Intézményesített magyar-, és keresztény (katolikus!) ellenesség Magyarországon

  

Bármerre nézünk, mindenütt megtaláljuk a Sátán ujjlenyomatát, azaz, az emberi hitetlenség, az új világ tragédiája és emberi butasága, az aljasság vagy mélységes-mély tudatlanság és istentelenség, immár kitörölhetetlen nyomát, ártó voltát. Lett légyen az egyházi, világi, magyar vagy nemzetközi rendezvény, ünnep, megemlékezés. Rendkívül kényesen vigyáz arra a ma embere – politikusa, papja, újságírója etc. –, hogy lépést tartson a vesztébe rohanó világgal és kerüljön mindent, ami hagyomány, szokás, tradíció.

Különösen és kétszeresen veszélyes ez a magyarság szempontjából, mert ez a nép a létét veszélyezteti, ha szakít ezer esztendős múltjával és annál régebbi időkbe merül vakon, tudatlanul képzelegve, és valamilyen ősi vallás rejtelmeit próbálja felidézni. Jobbára olyat, amiről fogalma sincsen. A másik veszély a mai istentelenség és a teremtéssel ellenkező, minden normalitást mellőző amerikai és európai szellemiség, amely egyszerűen fogalmazva sátáni diktatúra. Ez a sátáni diktatúra a testnek kedvez, de mindkét téves szellemiség a lélek vesztét jelenti. Alapjában véve, mindkettő ugyanaz a szellemiség, hiszen ami nem Istentől eredő, nem Krisztus által ismert és követett út, az mind rossz irányba vezet. A megsemmisülésbe, a kárhozatba.

Miért is tartom szükségesnek, hogy legalább értő füleknek felvessem a mai világ súlyos betegségeit? Mert fel kell készítenünk a még gondolkodni képes és az alapvető igazságokat ismerő embereket arra a világra, amely immár isteni beavatkozás nélkül elkerülhetetlen és végzetes mind a magyarság, mind pedig Európa számára. 

Nekünk, magyaroknak, különösen fontos volna, hogy megőrizzük annak az ezer évnek az értékeit, amely ezer esztendő emlékét ma mindinkább igyekeznek elhomályosítani számos új és újnak tűnő szellemiség terjesztésével. Noha, a keresztény Magyarország léte az egyetlen megmaradási esélyünk. Ennek ellenére két érdekes esemény is zajlott a nyáron, Erdélyben és az Alföldön, amelyek a felületes szemlélő szerint értékes és a nemzeti egységet szolgáló események voltak. Politikailag igaz lehet, de megmaradásunk és a magyarság kereszténysége megtartásának szempontjából egyik esemény sem volt érdemleges. Sőt! Egyfajta közös irány is felfedezhető a kettő között: a kereszténység és a magyarság egységének alapos és megfontolt feledtetése/eltörlése. Ahogy a DK-s pártösszejöveteleken sem, úgy e két eseményen sem emlegették a magyar államiság alapjait, a Szent István-i művet és annak tökéletesítését, Szent László munkásságát. Arról pedig, hogy ez az ország Szent István felajánlása alapján/óta Mária országa, véletlenül sem esett szó. Inkább valamiféle keresztény – pontosabban katolikus – ellenesség jelenik meg napjainkban a jobboldalon is. Mintha nem léteznének azok a történelmi és néplélektani események, amelyek ezt a nemzetet ezer éven át megtartották. Talán ezért is történhetett meg, hogy az erdélyi rendezvényen egy keresztényellenes, Istent gyalázó, Krisztust gúnyoló, nem keresztény költő díszkiadású kötetét mutatták be az erdélyi közönségnek, magyarországi értelmiségiek.

