Évről-évre
megemlékez(het)ünk Trianonról. Lelkes vagy éppen szomorú beszédek hangzanak el.
Felsorolják a rétorok, hogy mit vesztettünk 104 évvel ezelőtt, kicsit feltüzelik
a hallgatóságot a megszálló főhatalmak ellen, eléneklik ezerszer a Székely Himnuszt,
néhány kopjafát is felállítanak, aztán megy minden a maga útján a következő
június 4-éig.
Pedig, amikor Trianonról emlékezünk, akkor egy hosszú folyamat megrázó szegmenséről van szó csupán. Egy tervről, amelynek napjainkban sincs vége, hiszen még élünk, vagyunk, létezünk, mi magyarok. A terv pedig az, hogy ne legyen magyar a Kárpát-hazában, hogy megszűnjünk, mint sokezer éves nemzet létezni, és szabad préda lehessen a megmaradt Magyarország is. Trianon máig a mindennapjaink része. A magyar, a székely üldözendő, és senki nincs, aki védelmünkre kelne, ha a primitív embertelenség okán hátrányt, szenvedést, jogfosztottságot kell elviselnie a magyar embernek. Ez a tény pedig, igaz az egész Kárpát-medencére, határoktól függetlenül. A jog és az igazságszolgáltatás is átalakult a törvényekkel megerősített, magyarellenességet szolgáló hatalmi ággá, hiszen vannak velünk élő népek és vannak a megszállók, akiknek több joga van, mint a magyarnak. Ez is a folyamat része…
Trianon
gyásznapja is a nemzeti skizofrénia áldozatává vált, hiszen nem gyásznapként
emlékezik a hatalom erre a napra, hanem a nemzeti összetartozásról szónokolnak,
és még ünnepelnek is. Mintha az egykori üldözöttek Dachauban a szabad életet ünnepelnék…
A megszállt területeken is furcsa megemlékezések, törekvések tapasztalhatók. Erdélyben, megfeledkezve a Partium magyarságáról, autonómia törekvést látunk, ám ez sem az összetartozást, a közös sors elleni közös fellépést tükrözi, csak a székelység viszonylagos szabadságát kívánja elérni, ami azonban nem más, mint Trianon jelenkori szentesítése, hiszen a kompromisszum maga a lemondás. Másrészt, ez a törekvés súlyos veszélyt jelent a nem Székelyföldön élő magyarokra. A székelység nem tagozódhatna be abba a szellemiségbe, amely bármilyen módon, de lemond az ezeréves Magyarországról. Ha betagozódik és aláveti magát az autonómiatörekvés által, annak a nemzetközi magyar-felszámolásnak, amely a magyar nemzet megosztásával jut előbbre immár évtizedek óta, akkor az ideiglenesen esetleg megkapott autonómia is pillanatnyi lehetőség, de ami utána következik, az sokkal rosszabb lesz.
Amíg
az 1920. óta megszállt területek magyarsága, székelysége nap, mint nap elszenvedi
a megszállók által kötelező megaláztatást, az érzést, hogy saját szülőföldjén
idegenek parancsolnak neki, addig a „magyarországi magyar” azt hiszi, hogy ő kimarad
ebből a folyamatból, hiszen szabad országban, magyarként élhet, magyarul beszélhet.
Ez tévhit! Hiszen Trianon a „magyarországi magyart” is éppen úgy megalázta és
alázza, mint a megszállt területek magyarságát. Arról nem beszélve, hogy a
nemzeti önérzet valójában egy torz lelkiállapotot tükröz. Mert mit érez, mit
gondol a „magyarországi magyar” Trianonról? Hogyan viszonyul a megszállt magyar
területekhez?
Sokféleképpen. Van, aki származását emlegeti, de csupán annyi maradt meg benne, hogy a nagyszülei, dédszülei erdélyiek voltak. Mások szeretnek Erdélyben vagy Észak-Magyarországon kóborolni, mert a varázsaltos környezet a lelkéig hatol. Sokan a csíksomlyói „nemzeti találkozót” várják, és vannak, akik ott élő rokonaikhoz járnak haza. Nincs közös cél és elképzelés, mert azt a kommunista diktatúra és ma már a fennálló új világ is ostobaságnak, bűnnek tartja, ha a magyar ragaszkodik a jussához, a saját földjéhez, temetőihez és tájaihoz, ősi kultúrájának bölcsőihez, épített emlékeihez. Ma már nem meri kimondani senki, hogy magát az 1920-as és az 1947-es döntést kell megváltoztatni, hogy a világtörténelem legaljasabb békediktátuma érvénytelen.
