Megemlékezés helyett...
Vannak magyar hőseink, akikről nem illik, akikről nem szabad beszélni, nem szabad megemlékezni, akiket kötelezően ki kell törölni a nemzet emlékezetéből. Igaz, itt-ott néhány faltörő kos, mint ez esetben magam is, megszólalunk, de azzal vége is. Újra ráborul a nevezett magyar hősre a feledés homálya… Különösen fájdalmas ez, amikor Európában a keresztényüldözés van, és amikor Európa a keresztény Magyarország, Mária országa ellen szavaz, és ezt még ki is mondja! Egy nemzet, egy nép ellen szavaznak azok, akiket ostobán és parancsra partnereinknek vélünk, akik ugyanabban az Európai Unióban tagok, ahol mi.
2024.
június 20-án, szándékosan nem írtam megemlékezést egy kiváló, de a sok évtizede
rászórt hazugságok miatt „kellemetlenné” vált magyar hős születésének 140. évfordulójára.
Egy olyan magyar, szerzetes-püspökről feledkezett meg saját ferences rendje, az
állam, a katolikus közösség, akinek életszentsége, életműve egy drámai korban,
a trianoni döntés, az első világháború vége, a meggyötört nemzet sárba taposása
idején kezdődött, és haláláig, 1965-ig tartott. Mindvégig egy eszme szolgálatában,
a szenvedéseket és a magaláztatásokat, a börtönt és a kényszerlakhelyek keserűségét
is elviselve harcolt az egyház megmaradásáért, a magyar föld visszaszerzéséért,
a liberalizmus pusztítása ellen. Papokat szentelt titokban, hogy legyen, aki
hirdeti Krisztus igéjét, aki megtartja az összetört magyar lélek erejét, aki
felemeli az elesettet… Ez az eszme vezette akkor is, amikor a hűvösvölgyi
Magyar Szentföldön bujtatott zsidókat mentette, számukra élelmiszert szerzett,
amikor korábban az amerikai magyarságot, a székelységet látogatta meg, és lángszavú
beszédeivel erősítette a nemzettudatot az emigrációban és a húsz évig, saját
szülőföldjén idegen iga alatt élőkben.
Nem tagadta meg elveit és keresztény hitét akkor sem, amikor a moszkovita kommunista hatalom el akarta hallgattatni, amikor anyja halálát okozta a kényszerlakhelyekre parancsolás. Mindent kibírt, mert hitt. Hitt a magyar keresztény nemzetben, hitt abban, hogy amit tesz, nem válik semmivé a történelem viharaiban.
Tévedett!
A
személyéről, a kereszténységtől való félelemből és a keresztényellenesség okán,
valamint a kereszténygyűlöletből fakadóan hazugságáradat sodorta el a 20.
századi iskolák tananyagából, az egyházi és rendi megemlékezések sorából, az
állami postumus kitüntettek köréből.
Életéről írott könyvem harmadik kiadása, a legegyszerűbb formában, hamarosan megjelenik. Nem zsíros állami támogatással jelenik meg és nem kereskedelmi forgalomba szánom e könyvet, nem kereskedem vele jól szervezett, egyházi, politikai könyvbemutatókon, nem üzletet látok benne, hanem lehetőséget arra, hogy legalább a katolikus iskolák diákjai hozzájussanak a napjainkban is megalázott emlékű magyar hős életművének, példájának a megismeréséhez.
A hazai politikai kereszténységnek sok áldozata van, ahogy a kommunista békepapi kereszténységnek is volt. Azonban ma, a legnagyobb áldozat a hívő keresztény nép, a magyar nemzet, mert vezetői mind állami, mind egyházi tekintetben, kevés kivétellel(!) szándékosan elfelejtetik és elfelejtetik eleink hősiességét, kitartását, tisztességét, hazaszeretetét. Emlékezni csak kiválasztott, az államnak és az egyháznak „nem kellemetlen” hősökre szabad. Rájuk sem gyakran! Amíg a politikai szélhámosok, hazugok, gazemberek minden nap betöltik a lapok hasábjait, addig építő, lelket gyógyító, nemzetet mentő példaképeinknek nincs helyük sem a Nat-ban, sem egy-egy évfordulós megemlékezésen, mert vannak, akik ilyen-olyan „anti”-nak hazudták évtizedeken át. Teleki Pálnak, Hóman Bálintnak, Horthy Miklósnak és sok más magyar hősnek, vértanúnak a nevét bemocskolták már, életművüket elhazudták… és a rehabilitációra sem volt elég 34 esztendő…
P. Zadravecz István ferences tábori püspök születésének 140. évfordulójáról sem emlékezett meg hivatalosan – a médiumok híradásai mellett – senki. Csak egy lelkes tisztelő, Szócsinné v. Léber Ottilia idézte meg alakját közösségi oldalán, a Wikipédia segítségével, ezzel is jelezve, hogy e nagyszerű magyar példakép, a tábori püspök, fehér vértanú él még a nemzet tudatában.
