12. Jézus meghal a kereszten. - 13. Jézust leveszik a keresztről. - 14. Jézust sírba teszik.
A
megkínzott, már az elfogása éjjelén is sátáni módszerekkel meggyötört test függ
a kereszten. Keze és lába rozsdás vasszegekkel átlyukasztva, a kötél, amely
voltaképpen tartja Őt, belemaródik a felszakított bőrön keresztül húsába, s mellkasa
megfeszül… kapkodja a levegőt, de magánál van és szenved.
János
és Mária, az édesanyja áll a kereszt alatt. Rájuk néz és utolsó erejét összeszedve,
anyját rábízza Jánosra – azaz, az emberiségre: „Íme a te anyád!” S anyjára
bízza az embert, mert tudja, hogy anélkül az anyai szeretet nélkül, az ember
nem létezhet: „Íme a Te fiad!”
Tudja,
hogy a Sátán vadászik az emberi lelkekre, ezért anyjára bízza az emberiséget,
mint egy gyermeket… Mekkora szeretet nyilvánul meg ebben a szörnyű helyzetben
is? A sátáni gyűlölet kínozta meg ember képében, de Ő, az embert védi ettől,
Anyjára bízva minket és ránk bízva Máriát. S milyen nagy bölcsesség volt az,
amikor István király Jézus anyjára bízta népét, országát egy végzetes
időszakban… és itt vagyunk, ezer év után is. Megértjük-e tehát, végre, hogy a
magyar nemzet kereszténysége csak és kifejezetten Mária oltalmában maradhatott
meg? Megértjük-e végre – végigtekintve a romlott, hitehagyott és haldokló
Európán –, hogy egyedül a hitünk mentheti meg a nemzetet, Mária országának
lakóit…
S
íme, a golgotai kép, amely a szemünk elé tárul: Középen a kereszten az isteni
igazságért megkínzott Krisztus. Két oldalán pedig, a megátalkodott bűnös-, és a
bűneit megbánó esendő ember. Ezek mi vagyunk! Ez a kép a kereszténység tükre.
Az
emberként szenvedő Jézus, isteni módon jelenik meg előttünk a Golgotán: Az
emberhez isteni személyként szól – mint látjuk a Jánosnak és Máriának, valamint
a latornak mondottakból –, s mint ember kiált Istenhez, az Atyához… mintegy, az
isteni és az emberi voltát felfedi a kereszten… „Istenem, Istenem, miért
hagytál el engem? (Éli, éli,
lama sabaktani!)” Majd meghal… emberként, szenvedve, hitében e
szenvedésektől megroppanva. Az idézett, elkeseredett mondatban a hit benne van,
mert nem megtagadja az Istent, csak a szenvedések súlya, mértéke megkérdőjelezi
az esendő emberben az Isten irgalmát, érthetetlenné válik az isteni cél… Ugye,
ismerős? Ha betegség, haláleset, vagy egyéb tragédia történik, az ember
hajlamos az Istent kárhoztatni, „mert megengedi”… Pedig minden, ami velünk
történik, azért történhet, mert az Isten vagy minket, vagy másokat tesz ez által
próbára, tanít valamire… Semmi nem történik céltalanul, ok nélkül. Ha nincs
krisztusi szenvedés, Golgota és halál, akkor feltámadás sincsen.
+Jézus kileheli a
lelkét+.
Emberként. A halála pillanatában azonban, isteni erők mutatják meg, mi
történik, ha az ember Isten nélkül marad, Isten
nélkül akar élni. A föld megmozdul, sötétbe borul a világ, a templom
függönye elhasad, viharok és földrengések törnek ránk. S mert Jézus meghalt,
mert az ember Jézust megölte, Isten abban a pillanatban megmutatta a
következményeket. Mit látunk ma a világban? Ugyanezt! Mert a világ sátáni
vezetői azt akarják, hogy ne tudjunk Jézusról, tagadjuk meg a tanítását, öljük
meg magunkban a hitet, ne tudjunk kapaszkodni a ránk bízott égi Édesanya
szeretetébe… ne is ismerjük meg. A Sátán, hatalmas munkát fektet ebbe a számára
mindenképpen vesztes háborúba. Közben lelkek millióit rabolja el…
Jézust leveszik
a keresztről…
anyja ölében pihen a test. Hányszor kell elszenvednie Máriának a fia iránti
szeretetben ezt a kínt? És itt megint a gyermek és anya, gyermek és család
kapcsolatot kell látnunk. Mint Mária és Jézus esetében mindenkor. Hiszen az
anyai aggódás és a fiú szeretete, hűsége minden szentírási részben – amelyben
Ők ketten szerepelnek –, megnyilvánul, a templomban való megtalálástól, a kánai
menyegzőn át, egészen a keresztről levett halott gyermek siratásáig! Ma hány
gyermeket sirat az édesanyja, hány gyermek nem tér vissza a frontokról, mert a
sátáni világvezetők háborúznak, s az isteni szeretet, a jézusi tanítás homályba
merült. A hazugság atyja vonaglik örömében… mert látja, hogy a Mindenható Fiát
sírba tették, meghalt, és egy hatalmas kővel lezárták a sírt. S mert a Sátán
nem látja Isten terveit, azt hitte és hiszi, hogy megszerezte az embert, vége a
harcnak, övé a győzelem! Ma már törvénnyel akarja biztosítani, hogy Jézusról
beszélni, tetteit emlegetni tilos legyen ott, ahol e tetteket és tanításokat
elsőként ismerhették meg az emberek.