Mint ma a háborús készülődés, úgy az a döntés sem a nép döntése volt. Néhány gazember, aljas politikus, egy nem látható hatalom parancsára felszámolta Európa egyik szellemi központját, a keresztény Magyar Királyságot, amelynek hatalma volt még a konklávé fölött is. Mária országa egy hosszú távon elkeresztényietlenítendő Európában nemkívánatos állam lett, s mint ilyet, a jelenleg is létező magyargyűlölet sem kíméli.
Az egyetlen út a magyarság számára, ha Trianont gyásznapként üli meg, és törekszik a nemzetközi politikai lehetőségekhez képest arra, hogy a Kárpá-haza ismét eggyé, közössé válhasson. Mert nem a megszállt területek magyarsága vesztes csak ebben a jelenlegi helyzetben, hanem a „magyarországi magyar” is. 1920-ban nem csak a megszállt területek, de a megmaradt rész magyarsága is elvesztette a nemzeti, a kulturális, a gazdasági és a tudományos lét egységes fejlődésének a lehetőségét. Ezer év eredményeit a nem létező, keresztényellenes, és magyargyűlölő hatalom megsemmisítette, ellehetetlenítve a további fejlődést.
Magyarország
nem megszállt ország… – mondják. Pedig, igen! Az! Szuverenitásunkat feladtuk a
NATO-hoz és az Unióhoz való kötelező csatlakozással, mert nem is tehettünk
mást. A trianoni folyamat így vált ránk vonatkozóan is valósággá. A szellemi fejlődést,
a nemzeti elgondolásokat az uniós szerződések és törvények gátolják, s ma már
minden Magyarországon hozott törvény az Unió törvényeinek a fényében születik.
A trianoni folyamat felemésztette az oktatást, hiszen ma már a szalagavatókon
sem tudják elénekelni a fiatalok a Himnuszt, s a legalapvetőbb történelmi
dátumokat is csak segédanyagokkal tudják leírni az érettségin. A múlt csupán
egy kötelezően megtanulandó része a tantervnek. Így ez kontraproduktív, hiszen
a fiatalok minden tananyagot utálnak. Ezen nincs mit csodálkozni akkor, amikor
egy egyházi iskolában is azt tanítja a szaktanár, hogy Trianonnal nem kell
foglalkozni, mert az már régen volt… (eközben a megemlékezés államilag
kötelező!).
Ma, amikor a kormányfő a világháború fenyegetése ellen hívja fel a szavazótábort az állásfoglalásra, akkor az évszázados folyamatot tekintve rossz érzés keríti hatalmába a gondolkodni még képes magyarokat…
A politika és a néplélek egészen más kategóriák. A magyar néplélek Isten nélkül csak tévelyeg a jelen káoszában, a politika pedig hazugságokra épülő tudomány, amely a néplélek tévelygését támogatja, mert retteg az igazságtól, az isteni elrendeltetettségtől. Azonban, a trianoni folyamatot, azt a sok évszázados magyargyűlöletet, a hazánk és nemzetünk ellen irányuló politikai és gazdasági terrort, csak Istennel, hittel, és az ebben való elköteleződéssel győzhetjük le. Határok vannak ugyan, de a magyar nemzet egy hittel, egy lélekkel bír, a Kárpát-haza minden részében. Hiába vannak pártok, hiába van ellentét magyar és magyar között, az igazi bajban a néplélek úgy olvad majd össze, mint a higany az üveglapon.
Ám, ennek feltételei vannak: a közös akarat, a közös, Istenbe
vetett hit. Amit a politika nap, mint nap megtagad, vagy csak verbális
megnyilvánulásokban mutat meg. Mária országának az ereje, a Krisztusban való
hit tehát, nem a politikai szlogenekben, a szavazófülkékben, a politikusi beszédekben
van, hanem abban a láthatatlan néplélekben, amely a láthatatlan hatalom
legyőzésére, a magyar nemzet megmentésére és felvirágoztatására is képes,
eltörölve Trianont és a trianoni folyamat okozta minden szenvedést, és begyógyítva
a magyarság és a velünk együtt élő nemzetek sebeit!
Stoffán
György