Mária hónap volt. Ilyenkor az első szilencium után a kint lakó liceumisták, és a bentlakó diákok összegyűltünk a kápolnában, és rózsafűzért imádkoztunk. Így tettünk akkor is. A székek tömve voltak diákokkal, a szolgálatos tanár bent a papbácsival tárgyalt, köztünk meg a nevelőnő próbált rendet tartani. De hát mi diákok voltunk. Olykor lázadók, máskor meg csupán csintalanok. Zajongtunk, mint egy méhkas, úgy zúgott a kápolna épülete. Egyszer azonban megnyílt a papbácsi lakrészének ajtaja. Elől a papbácsi lépett ki, mögötte meg a szolgálatos tanár. Egyszerre mélységes csend lett az épületben. A papbácsi tekintetén láttuk, hogy most biztosan nem fog megdicsérni minket. Ahogy számítottunk rá, megkaptuk a magunkét, és a lelki instrukciót, hogy miként is kell egy katolikus iskola diákjainak imádságra készülni. - És most azonnal mindenki letérdel! – fejezte be mondanivalóját a papbácsi. A napos tanár a papbácsi ajtaja mellett ült, a nevelőnő meg az ő szobájának ajtaja mellett. A papbácsi az oltárral szembe fordulva, állva, tekintetét a feszületre emelve vezette az imát: Hiszek egy Istenben… Mi diákok meg bosszúsan, térdelve mormoltuk mögötte a padsorokban. Alig értünk el a bevezető három üdvözlégyig, a papbácsi is letérdelt az oltár előtt, és a teljes rózsafüzért, velünk, esendő diákokkal, térdelve imádkozta végig. Én akkor Krisztust láttam a papbácsiban, aki annyira szerette az övéit, hogy képes volt az ő bűnűkért vállalni a keresztet. A papbácsi meg annyira szeretett bennünket, hogy értünk, velünk vállalta a térdelést. Adjon az Úristen jó egészséget, hogy mint az iskola szülőatyja, továbbra is cipelhesse annak keresztjét, és amint nekem hét éven keresztül apám helyett apám volt, abban a szeretetben nevelhesse a felnövekvő új nemzedékeket!