsoroltak közül mind óriási felelősséggel bír minden egyes magzatgyilkosságban.

Mondhatjuk, hogy „igen, de a nő dönti el”…. Ám, ez is álságos vélemény, amolyan pilátusi kézmosás, hiszen a nő pont a felsoroltak felelőtlenségének, kötelességmulasztásának következtében dönt saját gyermeke(!) meggyilkolásáról: mert nincsen erkölcsi értékrendje, csak azt tudja, hogy törvényileg nem tilos, amit tesz, hogy az élet védelmére felesküdött orvos lelkiismeret furdalás nélkül jó pénzért elvégzi a „műtétet”… és sorolhatnánk.

Tehát az elmúlt hatvan évben a mindenkori kormány, a nevelés, az egyház, az iskola elmondhatja magáról, hogy ölt! Minden egyes parlamenti képviselő, aki megszavazta az abortusztörvényt, voltaképpen közvetve minden egyes gyilkosságban részes, de azok a szülők is bűnösök, akik a magzati élet emberi életként való tényét nem ismertették meg gyermekükkel, akinek szintén ott és úgy kezdődött az élete, mint a megölt unokának. Tehát, végeredményként kijelenthetjük, hogy nem csak az a nő a felelős és a hibás, aki az abortusz elvégzését kéri, hanem bűnös a társadalom, a környezet és minden egyház az elmúlt évtizedek magzatgyilkosságaiban. Nyolc-tíz millió magyar magzat megölésében. És ennek súlyos következményei lesznek, vannak, hiszen pótolhatatlan veszteségről beszélünk, amelyet nem lehet gyorsan korrigálni, mert az emberi agy működését, az érzelmi-, és a hitélet megváltoztatását nem tudjuk hetven év rombolása után visszaépíteni, de a „teremtésben” való részvétel időszakát, a kilenc hónapot sem vagyunk képesek lerövidíteni.

Mindezek után nézzük meg részletesebben is, hogy követte el az egész társadalom a bűnt, amellyel önmaga kipusztulásáról döntött?

Első sorban a családi környezet, a nevelés az, amely elindítja kislány-korban azt a folyamatot, amely lelki kötődésekben, érzelmekben, és az életről, annak kezdetéről alkotott hibás megítélésben torz felnőtté érik. Miért volna egy mai fiatalnak probléma az abortusz, amikor fogalma sincs arról, hogy a megfogant élet épp olyan érték, mint az övé. Csak azt hallja a médiában, hogy ő a fontos, ő dönt, egyenlőség van, és az ő jogaiba szólnak bele azok, akik saját édes gyermekének az életét próbálják tőle megvédeni. A liberális szellemiség áthatja a mai kor családjait, iskoláit, társadalmát, s olyan „politikusnők” is harsogják ezt az eszement eszmét, akik reggelenként kisgyermekeiket óvodába viszik, hogy napközben hirdessék a gyermekgyilkosságok természetességét, a nő alapvető jogán.

Meghasonlott társadalomban élünk, ahol „sokalljuk” egyes kisebbségek létszámát, de nem vesszük észre, hogy az ő családszemléletük (nem a szocpol miatt!!!!) nem a gyilkosságon alapszik, s azt is elfelejteni szándékozunk, hogy nem ők vannak sokan, hanem mi vagyunk tízmillióval kevesebben annál, ahányan lehetnénk. S nem látunk zsidó lányokat és asszonyokat sem abortuszra várva. Mert az ő hitük és közösségi szellemük is egészen más, mint a társadalom nagyobbik – egyelőre még nagyobbik – részének a szellemisége és hite – ha egyáltalán beszélhetünk még a hitről és az erkölcsről, mint visszatartó erőről. Hiszen a liberális szellemiség, a sosem volt demokrácia nevében nem lehet vagy csak szőr mentén lehet hitoktatást és erkölcsi oktatást tartani, amiből persze a nevelés hiányzik. Hiszen a nevelés alapja a példamutatás, amit ma már az egyre szaporodó divatiskolákban, azaz, az egyházi iskolákban is csupán hellyel-közzel tapasztalhatunk. Mert vagy vaskalapos, konzervatív vezetést látunk egy-egy intézményben, amely elriasztja a mai diákot a normális életmódtól és tetszetősebbé teszi a szabadosságot, vagy a szabadosságtól és a divatvallásosságtól áthatott intézményt, amelyben divat a „modern oktatás”, a minden követelmény nélküli tananyagleadás. Erkölcsi és hitbéli megerősödésről, nevelésről – sajnos – ezen intézmények többségében sem hallunk kielégítő módon, mert maguk a tanárok – néhány kivételtől eltekintve – sem kapták már meg az erkölcsi és hitbéli az alapokat. A tanárképző főiskolákon, egyetemeken ugyanis nincs hit-, és erkölcstanképzés. Így tehát mind a családi, mind az iskolai, azaz a gyermekkorban az erkölcsi értékek megismerésére lehetőséget adó környezetekben nem kapják meg a kellő irányt és tudást, lelki felkészítést a későbbi abortuszra váró lányok, akiket, önmagukat felmentendő, ezek a környezetek ítélnek el a leghangosabban.

