Elképzelni sem tudom,
ki volt az az elmebeteg, aljas féreg, aki a képen látható plakátot kitalálta,
megszerkesztette és terjeszti, de nem dicsérném meg, ha személyesen volna
alkalmam találkozni vele. A legszomorúbb ebben az, hogy a plakátot a közösségi
oldalakon pont azok a jobboldali posztolók „forgalmazzák”, akik annak a kormánynak
a hívei, amely kormány a gyermekvédelmet és a családok védelmét tartja az egyik
legfontosabb erkölcsi és anyagi követelménynek. Tehát, akik ezt a cinikus és
ostoba plakátot kitalálták és terjesztik, nem csak a gyermekek és a családok ellen
támadnak erkölcstelenségükben, de azt a kitűzött célt is semmibe veszik, amelyet
a regnáló kormány igyekszik – igaz, sok esetben rossz elképzelések és
megoldások alapján – elérni. Mert miről is van szó?
A plakát szemrehányón,
cinikusan és ostobán letolja az ifjúságot azért a magatartásért, amely nem általánosítható
ugyan, de bizonyos mértékben jellemző a mai fiatalokra. Illetve minden
fiatalra, amióta világ a világ. Hiszen a mai fiatalok csupán azt a viselkedést
tükrözik vissza, amit láttak az előző generációtól, valamint annak a hiányát,
amit az előző generáció nem adott meg nekik. Mert a fiatalság eredendően jó,
szeretetre vágyik, törődést igényelne, de nem kapja meg. Egy hozzászóló a
közösségi oldalon így fakadt ki a plakátot illetően: „Ez nem igazságos, sőt, ez
hihetetlenül gonosz dolog! Gyűlöljük a gyermekeket, a következő generációt? Mit
látnak a szüleiktől? Minden a pénz, anyu az ötödik pasival él, apu esetleg
alkoholista, a nagyszülőket bevágják egy elfekvőbe, hogy még életükben eladhassák
a házukat. Soroljam tovább? Mit látnak? Milyen példát mutatunk? Még mi vagyunk
felháborodva? Mi szidjuk őket? Mi bíráljuk őket, ahelyett, hogy egyszerűen
nevelnénk és szeretnénk? Ez már igazán sátáni!”
Ehhez a hozzászóláshoz nem is lenne mit
hozzátennünk, de gondoljuk tovább a dolgokat. Kapitalizmus van, ami a klasszikus
értelemben maga a kizsákmányolás. Hiába léteznek ugyanis családvédelmi,
szociális és egyéb gyermekvédelmi törvények, „kedvezményes” hitel-lehetőségek, családtámogatások,
ha magát a családot nem tudjuk felépíteni, nem tudunk meghitt, gyermekre
koncentráló létet teremteni. Nem beszélve az oktatás lelketlenné tételéről,
amely a rendszerváltás óta egyre mélyebbre süllyed. A gyermeklélektan kimaradt
a pedagógusképzésből, a művészet iránti igény alapjait megszüntették, a
kulturális nevelés és a normális, klasszikus magatartásformák megismertetése,
már a pedagógusok ismerethiányából adódóan is lehetetlenné vált. Beteg,
hajszolt, kapzsi társadalomban élünk, amelyben, mint egy filmstúdióban, csak
jelmez és díszlet az erkölcs, a gyermekvédelem és a családtámogatás.
Arról sem esik szó, hogy a valláserkölcs, és
maga a vallásos nevelés is a múlt ködébe veszett. Csak kis közösségek
szélmalomharca az, amit látunk, hiszen a fősodor elnyomja azokat a
törekvéseket, amelyek értéket próbálnak adni a fiatalság számára. Ma már csak
egy-egy tanár személyes lelkiismeretén múlik, hogy kap-e valamilyen lelki,
szellemi többletet, művészetek iránti érdeklődést felkeltő impulzust a diák. Hivatalosan
a tantervben nincs ének-zene oktatás, művészettörténet, latin stb. Mert a kapitalizmusnak
nincs szüksége a kiművelt emberfőkre. Csak cselédekre és rabszolgákra,
termelőerőre.
Van tehát egy plakát, ami által
feltérképezhető a társadalom erkölcsi, szellemi és lelki szintje. A felmérés
eredménye – a közösségi oldalakon olvasható hozzászólások alapján –,
elkeserítő. Mert a felnőtt társadalom nem önmagában keresi a hibát, hanem a
gyermekekre hárítja a felelősséget, saját és a mindenkori kormányok felmérhetetlen
bűneit. Negyvenöt-ötven év alatt a társadalom elembertelenedett, mert a
megélhetés problémái, a hajsza, az egyes társadalmi rétegek, másokat kirabló gazdagodási
vágya felülírta az emberiességet, a toleranciát, a következő generáció iránti
kötelességtudatot. A kapitalista társadalmi forma pedig, társadalmi szintre
emelte ugyanezt. A tanügy központosítása megvonta a felekezeti iskoláktól is az
önálló tantervet, a sajátos oktatáspolitikát. Minden a globális kapitalizmus
alárendeltje lett, és a hagyományos magyar, keresztény és vallásos zsidó
oktatási rendszert teljesen felszámolták az elmúlt évtizedekben. S amíg
szuverenitásról beszélünk, addig az ifjúságot besoroltuk a globalizáció
parancsolta nihilbe. A folyamat visszafordíthatatlan, hiszen amit évtizedek
alatt lerombolt a globális világ iránti elkötelezettség, azt nem lehet, egy-két
év alatt visszaállítani, kijavítani. A népesség pedig fogy. Ezzel egy időben tovább
süllyedünk erkölcsileg, tudásban, műveltségben és az emberiességet illetően is.
Lassan nem lesz, aki egyáltalán tudja, hogy merre kellene útirányt változtatni,
mert az újabb generációk már egy torz világban nőnek föl.
Jó volna tehát másféle plakátokat gyártani, másra felszólítani a fiatalokat, felhívni a figyelmüket arra, hogy vannak valódi emberi értékek is, azokon kívül, amelyeket nap-nap után harsognak a médiumok, és amelyek az interneten folyamatosan szembejönnek. A fiatalokért és a családokért felelősséggel tartozó megválasztott állami alkalmazottaknak, minisztereknek és államtitkároknak pedig, tudniuk kellene, hol született Mozart és Liszt Ferenc, ki volt Búvár Kund és Esterházy Pál. Mint ahogy azt is tudniuk kellene, hogy a megkeresett vagyont nem teszik melléjük a faládába, de, hogy miként fog emlékezni rájuk a nemzet, arról egyedül ők tehetnek… Mert a fiatalság sem felejt és tudja, mire vágyik… A plakát tehát, nem a cinikusan leszólt fiatalságot, hanem a felnőttek aljas és érzéstelen világát mutatta meg!
Stoffán György