Amikor
az abortusz-problémáról beszélünk, hajlamosak vagyunk egyedül és
kifejezetten az abortuszra jelentkező nő nyakába varrni a „gyilkosság”
felelősségét, noha a legtöbb esetben a nő is épp olyan áldozat, mint a
megölt magzat, csakhogy a nő egy életen Keresztül viseli a terhet a
lelkében. Kinek az áldozata? A környezetéé, a szüleié, a társadalomé, és
az egyházáé. Mert a felsoroltak közül mind óriási felelősséggel bír
minden egyes magzatgyilkosságban.
Mondhatjuk, hogy „igen, de a nő dönti el”….
Ám, ez is álságos vélemény, amolyan pilátusi kézmosás, hiszen a nő pont
a felsoroltak felelőtlenségének, kötelességmulasztásának következtében
dönt saját gyermeke(!) meggyilkolásáról: mert nincsen erkölcsi
értékrendje, csak azt tudja, hogy törvényileg nem tilos, amit tesz, hogy
az élet védelmére felesküdött orvos lelkiismeret furdalás nélkül jó
pénzért elvégzi a „műtétet”… és sorolhatnánk.
Tehát
az elmúlt hatvan évben a mindenkori kormány, a nevelés, az egyház, az
iskola elmondhatja magáról, hogy ölt! Minden egyes parlamenti képviselő,
aki megszavazta az abortusztörvényt, voltaképpen közvetve minden egyes
gyilkosságban részes, de azok a szülők is bűnösök, akik a magzati élet
emberi életként való tényét nem ismertették meg gyermekükkel, akinek
szintén ott és úgy kezdődött az élete, mint a megölt unokának. Tehát,
végeredményként kijelenthetjük, hogy nem csak az a nő a felelős és a
hibás, aki az abortusz elvégzését kéri, hanem bűnös a társadalom, a
környezet és minden egyház az elmúlt évtizedek magzatgyilkosságaiban.
Nyolc-tíz millió magyar magzat megölésében. És ennek súlyos
következményei lesznek, vannak, hiszen pótolhatatlan veszteségről
beszélünk, amelyet nem lehet gyorsan korrigálni, mert az emberi agy
működését, az érzelmi-, és a hitélet megváltoztatását nem tudjuk hetven
év rombolása után visszaépíteni, de a „teremtésben” való részvétel
időszakát, a kilenc hónapot sem vagyunk képesek lerövidíteni.
Mindezek
után nézzük meg részletesebben is, hogy követte el az egész társadalom a
bűnt, amellyel önmaga kipusztulásáról döntött?
Első
sorban a családi környezet, a nevelés az, amely elindítja
kislány-korban azt a folyamatot, amely lelki kötődésekben, érzelmekben,
és az életről, annak kezdetéről alkotott hibás megítélésben torz
felnőtté érik. Miért volna egy mai fiatalnak probléma az abortusz,
amikor fogalma sincs arról, hogy a megfogant élet épp olyan érték, mint
az övé. Csak azt hallja a médiában, hogy ő a fontos, ő dönt, egyenlőség
van, és az ő jogaiba szólnak bele azok, akik saját édes gyermekének az
életét próbálják tőle megvédeni. A liberális szellemiség áthatja a mai
kor családjait, iskoláit, társadalmát, s olyan „politikusnők” is
harsogják ezt az eszement eszmét, akik reggelenként kisgyermekeiket
óvodába viszik, hogy napközben hirdessék a gyermekgyilkosságok
természetességét, a nő alapvető jogán.
Meghasonlott
társadalomban élünk, ahol „sokalljuk” egyes kisebbségek létszámát, de
nem vesszük észre, hogy az ő családszemléletük (nem a szocpol miatt!!!!)
nem a gyilkosságon alapszik, s azt is elfelejteni szándékozunk, hogy
nem ők vannak sokan, hanem mi vagyunk tízmillióval kevesebben annál,
ahányan lehetnénk. S nem látunk zsidó lányokat és asszonyokat sem
abortuszra várva. Mert az ő hitük és közösségi szellemük is egészen más,
mint a társadalom nagyobbik – egyelőre még nagyobbik – részének a
szellemisége és hite – ha egyáltalán beszélhetünk még a hitről és az
erkölcsről, mint visszatartó erőről. Hiszen a liberális szellemiség, a
sosem volt demokrácia nevében nem lehet vagy csak szőr mentén lehet
hitoktatást és erkölcsi oktatást tartani, amiből persze a nevelés
hiányzik. Hiszen a nevelés alapja a példamutatás, amit ma már az egyre
szaporodó divatiskolákban, azaz, az egyházi iskolákban is csupán
hellyel-közzel tapasztalhatunk. Mert vagy vaskalapos, konzervatív
vezetést látunk egy-egy intézményben, amely elriasztja a mai diákot a
normális életmódtól és tetszetősebbé teszi a szabadosságot, vagy a
szabadosságtól és a divatvallásosságtól áthatott intézményt, amelyben
divat a „modern oktatás”, a minden követelmény nélküli tananyagleadás.