Igaz, a hitoktatásban részesülő, egészséges családban felnövő fiatalok egy bizonyos hányada – Istennek hála! – érti és tudja az emberi létre vonatkozó cáfolhatatlan igazságokat, ám az ő társadalmi rétegük nem elegendő a nemzet fenntartásához. Ahogy az anyagi támogatások sem elegendőek ahhoz, hogy egyre több gyermek szülessék. Mert csak anyagiakon nem múlhat egy nemzet léte, megmaradása.

Amikor családtámogatásokról beszélünk, CSOK-ról értekezünk akkor az emberben jó érzés támad, hiszen egyetlen kormány, egyetlen társadalmi szerv sem támogatta eddig ilyen mértékben a családokat, mint a mai kormány, a mai parlamenti többség. Minden más kormány és párt elvett, csonkított, rombolt, még akkor is, amikor a milliárdos baloldaliak éhségmenettel és az éhező gyermekekért való aggódással igyekeznek az emberi ostobaságra hatni. Ám, ami minden igyekezettel szembemegy, az a máig érvényben lévő abortusz-törvény. Ez nem tilt, hanem ezernyi kiskaput nyit a nemzetpusztulás további megvalósításához. Nem lehet jó szívvel kereszténynek nevezni egyetlen kormányt és parlamentet sem, amely a sorozatgyilkosságot szabályozva ugyan, de mégiscsak engedi. A támogatások rendszere akkor volna teljes értékű, ha a másik oldalon bizonyos egészségügyi okokat kivéve, tiltanánk a gyermekgyilkosságot. Ezt azonban a liberálisoktól és a nagyvilágtól való félelemből nem tesszük, ami Isten iránti bizalmatlanságra, hitnélküliségre enged következtetni. Mondom mindezt jó szándékkal, s azért, hogy legyenek olyan politikusaink, akik elgondolkodnak bizonyos erkölcsi összefüggéseken, mert csak politikával és csak pénzzel még egyetlen nemzet sem vívta ki a megmaradáshoz való jogát. S ha magunkat kereszténynek nevezzük, akkor keresztényként is kell e kérdésben eljárnunk. Ha keresztény értékeket védünk, akkor ezt a védelmet hittel kell megtölteni! Mert semmit nem ér a legdrágább okos-telefon, ha lemerül és nincs hozzá töltő vagy SIM-kártya.

Épp ilyen bűnt követnek el az egyházak is, amikor az abortusz ellen csupán a Tízparancsolat „Ne ölj” mondatát idézzük esetenként a templomok falain belül. Az egyházaknak nem az a feladatuk, hogy mint a tanítványok: „a zsidóktól való félelmükben bezárták az ajtót.” (Jn. 20;19), hanem az, hogy a templomokon kívül, a templomok falán, hatalmas molinókon hirdessék a fenti tiltást: „Ne ölj!” Mert nem „csak” az isteni parancs hirdetésének teszünk eleget ezzel a parancshirdetéssel, Jézus felszólításának eleget téve, hanem egy keresztény ország, egy keresztény nemzet megmaradását is igyekeznénk efféle nyilvános és nyílt véleménynyilvánítással védelmünkbe venni. Minden templom oromzatán elférne egy-egy ilyen plakát, molinó, felszólítás, amely legalább az elgondolkodtatás mezejére irányítaná a lányokat, asszonyokat… egy magzatrajz képe és a felszólítás elegye láttán.

