Észak-Magyarország urai megerősítették, hogy a Beneš-dekrétumok ma is érvényesek, és ha ez nem volna elég, akkor megfejelik azzal, miszerint a Szepsi egyetlen magyar iskolaközpontját is ellehetetlenítették az állami kvóta megvonásával, ami egyet jelent az iskolaközpont bezárásával.
Felvetődik a kérdés: kulturáltnak nevezhetjük-e ezeket a nemzeteket? Illetve, az általánosítás elkerülése végett inkább úgy fogalmazok, hogy kulturáltak-e ezeknek a nemzeteknek a vezetői, és társadalmaiknak nagyobbik része? A válasz egyszerű: Soha nem érik utol azt a kulturális és érzelmi szintet, amelyen a magyar nemzet nagyobbik és értékesebbik része áll. Számos okot jelölhetünk meg a magyargyűlölet indokaként: egyrészt a gyűlölködő népek (tót, oláh, rác) szláv eredete, genetikája nem teszi lehetővé a szellemi és lelki felemelkedésüket. A szlávság harapófogójában élünk, ráadásul a mai Európai Unió nagyhatalmainak évezredes magyargyűlölete is inspirálja ezt a szabad és immár európai értéknek minősülő magyarellenességet. Hiszen, a trianoni majd – a mai évfordulós – párizsi „békét” ugyanez az uniós söpredék hozta tető alá. Csak a nevek változtak, a gyűlölet, mint láthatjuk – maradt.
A hazai belpolitikában is megvannak azok a pártok és személyek, akik pezsgőt bontanak, ha a megszállt területek magyarságát atrocitás éri. Ők is azoktól akarják megvonni a szavazati jogot, akiknek a feje fölött átrepültek az országhatárok… És ez nemzetárulás a javából.
Amit viszont hiányolok az az, hogy egyetlen szó sem hangzott el ma, a párizsi békeszerződés drámai évfordulóján e történelmi eseményről, és egy szót sem olvashattam a nemzeti médiában a Szepsit sújtó tót aljasságról, azaz, az egyetlen magyar iskolaközpont lehetetlenné tételéről. Politikusaink sem említették a nemzeti tragédia 1947. február 10-iki eseményét, amikor a trianoni területrablást megfejelték még három, észak-magyarországi település elvételével.
Valami azt súgja, hogy nagy baj van a gépezetben, nagy baj van a nemzeti érdekek védelmével, és nagy baj van az erkölcsi követelményrendszerben is. És ez az „emlékezetkiesés” végzetes!
Ma félárbócon kellene lennie a Kossuth téri országzászlónak, és a hírműsorokban egész nap Szepsi, Beneš és Párizs, Nagyvárad és Kolozsvár nevét kellene hallanunk… Ehelyett a pártok egymás kipellengérezésével, mocskolásával vannak elfoglalva naphosszat.
Amikor pedig, azt tapasztalja az ember, hogy nemzetünk egy
része ismét, és egyfolytában megaláztatás, a kisemmizés fájdalmát éli meg, de
nincs hang, nincs kiáltás az érdekükben, akkor megfordul a gyomra mindattól,
amiben élünk és ami súlyos következményeket rejt magában. Mert minden politikai
párt, kivétel nélkül elfelejtette az irányadó és ma is aktuális mondatot: „Egy
az Isten, egy a nemzet”…
***
„Testvér testvért, apát fiu elad…
Mégis, ne szóljon erről ajakad,
Nehogy, ki távol sír e nemzeten,
Megútálni is kénytelen legyen!”
(Tompa Mihály: A gólyához – részlet)
Stoffán György