A sírba tétellel véget ér a
keresztút… Jézus keresztútja. Ám, hol ér véget miénk, az embereké, a magyaroké?
Hol ér véget az egy egyes ember keresztútja, a krisztusi egyház keresztútja? És
mi is az a krisztusi egyház, ha minden keresztény felekezet egyként emlékezik
meg erről a szenvedéstörténetről, Jézus kínszenvedéséről? Hol tartunk ma, a
Krisztus keresésében, a Krisztussal való személyes kapcsolat kialakításában?
Végiggondoljuk-e azt, felfogjuk-e, hogy mi is történt és miért történt az, ami
és ahogyan történt akkor és ott a Golgotára vezető úton? Vagy csak divatból,
szokásból, politikai nézeteink alapján és megerősítéseként mondjuk magunkról,
hogy keresztények vagyunk?
Meg tudjuk-e tartani Jézus parancsait, tanítását, vagy megelégszünk itt-ott azzal a pénzzel, amit a kereszténység hangoztatása, zarándoklatok, egyházi turizmus támogatása alapján kapunk? Elegendő-e templomot építeni és kiüresedett lélekkel, a hit penészes ételmaradékával büszkélkedni a felújított, vagy újonnan épített templomok mélyén? Lelkünk kápolnáit ki tudjuk-e takarítani, vagy maradunk az egymás elleni áskálódás, a felekezeti ellenségeskedés sátáni ambícióival, mocskával? Tudunk-e krisztusi, fiúi módon vigyázni Máriára, s tudjuk-e kérni Őt, hogy óvja meg az országát, népét, s erősítse meg népe hitét?
A
keresztút akkor ér véget az emberiség számára, a magyar nemzet számára, ha
visszatér Istenhez, és nem Barabást kiált, hanem Jézust! Ha nem pártoskodik,
hanem kiáll a keresztény a keresztény mellett, ha felismeri, hogy Jézus Krisztusban
minden pártoskodás és felekezeti ellentét meg tud szűnni. Mert amíg a Sátán
vezetésével gyűlöli a keresztény a másik keresztényt, mert az egy másik földi
keresztény intézményrendszerhez tartozónak vallja magát, addig távol áll
Jézustól és nem érti mi történt Vele a jeruzsálemi éjszaka, a Golgota és a
sírba tétel között.
Ha
az emberi elme és az emberi politika más és más egyházakat, felekezeteket
teremtett, akkor ebben a káoszban a Krisztust követő, Krisztusban hívő ember
feladata, hogy az abban rejlő ellenségeskedéseket eltörölje a jézusi
szeretettel és a sajátját hitét megtartva, tiszteletben tartsa, ne bírálja a
másik, Krisztust követő keresztény elkötelezettségét. Mert ott a kereszten
Jézus nem katolikusként vagy protestánsként szenvedett, hanem az emberi nem, az
emberi faj örök életéért vállalta a halált… Ha pedig ezt nem értjük meg, akkor
Jézus szenvedéstörténetét nem értjük világosan, és vesszük semmibe éppen úgy,
mint a keresztényellenesek tömege, akik – bár hitünk elenyésző, mégis – ki
akarják irtani Jézus nevét és a kereszténységet a világból.
A
Golgota kínját éljük, mert még a mustármaghoz képest is kevés a hitünk… de
minden évben, a Húsvét előtti idővel újabb és újabb lehetőséget kapunk a Jézus
szenvedésére való emlékezésben, a bűnbánati, nagyböjti időben. Egyetlen dologban
nincs ott a Sátán és ezzel nincs is mit kezdenie. Egyetlen dologban tehetetlen
ellenünk: a szeretetben, a Krisztussal való egyesülésben, a Feltámadás
misztériumában.
Nekünk, magyar keresztényeknek különleges küldetésünk van a Feltámadás hirdetésében, a Krisztussal való személyes kapcsolat világméretű kiterjesztésében, a hit hirdetésében. És ezt a feladatot csak tiszta lélekkel, Krisztusba vetett hittel, bűnbánattal és összetartással tudjuk végezni.
Könyörülj
rajtunk Uram!