2024. augusztus 20., kedd

Czeglédi Andrea: "Harcba hívlak hát, titeket, urak!"...

 


Az öreg a teraszon ült és a forró nap után, az este hűvös fuvallatát élvezte. Előző éjjel hatalmas vihar volt. Pár percig úgy tűnt, mintha az egek Ura akarná elsöpörni a világ szennyét. Komótosan meggyújtotta gyertyatartóban árválkodó, régi szentelt gyertyát és imádkozni kezdett: Uram, kegyelmezz bűnös gyermekeidnek… – és az Úr ismét megkegyelmezett. Magát már rég nem féltette, csak a régi tetőt, amelynek a kijavítására már nem volna sem ereje, sem pénze.

Most szellő borzolta az őszbe forduló lombokat, sejtelmes, kísérteties hangon suttogott a félig elszáradt leveleket rázogatva. A telihold fénye szinte nappali világosságot varázsolt a kertbe és a szomszéd kertje fáján, hangos vijjogásra zendített a macskabagoly.

Elgondolkodva ült az ócska, de még mindig kényelmes karosszékben. Évek óta egyedül van, mindenki elhagyta. Úgy érezte, hogy világéletében magányos volt, hiszen amikor beszélt, csodálkozva néztek rá, értetlenül, olykor bolondnak tartották, összesúgtak a háta mögött. Néha olyan érzése támadt, hogy ő nem is ebbe a korba született, hiszen öregnek, nagyon öregnek érezte magát, mintha évszázadok súlya nyomta volna a lelkét. Felrémlettek ködös emlékek, helyek, ahol sohasem járt, mégis ismerősnek tűnt és olyan tudás, amit sohasem tanult.

Már régóta mondogatja, hogy nem érdeklik az emberek, akik ostobák, zajosak, vakok, süketek és nem látják azt sem, ami az orruk előtt van. Nem látják a Teremtést egy hangyában, és nem látják Istent, nem tudják, hogy amit hajszolnak, az értéktelen. Ám, valójában a zord külső mögött folyton az övéiért aggodalmaskodott.

Most is, ezen az estén, amikor félig lecsukott szemhéja mögül a csillagokat nézte, gondolatai az ország sorsa körül forogtak. Látta, hogyan robog megállíthatatlanul az a bizonyos szekér a szakadék felé, hogyan fogy el lassan és hogyan hitványul cseléddé maradék népe…    

Szinte észrevétlenül szenderült álomba a csillagok alatt. A következő pillanatban régi romok között találta magát. Hatalmas templom lehetett ezen a helyen – gondolta –, és kíváncsian körülnézett. A növényzet már betakarta a máladó falmaradványokat és ott, ahol annak idején a szentély állhatott, terebélyes, dús lombozatú fa nőtt. Közelebb lépett, majd ijedten hőkölt hátra, mert a romok belső gyűrűjében furcsa alakok tűntek fel. Amikor első meglepetéséből feleszmélt, rádöbbent, hogy ismerősök ezek az arcok. Régmúlt idők királyai és hősei sorakoztak, mintha csak a falak repedéseiből léptek volna elő és álltak csendben, szót sem ejtve, a furcsa zsinaton.  

Az öreg állt és megbabonázva nézte a különös képet. Ott voltak mind, a vezérek, az Árpád-, vagy Turul-házi nagy királyok, a Hunyadiak és a magyarok sorsát eldöntő főurak… valamennyien fegyveresen. Nézték őt, majd kegyesen intettek; most már szólhat.

És az öreg elkezdte mondanivalóját, először kissé bátortalanul, de aztán egyre nagyobb tűzzel és keserűséggel. Beszélt árulásról, nemzetgyilkolásról, pogány bűnökről, elveszni látszó Európáról, álkereszténységről és istentelenségről. Az ősök szomorúan, de figyelmesen hallgatták és gyakran bólogattak. Végül, kifulladva mondanivalója végére ért és hátrébb lépett, amíg az urak halk tanácskozásba kezdtek.