Talán eljön az idő, amikor tanítása, prédikációi megjelennek majd egy kötetsorozatban. Ha már nem lesz kellemetlen, és a sok hazugságot, vádat megcáfolják ferences rendje és az állam történészei. Majd… valamikor… egy valós rendszerváltás után, amikor őszinte, magyar, keresztény világban élhetnek utódaink. Ám – mert megtagadják példaképeinket –, addig sok szenvedés és megpróbáltatás lesz az osztályrészünk, és sok vér folyik még le a Dunán és a Tiszán… Ez pedig, korunk szégyene, felelőtlensége, hitetlensége, önbecsülésünk hiánya. Mert engedtünk annak az eszmének, amelyre P. dr. Uzdóczy Zadravecz István OFM tábori püspök már 1920-ban figyelmeztetett:
„Nálunk, magyaroknál az erőt a Szent Korona képviseli. Azért hitvány eljárásnak tartom mindazt, ami a mi Szent Koronánkat bármiképpen becsmérli és inzultálja. Szent Koronánkban évezred múltja, történelme, imája, sóhaja, összes bánata, – a török hódoltság összes keservei, a hódoltság keservei, a rabláncok csörgése – a nemzet vágya van. Ne karikázzuk le onnan a zászlókról, mert az szent dolog. Muzeális különlegességnek tekinteni nem engedjük. Protestálunk ellene! Épp azért követelni fogjuk mindazoktól, kik a forradalmi hatalmat képviselik, hogy e tárgyunkat, évezredünk történelmét, sérthetetlen tiszteletben tartsák, sőt annak egy nemzeti ünnepet rendeljenek el, mert a levegőbe nem esküdhetnek, törvényeket nem hozhatnak. Hozzák a törvényeket e Szent Koronának nevében, ítéleteket annak erejével, s akkor „Isten kegyelméből" tekintélyesek és tiszteltek lesznek...
2. A köztársaság minálunk hazafiatlanságba, internacionalizmusba vezet. És ezért nagyon vigyázzunk, hogy ez a forrongás, mely tart, a hangzatos „köztársaság" frázis, amelytől a lelkek rettenetes módon követelődznek, ki ne vetkőztessen bennünket magyar érzelmeinkből és az internacionalizmus karjaiba dobjon!
V. Mi az internacionalizmus? Az, hogy egyenrangúsíttassék az egész világ! Testvéreim, az igazságok, melyek akár társadalmi, akár természettudományi igazságok, azok igenis internacionálisak. Azok mindenkié, töröké, magyaré, franciáé, angolé. Így vallás, szellem, tudomány szempontjából internacionalista vagyok. De dacára, hogy a nagy igazságok lehetnek mindenkié – a nemzeti, a magyar érdekek – nem lehetnek mindenkié! Lehetek internacionalista tudásommal, vallásommal, de nem lehetek magyar meggyőződésemmel. Ez az én földi, nemzeti és hazafias érdekem! E magyar érdeket ápolom a milliók lelkében! Milliók! Bele ne zavarodjatok hát az internacionalizmusba! Ez annyi volna, mint hazánk feladása!... Azt gondoljátok, azok, kik kínálgatják nekünk az internacionalizmust, az angolok, franciák, szerbek, románok – internacionalisták? A legnagyobb fokban nacionalisták! Bennünket; szegény kis nyomorgatott országot, az internacionalizmus karjaiba akarnak dobni, hogy politikájuknak lehasaljunk. Már pedig a mi magyar Hazánkat nem adhatjuk fel!”
Stoffán
György