A történelem, mit
a mókuskerék forog. Hol lent, hol fent, de folyamatosan ismétlődik. Ma a doni
tragédia emléknapja van… Gyertyát gyújt – aki még gyújt –, megemlékezéseket
tartunk, nagy szavak hangoznak el, és a ma hősnek nevezett egyszerű, parancsot
teljesítő katonák, halottak, áldozatok számáról is össze-vissza beszélünk. Legtöbbnyire
túlzón… ahogy más esetekben is, ha áldozatokról esik szó. Amolyan számháború
szerűen. A tény: egy szövetséges hatalom háborújában voltunk kénytelenek részt
venni, felszerelés, utánpótlás és minden nélkül… értelmetlen hadakozás volt,
olyan remények fényében, amely remények csak részben és csak rövid ideig
teljesültek… s amelyekért tartozásuk volt részt vállalni egy már vesztett
háborúban. Mint a történelem során annyiszor, hittünk a szövetségesnek, és „magyar
becsülettel” helytálltunk, majd temettünk és máig siratunk. És nem csak a doni
áldozatokat siratjuk, hanem az 1947-es párizsi aljasság áldozatait is,
földjeinket, népünket, épített emlékeinket… Mert a Donnál ismét eldőlt minden. Újabb
országcsonkolás és ezernyi megrázkódtatás érte a magyar nemzetet, s éri ma is
mert a belső ellenség, a kommunista-liberális hazaárulás, immár a jobboldal
által, sajnos csendben eltűrt és megszenvedett évszázados hagyomány…
Az 1942-es doni
rémálom viszont, az azóta történt eseményekhez képest már-már „elenyésző”. Ám,
kötelességünk emlékezni és az emlékekből tanulni. Mert a történelem kereke ma
ismét hasonló helyzetben áll, mint a doni katasztrófa idején. Csak ma már legalább
néhányan tanultak a múltból és nem küldünk katonákat, amíg lehet, ellenállunk szövetségeseink
minket lenéző és semmibe vevő akaratának. Ma nincsenek ígéretek, csak
követeléseket és zsarolást hallunk, de nem állunk messze attól, hogy lehetnek akár
a doni tragédiához hasonlóan ismét magyar áldozatai ennek a szövetségnek, amely
ismét Berlin-központú… de előre nem tudhatunk semmit. Csak a remény és a soha
nem volt nemzeti összetartás, az egységes gondolkodás, a hit volna a megfelelő
védelem. Ám, mindezeknek erőst szűkében vagyunk. Mert nem tanultunk semmit az
elmúlt században, de azt az értéket és védőpajzsot is elhagytuk, amink ezer
évig volt… a Magyarok Nagyasszonyában való bizalmat, hitet.
Azonban, hogy
meg is értsünk doni megemlékezéseink közben a kort, olyan ember emlékeit
idézzük fel – nem először –, aki belülről látta azt a folyamatot, amelynek
része lett a doni katasztrófa, majd Párizs, Rákosi, Kádár… és a magyar nemzet öngyilkossággal
felérő vaksága, azaz a kommunista gyilkosok visszakerülése – visszaszavazása –
a hatalomba…
Századunk obsitosa – Kéri Kálmán vezérezredes
(Interjú-részlet)
Született 1901-ben, az észak-magyarországi Iglón. Iskolái: tüzérségi hadapródiskola, Ludovika Akadémia, vezérkari iskola. 1921-től tüzértiszt, majd a vezérkarban szolgál. 1942-től vezérkari ezredes. Bariba Károly, Nagybaczoni Nagy Vilmos, Csatai Lajos honvédelmi miniszterek szárnysegéde és irodáik főnöke. 1944-ben a Kárpátokban küzdő VI. római hadtest, majd az I. magyar hadsereg vezérkari főnöke. 1944 őszén parlamenter, később a moszkvai fegyverszüneti tárgyalóbizottság tagja. 1945 januárjában a debreceni ideiglenes kormány honvédelmi minisztériumának katonai főnöke. Ezt követően több szovjet és magyar internálótábor, börtön „lakója”, többek között recski rab. Szabadulása után éjjeliőr, segédmunkás, pincemester, raktáros. 1966 óta nyugdíjas. A Recski Szövetség elnöke, a Magyar Köztársaság nyugállományú vezérezredese, parlamenti képviselő.