Hosszú idő után előlépett Szent István, és beszélni kezdett: – Ezt a nagy vészt, ami népünkre szállt, legelébb – mea maxima culpa – én okoztam. Fiatal és tapasztalatlan voltam, amikor trónra léptem és úgy láttam, hogy a népnek és az országnak szüksége van a modern, változó Európára. Elég volt már a kelet ódon bölcsességéből, unalmas volt tanítóink szava. Mi újra, a csillogásra, a Nyugat pompájára vágytunk. Nem szoktuk a római sima beszédet, amely csakis jóval kecsegtetett, így, hittünk az idegenek és csábítók szavának. Nem elégedtünk már meg Bizánc mennyei tömjénjével, Róma illatát éreztük akkor édesebbnek. Ellenvetést nem tűrtünk anyám parancsára, inkább irtottuk sajátjainkat, és csatlakoztunk Európához, azaz Rómához. Elé állt erre a többi király is:

– Mi mindig Európát védtük, ha el is hullott szinte az összes magyar és helyüket idegen népek hordája pótolta.

Az öreg ekkor közbevágott:

– Most, ez egyszer ne Európát, hanem saját népeteket védjétek, hát!

Erre István úr elmosolyodott: – Hiszen, ezt tesszük, csak ti ezt vakságotokban nem látjátok. Utolsó leheletemmel felajánlottam országomat és népemet a Boldogságos Szűz Anya oltalmába. Ennél többet halandó ember nem tehet...

Most Szent László lépett elő. Komor alak, hatalmas termet, széles vállak, amelyekre egy nemzet sorsa nehezedett…  

– Békét teremtettem az országban, kiengeszteltem a népet, mert még akkor is István bátyámuram fiatalkori, csalóka álmának halálos terheit cipelték. Békétlenséget és szenvedést szülve a hazában. Bizánccal kötött szövetségünket megerősítettem, a magyarokat, az itt élő népeket kiengeszteltem és megteremtettem, megerősítettem a magyar kereszténységet. Rómát nem engedtem beleszólni az ország ügyeibe. Az utókor azonban, ismét Európát áhította. Hol utánozta, hol meg ostobán megmenteni akarta. Pedig, Európa mindig is távol állt a mi tiszta, magyar, ősi kereszténységünktől. Nekik csak a vérünk és a tudásunk kellet. Mindig is nyűgnek érezték a létezésünket. Ám, ezt a magyarok sohasem akarták tudomásul venni. Inkább hittek a nyugatról és a messze Keletről ránk telepedett hazug, ármánykodó, kígyónyelvűeknek. Béla ecsém, ahelyett, hogy szállást adott volna rokonainknak s mutatta volna nekik az irányt, amerre menniük kell, inkább elmenekült és kiirttatta a tatárokkal a magyarokat. Hogy kikért? Azokért, akikről most ez az öregember beszél, a gonosz csatlósaiért, akik immár az egész világot nyomorgatják. Sokan, hiába hozták meg ezt az áldozatot a történelem során, és mindannyian belátták ezt vénségükre, ám, magyar addigra már alig maradt. Idegenek uralják a földeket és a várakat, idegenek pusztítják erdeinket, árusítják vizünket, mérgezik a levegőnket. Harcba hívlak hát, titeket, urak! Ragadjatok fegyvert, vezessétek harcba a sereget, védjük meg megmaradt, kevéske népünket! Nagy csata lesz, hiszen a gonosz ellen vívjuk majd, de a győzelmünk biztos, hiszen, Krisztus Urunk velünk van!

– És addig velünk, élőkkel mi lesz, nagy királyom? – kérdezte az öreg.

 – Gonosz időket kell átélnetek, sokat fogtok még szenvedni és kevesen maradtok. Még ennél is sokkal kevesebben. Egyet azonban, ne feledjetek! Nem vagytok magatokra, hiszen van védelmetek –, mutatott az oltár előtt álló fa irányába. Ekkor a lombok mögül nagy fényesség látszott. A régi oltárkép előtűnt, és egy tündöklő nőalak - a magyar Szent Koronával a fején - megmozdult rajta, biztatóan kitárva köntösét, védelemül a magyaroknak.

A következő pillanatban mindent elnyelt a sötétség, a csend és az öreg hirtelen felriadt. Tekintetét az égre emelte, ahonnan a nagy gönczöl nézett vissza rá hidegen.

– Igen! Csak álom volt… – dadogta magában –, de az is lehet, hogy valóság... hiszen igazat beszéltek az urak… és halkan, hogy szinte csak az ajkai mozogtak, könnyes szemmel imádkozni kezdett: – Oltalmad alá futunk, Istennek szent Anyja…