Van tehát tennivalónk a nemzet megmaradása érdekében, de nem csupán a kézzelfoghatót, az anyagit kell biztosítani, hanem az oktatás rendszerében, elveiben és a törvényekben is azonosulni kell a szándékainkkal. A teljes és átfogó rendszert nem látom még, csupán a drámai statisztikákat. A’helyett tehát, hogy a nőt, mai világunk másik abortusz-áldozatát gyaláznánk, a társadalom minden tagja, politikusa, szervezete és egyháza nézzen magába: Megtett-e mindent a magzatért, a jövőért, a nemzet megmaradása és a saját üdvössége érdekében?

Mert mindenki, aki tehetne, de elmulasztja, a Parancsot szegi meg!

Stoffán György

Stoffán György: "Nici o brazdă!" – Trianoni gondolataim

Az ember nem fogadhat el mindent, amit néhány tucat ostoba, gyűlölködő, pénzéhes és világhatalomra törő politikus és bankárcsalád eldöntött. Mert mi is a politika? Egy-egy többnyire értelmetlen és aljas eszme pénzen vett hatalmaskodóinak diktatúrája mindenki ellen. Tegnapelőtt, tegnap, ma és holnap ugyanaz volt és lesz a politika, ha szekértáborokban, uniókban, világhatalmi törekvések kiszolgálásában gondolkodunk, s nem térünk vissza a nemzetek és nemzetállamok saját és sajátos érdekvédelme világába, ha nem ismerjük fel újra, mi, európai polgárok, hogy hit, hazaszeretet, identitástudat, múltunkhoz való ragaszkodás nélkül megsemmisülünk. Ha nem ismerjük fel a múltban rejlő bölcsességeket, amelyeket egy szocialista és/vagy liberális bigott és minden ízében embertelen eszmerendszer igyekszik gazdasági érdekek mentén elfeledtetni, avittnak beállíttatni.

Nekünk, magyaroknak különösen kijutott az elmúlt századokban az elnyomásból, a megcsonkoltatottságból, a megalázó hatalmi gőgből. Mátyás halála után a politikai keselyűk a magyar nemzetet tudása és ősisége miatt kezdték marcangolni, s nem volt elegendő az a kereszténység, a keresztény Európa számára, amely megvédte az európai népeket a muszlim uralomtól, a százötven esztendős gyilkosságsorozattól. Nekünk pedig megmaradt a három részre szakadt ország, a politikai gyilkosságok, a 11 Pozsonyban koronázott idegen király… A török után jött az idegen királyok általi lenézettségünk, amikor kirabolható éléskamrának nézték a megmaradt országot és annak lakosságát csupán személyzetnek… Rákóczi szabadságharcár leverték, mert akadt épp elég áruló akkor is. Majd jöttek ismét az idegen királyok, akik hol koronánkkal ékesítve, hol „kalapban” akarták megsemmisíteni a magyart. Ősi szerzetünket, a pálos rendet betiltották, vármegyéink helyett „régiókat” alakítottak ki, amelyek élén az Ház megbízottjai kormányoztak, s a magyar főrendek csak akkor voltak jók, ha „életüket és vérüket” kérte Bécs. Aki viszont ellenkezett, annak máig áll az emlékműve – például – Madéfalván… Közben a magyar lélek egyik sebet kapta a másik után, s e sebektől torzuló lélek már egyre inkább a túlélés művészetére összpontosított, s nem volt ereje és képessége fejlődni és építeni…

A szabadkőműves szervezésben elindított európai forradalom elérte Magyarországot is, s ismét hazug eszmék mentén kellett elpusztulnia legjobbjainknak, akik hitték, hogy a forradalom értük van. Arad gyásza ezért máig ott lebeg a tőrbecsalt magyar nemzet egén.

E keresztényellenes forradalomcsinálók aztán néhány évtized múlva ismét munkához láttak, háborút zúdítottak Európára, amely háború papírbakancsaiban megfagyott katonáink ott sorakoztak a mennyei sorozóbizottság előtt, s még be sem fejeződött ez a rémálom, amikor Trianonban leplezetlenül és hazudozva követelték primitív, fellázított gazemberek Magyarországot. Mert akik a forradalmat és a háborút saját gazdagodásuk érdekében megszervezték, a kereszténység európai bástyáját akarták ízekre szedni. És meg is tették 1920. június 4-én, majd 1947. február 10-én. Ám, ennek ellenére élünk! 100 év után is élünk, és itt maradunk. 