Már a rendszerváltásnak nevezett nagy, nemzetközi átverés idején is voltam bátor megemlíteni, hogy az önjelölt „magyarságkutatás”, ősvallás-képzelgés nem vezet sehová, mert a negyven esztendős kommunista agymosás után vissza kellene – kellett volna akkor – vezetni a fiatalságot a keresztény erkölcsiség mezsgyéjére. A kommunisták elvették a hitet, megalázták az egyházat, de nem adtak helyette mást, így betöltetlen űr maradt a lelkekben. Ez az üresség pedig, erkölcsi romláshoz, gátlástalansághoz, majd a liberalizmus, a szabadosság beteges követéséhez vezetett. A rendszerváltás utáni időszak ezen még rontott is azzal, hogy szabadjára engedett olyan eszméket, amelyek mind a magyarság, mind a kereszténység, illetve e kettő egysége ellen támadtak és ez a támadássorozat napjainkra megsokszorozódott. Kivétel nélkül, minden párt és politikai szervezet beállt e szemlélet követőinek a sorába. Ki-ki látványosan, ki-ki, mást mondva és mást cselekedve, csak külsőségekben és verbálisan keresztényként.

 

Leginkább az oktatás terén láthatók azok a hiányosságok, amelyek évtizedeken belül teljesen elnemzetietlenítik a magyarságot. Példákat sorolhatunk, kezdve attól, hogy miért az iszlamizmus lett érettségi tétel, miért nem a Szent László-i kereszténység? Miért a holokauszt és miért nem Trianon, azaz a magyar nemzet máig tartó holokausztja? Miért kell a magyar felvilágosodásról esszéket írnia a diáknak, s miért nem Mátyás király reneszánsz világáról? Miért a ’48-as forradalom lett a „lerágott csont”, de a nándorfehérvári győzelemről alig hall a diák, noha az iszlámot állította meg Hunyadi János és Kapisztrán Szent János? Miért a nemzeti liberalizmust tanulja a magyar diák, s miért nem ismerik meg azokat a magyar prímásokat, akik a király utáni első méltóságként képviselték a nemzetet, alapítottak egyetemeket, kórházakat, harcoltak a magyar nemzet függetlenségéért, diplomataként védték az ország szuverenitását, s megalapozták a magyar oktatási rendszert? Miért nem hallhatnak a diákok arról, hogy az úgynevezett szociális hálót a magyar nemesség és az egyház hozta létre? Miért szitokszó a feudalizmus, amely a legegészségesebb társadalmi-, és életforma volt ezer éven át? Miért éledhet újra a finnugorizmus ostoba elmélete, amelyet fizetett „gondolkodók” a Habsburgok parancsára terjesztettek el. Ma pedig „új kutatási eredményként”, ismét fertőzik a köztudatot ezzel az áltudománnyal, de immár archeogenetikai alátámasztással. Ez azért veszélyes, mert ez a tudomány azonosította a Hunyadiak származását, s ha ezt használják a finnugor elmélet bizonyítására, akkor a Hunyadi-azonosítás is hiteltelenné válhat a köztudatban.  

Kérdések ezreit tehetnénk fel, a magyarság és a magyar kereszténység ügyében, de hiába tennénk, hiszen, akik a Nat-ot létrehozták, már maguk sem ismerik az igazságot, mert a kommunista korszak beidegződései és szocializálódása rejlenek a gondolataik mélyén. 

Beszélhetnénk a zene és az irodalomoktatás súlyos és következetesen magyarellenes hiányosságairól is, hiszen egyetlen diák sem tud a magyar barokk zenéről, hg. Esterházy Pál zeneszerzőről, ahogyan nem ismerheti meg a magyar egyházzene nagyságait sem. Werner Alajos, Tamás G. Alajos ofm, Kiszely Gyula, de ma már Bárdos Lajos, Kodály Zoltán és Ádám Jenő neve is jobbára ismeretlen a magyar fiatalság számára. Talán itt, a zeneoktatás hiányánál kezdődik a magyar fiatalság lelki elkorcsosulása, megsemmisülése, hiszen a magyar zene és általában a zene a legmélyebb lelki bugyrokba is beszűrődik. Ha pedig nincs zeneoktatás, akkor a gyermeki lélek mással, haszontalan és értéktelen dolgokkal telik meg. Az irodalom oktatása is drámai hiányosságokat mutat. Nincs ma már memoriter, s az érettségiző fiatalok nem tudják hol született Berzsenyi Dániel, vagy Janus Pannonius… De nem is sorolom ezeket az elkeserítő tényeket, amelyek által kiszámolható az az időpont, amikor a magyar keresztény kultúra, amely a világon egyedülálló, megsemmisül.

