Zalatna
és Nagyenyed az a két város, amely a történelemben először, 1849 januárjában
megtapasztalta azt az embertelenséget, amelyet csak néhány, erre kiválasztott
nép tud elkövetni. Egyrészt olyan népek, amelyek tudás és kulturáltság híján,
mint a hiéna, mindent felzabálnak, ami az útjukba kerül, és amit a csorda vezére
is megkóstol. A gyilkos csordának egy oláh ügyvéd, Jankó Ábrahám volt a vezére,
s néhány oláh ortodox pap, akik a gyilkosságra eskették fel a primitív,
vérszomjas és aljas gyilkosokat. A magyar gyilkosságok azóta sem szűntek meg. Hol
így, hol úgy, de a magyar útban van mind a rablóknak, mind a felbujtóknak.
És ez, egy kicsit a saját bűnünk is, mert ilyenkor, amikor az emlékezés ideje volna, a hivatalos média hallgat, a kormány részéről egyetlen szó sem esik erről a szörnyűségről, noha a Trianonhoz vezető út, a Habsburg lázítással és idegen pénzzel kezdődött el, amihez a budapesti magyar nemzetiségi politika is nagyban hozzájárult.
Mély csend szállt le a mostani gyásznapra, amikor sok ezer ártatlanul legyilkolt magyar emlékét hallgatjuk el, nehogy megsértődjön az oláh vagy a szerb gyilkosok mai utóda… Minden rabló nemzet, amely ma hazánkban él, de megszállták azt és így ők a jelenlegi urak, világraszóló cirkusszal és nagy hanggal emlékezik arra, ha a magyar katonaság, egyszer-egyszer rendet csinált a soraikban. És mi? Hallgatunk, mint a sír, s legfeljebb Mária Teréziát szidja néhány melldöngető magyar, ám ennél közelebbi sérelmet fél említeni! S ez, szégyen és gyalázat, önmagunkkal szemben. Mi botor módon mindent megbocsájtunk, minden fölött elnézünk és jámbor módon még segítjük is azokat, akik egykor – és azóta is –, gyalázzák, ölik a magyart. Végzetes ez a magatartás!
A megkínzott, megerőszakolt, felkoncolt embertömegek (egyes történészek szerint 15-20 ezer magyar!) gyilkosaira, a mai oláh utódok büszkék, mi pedig? Nem merjük nyilvánosan említeni ezeket a cselekményeket, nincs gyászmise, nincs koszorúzás az anyaországban… s a magyar tankönyvek is elkerülik a magyarirtások emlékét, történelmi tényét. Mivé váltunk? Mivé vált a magyar közélet, az oktatás, a nemzeti büszkeség?
Isten nyugtassa a gyilkos oláhok és szerbek áldozatait, és minden magyar áldozatot, akik két évszázad alatt csak azért haltak meg, mert magyarok, és mert hittek az emberségben, soha nem torolták meg mások, ellenük bűneit. A magyar politika mindig, minden történelmi időben ugyanezt a hibát vagy bűnt követte el!
Mi magyarok, végre már ne féljünk emlékezni és világgá harsogni a sok igazságtalanságot és aljasságot, amely mind a mai napig utol-utoléri a nemzetet a Kárpáthaza 1849-ben is, ártatlan magyarok vérével öntözött földjén!
Stoffán
György