Amit mi elejétől fogva tudunk, arra most kezdenek rájönni a követelőző nemzetek: A Kárpát-medencét nem lehet szétszedni, s a Kárpát-medence egysége, lelke megtöri vagy megsemmisíti azokat, akik megrabolják őt.  

Nincs vége még a trianoni magyar holocaustnak. Állandó támadások, aljas gyalázkodások folynak ellenünk, de ott kell lennie minden magyar fejében és lelke mélyén annak a gondolatnak, amit a rabló ordítozik, ha úgy érzi, hogy veszélyben van, amit összelopott magának: "Nici o brazdă!" – azaz, „Egy barázdát sem”. Mi is ezt mondjuk, de nem csak a terület miatt, hanem a benne élők lelke, kultúrája, hite miatt is…s mondom én is, mert...

...mert én nem írtam alá semmilyen szerződést! Nem adtam oda Boldogasszony ferences kolostorát a labancoknak, nem adtam oda Kassa székesegyházát vagy Pozsony koronázó templomát. Nem adtam oda a szabadkai városházát, Munkács várát, Nagyenyed iskoláját, Kolozsvár ferences templomát, Mátyás szobrát, és Brassó Fekete-templomát… Nem csak nem adtam oda senkinek, de máig a Kárpát-haza csodáinak tartom, vallom őket. Hogy ma kik gondolják azt, hogy az övék, kik rabolják a Kárpátok erdeit, nem érdekel.  A magyar lélek ott él, a magyar gondolat és a magyar múlt legyőzhetetlen fegyver, még akkor is, ha hazug történelemmel tömik generációk fejét egy évszázada. Mert semmit nem  jelent a világtörténelemben száz baljós esztendő?Az igazság, az erkölcs, a hit, azaz a normalitás regenerálja önmagát. Visszanő, szebb lesz és a teher is alatt csak erősödik. 

***

Irredenta vagyok! Ezzel bélyegeztek meg a rendszerváltáskor, s nem szégyellem ma sem, hogy Zadravecz püspök és József Attila szellemében ragaszkodom ahhoz a Magyarországhoz, amelyet bajor őseim hazájuknak választottak 1713-ban, s amely hazáért generációról-generációra számos felmenőm adta életét…

Keresztény katolikus vagyok! A keresztény kurzus támogatását olvasták rám a rendszerváltás idején, mert az erdélyi és a felvidéki magyar katolikusok (és protestáns keresztények) védelmére keltem, az akkori sajtóban, s megismertetni szándékoztam Mindszenty bíboros és Zadravecz püspök, Ordass Lajos és Ravasz László kommunistapor-lepte emlékét, mint ma is teszem és tenném újra, ha mégoly aljasul támadtak is sokszor azok, akik ma megvilágosodva állnak (végre) a magyar nemzet oldalán.Büszkén vállalom hitemet és magyar kereszténységemet! 

Magyar nacionalista vagyok! Azaz, védem a magyar nemzetet és annak érdekeit, jövőjét, mint tették Őseim is, akik mint bajorok jöttek e hazába, de az idő, s minden bizonnyal a teremtő Isten – mint a jó kertész –, lelkünkbe oltotta a magyarság nemes szemét, amely ha ma még nem is, de talán írásaim által egyszer termékennyé válik és gyümölcsöt hoz. Mert jó magyarnak lenni még e háborgó és erkölcsileg leépülő, támadásokkal teli, istentelen világban is!

Ellensége azonban nem vagyok sem oláhnak, sem tótnak, sem labancnak… mert felelősségünk is van a magyarságunkban. Az a felelősség, amelyet a velünk itt élő nemzetek iránt szintén a Fennvaló ruházott ránk. Nem az erőszakos visszaszerzés, nem a gyűlölet, nem az öldöklés által kell békét teremtenünk e Kárpát-hazában, hanem az értelem és az összetartozás megértetése, és a szeretet szelleme az, amely ha időbe telik is, de meghozza a gyümölcsét. Mert akkor lehet igaz a hitünk is, akkor lehet majd valóság az álom, ha tudunk és akarunk is megbocsájtani. Ha tudunk és akarunk békében élni, ha hisszük, hogy a mi indokaink nem önös érdekek mentén születtek, hanem a megmaradás és az önvédelem érdekében, a Magyarok Nagyasszonyának oltalma alatt. Mi, egykori ellenségek itt a Kárpát-hazában egyazon halálos ellenséggel állunk szemben. A lelket és testet megölni akarók ott leselkednek a román, a szlovák, a szerb és a magyar ajtónyílásokon, s ha ezt nem vesszük észre együtt, egy időben, akkor a Kárpát-haza tartógerendái egyenként zuhannak ránk, rájuk, mindnyájunkra.