A teljes meghasonlottság veszélye – vagy mára inkább ténye –, abban is megmutatkozik, hogy az áltudományos magyarságkutatás évezredekre visszamenőleg, alig megfogható eredményeket mutat fel, megtévesztve a fiatalságot, akik tudatlanságukban ab ovo, elutasítják a kereszténységet. Sámándobokkal, sas-eregetéssel, agarász-bemutatóval, áltudományos előadásokkal ünnepli saját balgaságát, félrevezetettségét, amelyhez csatlakozik a hivatalos és a kormány által eltartott MKI is, de elfelejtik megemlíteni, hogy a magyarok már a „Nyugathoz tartozás” előtt is keresztények voltak. Arról nem is beszélek, hogy vannak szervezetek, amelyek már szkíta nemzetiségi jogokat akarnak és kisebbségként kívánják magukat elfogadtatni. Igaz, ez már-már a legsúlyosabb orvosi esetek közé tartozna, de nem az. Csupán egy újabb eszköz a magyar kereszténység feledtetésére, eltörlésére – feltehetően ugyanannak a szellemiségnek a vezérletével, amely a világon mindenütt támadja a Krisztus alapította Egyházat.   

A keresztény ifjúság pedig? Más irányból, de ugyanazon eszme alapján, megtévesztve, fejükbe ostoba kifejezéseket elültetve és a katolikus hittel, Jézus tanításával ellentétes demagógiákba nőnek bele, amelyek számukra természetessé válnak. Népénekek és gregorián helyett, házibuli hangulatú miséken vesznek részt, ahol Jézus és Mária csupán mellékszereplőkké alacsonyodnak, s a pápa is buta közhelyekkel szórakoztatja a sok ezer részvevőt. A liturgia ide-oda ráncigálása, a szent szövegek – köztük a Miatyánk – megváltoztatása is lélekromboló hatással van. Visszatérve az iskolai oktatáshoz e témakörben, meg kell említeni, hogy még az egyházi iskolákban sem tanítják megfelelő módon a latin nyelvet, így az érettségiző nem tud beszélgetni latinul, csupán római szállóigéket fordítgat, ha van elegendő szókincse.

Summa summarum: Mind a világi, az egyházi, a magyar és a nemzetközi környezetben mélyről jövő és irányított katolikusellenességgel állunk szemben. Ha nem figyelünk fel az alattomos és megfontolt katolikusellenességre, keresztényellenességre, akkor a legdrámaibb fordulat, a magyar keresztény nemzet megszűnése következhet, amelyből nincs, nem lesz visszaút. Emlegetni sem fogják a magyar nemzetet…

A külsőségek semmit nem érnek, ha nincs mögöttük valóságos hit és mély elkötelezettség. Sem magyarnak, sem kereszténynek nem nevezhető az, ami csupán a külsőségekben jelenik meg, de nem biztosítja, már kora gyermekkortól a lelki és szellemi fejlődést, megerősödést.

Ismét, és ezredszer is idézem Őexcellenciája Jakab Antal néhai erdélyi püspököt, aki egy beszélgetésünk során a következőket mondta: – „A magyarság és a kereszténység egy és elválaszthatatlan. Ha elválasztjuk egymástól a kettőt, az olyan, mint amikor a lélek elhagyja a testet: az a halál.”   

Stoffán György