Erkölcsi és hitbéli megerősödésről, nevelésről – sajnos – ezen
intézmények többségében sem hallunk kielégítő módon, mert maguk a
tanárok – néhány kivételtől eltekintve – sem kapták már meg az erkölcsi
és hitbéli az alapokat. A tanárképző főiskolákon, egyetemeken ugyanis
nincs hit-, és erkölcstanképzés. Így tehát mind a családi, mind az
iskolai, azaz a gyermekkorban az erkölcsi értékek megismerésére
lehetőséget adó környezetekben nem kapják meg a kellő irányt és tudást,
lelki felkészítést a későbbi abortuszra váró lányok, akiket, önmagukat
felmentendő, ezek a környezetek ítélnek el a leghangosabban.
Igaz,
a hitoktatásban részesülő, egészséges családban felnövő fiatalok egy
bizonyos hányada – Istennek hála! – érti és tudja az emberi létre
vonatkozó cáfolhatatlan igazságokat, ám az ő társadalmi rétegük nem
elegendő a nemzet fenntartásához. Ahogy az anyagi támogatások sem
elegendőek ahhoz, hogy egyre több gyermek szülessék. Mert csak
anyagiakon nem múlhat egy nemzet léte, megmaradása.
Amikor
családtámogatásokról beszélünk, CSOK-ról értekezünk akkor az emberben
jó érzés támad, hiszen egyetlen kormány, egyetlen társadalmi szerv sem
támogatta eddig ilyen mértékben a családokat, mint a mai kormány, a mai
parlamenti többség. Minden más kormány és párt elvett, csonkított,
rombolt, még akkor is, amikor a milliárdos baloldaliak éhségmenettel és
az éhező gyermekekért való aggódással igyekeznek az emberi ostobaságra
hatni. Ám, ami minden igyekezettel szembemegy, az a máig érvényben lévő
abortusz-törvény. Ez nem tilt, hanem ezernyi kiskaput nyit a
nemzetpusztulás további megvalósításához. Nem lehet jó szívvel
kereszténynek nevezni egyetlen kormányt és parlamentet sem, amely a
sorozatgyilkosságot szabályozva ugyan, de mégiscsak engedi. A
támogatások rendszere akkor volna teljes értékű, ha a másik oldalon
bizonyos egészségügyi okokat kivéve, tiltanánk a gyermekgyilkosságot.
Ezt azonban a liberálisoktól és a nagyvilágtól való félelemből nem
tesszük, ami Isten iránti bizalmatlanságra, hitnélküliségre enged
következtetni. Mondom mindezt jó szándékkal, s azért, hogy legyenek
olyan politikusaink, akik elgondolkodnak bizonyos erkölcsi
összefüggéseken, mert csak politikával és csak pénzzel még egyetlen
nemzet sem vívta ki a megmaradáshoz való jogát. S ha magunkat
kereszténynek nevezzük, akkor keresztényként is kell e kérdésben
eljárnunk. Ha keresztény értékeket védünk, akkor ezt a védelmet hittel
kell megtölteni! Mert semmit nem ér a legdrágább okos-telefon, ha
lemerül és nincs hozzá töltő vagy SIM-kártya.
Épp
ilyen bűnt követnek el az egyházak is, amikor az abortusz ellen csupán a
Tízparancsolat „Ne ölj” mondatát idézzük esetenként a templomok falain
belül. Az egyházaknak nem az a feladatuk, hogy mint a tanítványok: „a
zsidóktól való félelmükben bezárták az ajtót.” (Jn. 20;19), hanem az,
hogy a templomokon kívül, a templomok falán, hatalmas molinókon
hirdessék a fenti tiltást: „Ne ölj!” Mert nem „csak” az isteni parancs
hirdetésének teszünk eleget ezzel a parancshirdetéssel, Jézus
felszólításának eleget téve, hanem egy keresztény ország, egy keresztény
nemzet megmaradását is igyekeznénk efféle nyilvános és nyílt
véleménynyilvánítással védelmünkbe venni. Minden templom oromzatán
elférne egy-egy ilyen plakát, molinó, felszólítás, amely legalább az
elgondolkodtatás mezejére irányítaná a lányokat, asszonyokat… egy
magzatrajz képe és a felszólítás elegye láttán.
Van
tehát tennivalónk a nemzet megmaradása érdekében, de nem csupán a
kézzelfoghatót, az anyagit kell biztosítani, hanem az oktatás
rendszerében, elveiben és a törvényekben is azonosulni kell a
szándékainkkal. A teljes és átfogó rendszert nem látom még, csupán a
drámai statisztikákat. A’helyett tehát, hogy a nőt, mai világunk másik
abortusz-áldozatát gyaláznánk, a társadalom minden tagja, politikusa,
szervezete és egyháza nézzen magába: Megtett-e mindent a magzatért, a
jövőért, a nemzet megmaradása és a saját üdvössége érdekében?
Mert mindenki, aki tehetne, de elmulasztja, a Parancsot szegi meg!
Stoffán György