Ma nem egymás ellen kellene hadakoznunk, mint teszik ellenünk a tótok, az oláhok, az ukránok, s a velük együtt gondolkodó kollaboránsok, hanem kart-karba öltve közösen egymásért.

Azonban(!): Sem a kötelességünkből, sem történelmi vágyunkból, sem hitünkből, sem irredentizmusunkból, sem önvédelmi reflexeinkből nem engedhetünk át egyetlen barázdát sem. Mert a világ változik, az ostoba és embertelen politikai eszmék, a köpönyegforgatók és a rablók világa köddé foszlik, azonban a magyar lélek szárnyal, és élettel, történelemmel, szeretettel, hittel tölti meg az Istentől kapott hazát az összes benne élő számára és érdekében…Akkor is így van ez, ha ma az egyházi és világi, politikai és civil kollaboránsok működése miatt, súlyos vészjelzéseket kapunk...

Tehát, ezt jelenti nekem Trianon 2018-ban: Egy barázdát sem – mindnyájunkért! 

S ha nem is élném meg, de tudom, hogy egyszer rádöbbennek erre az igazságra azok is, akik ma önmaguk ellenségeként minket, magyarokat tartanak a Kárpát-hazában ellenségnek, a mi iskoláinkat zárják be, a mi épületeinkben garázdálkodnak, ami hitünket akarják elvenni, a mi nyelvünk idegesíti őket… szerte a világon! Ám, ezzel - ha folytatják a gyűlölet-hadjáratot, úgy - saját Trianonjukat készítik elő…

„Abortuszhelyzet” az ír népszavazás után – Európa mattot kapott! I. rész.

Egészen lesújtó, ami Írországban történt. Illetve nem is lesújtó, hanem inkább rávilágít arra, hogy Európa nyugati felében immár visszafordíthatatlanul elveszett, megszűnt a keresztény erkölcs. Hamarosan bekövetkezik a szükséges és elkerülhetetlen tragédia, amikor is az európai, keresztény kultúrában élt fehér faj írmagja is megsemmisül. Az elbujdosott maradék felveszi majd az új hatalom vallását, vagy illegalitásban, de állandó életveszélyben él.

Azok fognak legelőször belepusztulni az új rend követelményrendszerébe, akik utat engedtek a megszállásnak, akik liberális eszméikkel, mint valami légkalapáccsal, szétroncsolták a keresztény értékrendet – ahogy az ISIS tette Nimród városával –, s a szabadosságot, az individuum elsőbbségét helyezték Isten fölé. És, mert az európai társadalmak többsége mindezt elfogadta és örömmel, vággyal és élvezettel élte és éli is, megérdemli a pusztulást, amelyet immár nem is tud elkerülni.   

Mi is történik az Öreg Földrészen?

Egy eszét vesztett, magát istennek képzelő és annak is tartó gazdasági hatalom eszmerendszerét évtizedek alatt sikerült elterjeszteni a jólét mulandó és bármikor visszavehető varázsával alátámasztva. Az európai társadalmakat ehhez idomította a lefizetett államvezetés, és minden lelki, érzelmi értéket megsemmisítettek a fejekben és a szívekben. Az egyén szabadságával ámították a társadalmakat, s mindent, ami az ember létének használati utasításában, a Tízparancsolatban és a Szentírásban van megtagadtattak, és az ellenkezőjét fogadtatták el normálisnak. Ez maga liberalizmus, azaz az emberiség halálának a folyamata. Nos, ez a folyamat teljesedik ki napjainkban, a migrációban, az olasz elnöki diktatúrában, az ír népszavazásban, a kézzelfogható európai erkölcsi romlásban, a jog megsemmisülésében, a keresztényellenességben és mindenben, amit elborult, gyilkos liberális elme vezérel.

Önmagát is elpusztítja a liberalizmus, mert a muszlimoknál nincs abortusz, hanem kötelező teleszülni Európát… Nincs szabad szex, mert azért megkövezés jár. Nincs női egyenjogúság, mert a nőnek speciális jogai és még speciálisabb kötelességei vannak, amelyek elmulasztása súlyos büntetést von maga után. Nincs vallási türelem, csak halál van a hittagadók számára. Nincs tolerancia, hanem diktatúra van a Szent Korán szerint.

Akkor mi is az értelme mindannak, amiben ma élnünk kell, ami miatt az írek is a kihalásra szavaztak?

Értelme nincsen semminek, amit ez a magát istennek tartó bűnös embercsoport tesz. A világuralmi törekvés maga is öngyilkosság, hiszen a természetellenes politikával és eszmerendszerrel csak pusztítani lehet. Építeni nem. Mégis! Az írek felsorakoztak a magukat kiirtani akaró európai liberálisok sorába, s azt az olasz demokráciát is sárba taposta az őrült szocialista elnök, amely demokráciára, mint etalonra sokszor hivatkoztak korábban. Tehát nincs visszaút, nincs kiút, csak a pusztulás lehet a vége annak, amiben ma élni vagyunk kénytelenek egy mindent megsemmisíteni, és a világot az isteni elgondolással szemben mássá alakítani akaró beteges és hazug gazdasági hatalom tervei szerint.

Kötelező-e ezt tűrnie a keresztény fehér Európának, kötelező-e ebben a mocsokban, ebben európai fertőben élnünk? Nem! És ez a „nem” ma már sokszor hangosabbnak tűnik, mint eddig. Mert eddig néma volt. Ma azonban már egyre többen skandálják az egyetlen keresztény európai politikus, Orbán Viktor nevét, aki személyében lett az utolsó bástyája annak az európai politikának, amelynek szellemében a keresztény európaiak közösségét egykor alapították. S talán azok, akik megsemmisítik majd a jelenlegi hatalmasokat, akik követik vagy átveszik a magyar politikai mintát, azok kisebb sebekkel úszhatják meg azt a világégést, amit a bűnöző, emberiségellenes liberálisok évszázadok óta előkészítettek, s amely világégés első és legfontosabb eleme, hogy megtörjék a keresztény eszmeiséget, az erkölcsi parancsokat, a hitet. Az írek megtörése sikerült, hiszen a magzatgyilkosság mellett döntött a többség, ami nem csupán a nemzet kihalásához vezet, hanem milliók lelkét adja a Sátánnak. Hiszen aki sikeres magzatelhajtást végez, vagy abban részt vesz, az önmagát zárja ki az egyházból – rendelkezik az Egyházi Törvénykönyv 1398. kánonja, azaz §-a. Maga a Tízparancsolat is kifejezetten ezt tiltja a „Ne ölj!” parancsban, amely nem a bűn miatti kivégzést vagy az önvédelemből előforduló gyilkosságot tiltja, hanem inkább úgy hangoznék, hogy „Ne gyilkolj értelmetlenül, csak azért mert neked úgy esik jól…”

Mind a folyó év, mind pedig a következő év sorsdöntő lesz Európa számára. Ha felismerik az európai társadalmak, hogy csak radikális, forradalmi és a liberalizmustól való teljes megtisztulással járó fellépésre van szükség, akkor még van remény a túlélésre. Ha felismerik az egyházak, hogy az abortusz ellen a templomokon kívül is kötelező(!) tenniük, ha a bíróságok is kijózanodnak „érzékenyítésükből” e kérdésben, és nem ítélik el ostobán és lélektelenül, erkölcsi megsemmisülésükben – mint Magyarországon tették a "dávodi kislány" esetekén hírhedté vált ügyben – a magzati életért küzdő papot és a keresztény tanácsadót, akkor van még lehetőség és remény a megmaradásra. Magyarországon mindenképpen!

A Nyugat helyzete mondjuk ki: kilátástalan. Mert egy demagóg, pénzéhes, ócska lefizetett brüsszeli bűnbanda diktálja a halál európai ütemét, amit együtt dobol és tapsol velük a nyugati fiatalság egy része, amelyet aberrált élvhajhászása és beteges önimádata az öngyilkosságba hajt. Ezt jelenti, és így jelenti ezt az írországi népszavazás, a katolikus írek sátáni döntése.

Cikkem következő része az egyéni, társadalmi és egyházi felelősségről ejt szót…

Stoffán György