***
(…)
Amikor Ausztriába, a Császári és Királyi
Tüzérségi Hadapródiskolába, Treiskirchenbe kerültem, nem tudtam rendesen
németül. Tüzér, tűzmester szerettem volna lenni. Abban nem is reménykedtem,
hogy tiszt leszek. Treiskirchenben három és negyed évet töltöttem. Akkor jöttek
a forradalmi idők. Megszűnt a monarchia. Minket királyhűségre neveltek. IV.
Károly parancsára 1919 márciusában megalakult az önálló Magyar Királyi
Hadsereg. Az osztrák kadetok hazamentek. A cseh, a román, a szerb, a horvát, az
olasz és az orosz kadétokat hazavitték. Mi, magyarok, az iskolában maradtunk
egy csoportban, fegyelmezetten. Csoportosan jöttünk át Magyarországra, és
folytattuk tanulmányainkat a Ludovikán. Ez számunkra egy szabadabb, fennköltebb
szellemű intézmény volt. Ekkor kiáltották ki a köztársaságot. ,A hallgatók
közül sokan hazamentek. Én árva gyerek voltam, nem tudtam hová menni.
Többedmagammal az intézetben maradtunk. Itt ért minket a proletárdiktatúra.
– Kálmán bácsi, önt királyhűségre
nevelték. Hogyan élte meg ezt az időszakot?
– Meg voltam győződve arról, hogy ez csak
ideiglenes helyzet lehet. A király vissza fog jönni, és minden megy, ahogyan
régen ment. Egy pillanatig sem hittem azt, hogy Magyarországot megcsonkítják.
Elképedve láttuk, hogy bejöttek a cseh és a román légiók, a nagykövetek tanácsa
lenyisszant egy-egy darabot az országból. Volt egy parancsnokunk, Stromfeld
Aurél. Ő lett a Vörös Hadsereg vezérkari főnöke. Kiváló katona volt. Ezt az
embert nemcsak tiszteltük, hanem rajongásig szerettük. Én különösen, mert a
csapatszolgálatát Iglón töltötte. Mindig csodáltam. Kértük őt, hogy engedjen
minket harcolni. Magyarországért akartunk fegyvert fogni. Nem tudtuk
elképzelni, hogy hazánkat bárki is elveheti. Stromfeld azt mondta, hogy a
hazának tisztekre is szüksége van, nemcsak közkatonákra. Később Stromfeld
utasítására jelentkeztem vörös parancsőrnek. Egy hadosztály dandárjához
kerültem a Duna-Tisza közére, szerb és román erőkkel szemben. A vezérkari
osztályhoz osztottak be. Jelentéseket vittem a főhadiszállásra, Gödöllőre és
Grassalkovich-kastélyba. Mindig két levelet vittem. Egyet le kellett adnom az
irodába, a másikat Fleischacker százados úrnak, Stromfeld legbizalmasabb
emberének. Fleischacker nem volt más, mint Andorka Rezső, a későbbi magyar
vezérkari ezredes, majd madridi nagykövet. Egy napon utasítást kaptam, hogy
vonuljanak be a Ludovikára. Mikor megérkeztem, már százötven társam vart ott.
így kerültem az ellenforradalomba június 24-én. Mondták, hogy nagy baj van, és
le kell tömi a kommunista rendszert, a vöröskatonák ellen kell harcolni. Aki
nem vállalja, lépjen ki, menjen el... Fiúk, kérek két perc szünetet. Pihenni
szerették... Lázadásunkat hamar leverték. Bíróság elé kerültünk. Halálos
ítéletre számítottam. Életünket egy Romanelli nevezetű olasz antanttisztnek
köszönhettük, aki nem járult hozzá kivégzésünkhöz. Hadifoglyok lettünk, akiket
nevelőmunkára ítéltek. Egy jezsuita rendházban tartottak fogva minket, és a
marxizmusra tanítottak. Ez számomra teljesen idegen volt. Az igaz, hogy az itt
szerzett ismeretek jól jöttek Debrecenben, amikor kommunistákkal kellett
vitatkoznom. Kioktattam őket. Kérdezték, hol tanultam. Mondtam, hogy egy
jezsuita templomban. Nem hitték el.
(…)
– Ugorjunk az időben. Hogyan
ítélte meg Magyarország hadba lépését a Szovjetunió ellen?
– Érdekel titeket Kassa? Akkor kezdjük.
1941. A központi szállításvezetőség parancsnoka voltam. Alám tartozott a MÁV,
az összes vasútvonal felügyelete. Akkoriban a vasútnak volt a legjobb
légoltalma, légifigyelő-szolgálata, és a legkorszerűbb híradóhálózata. Minden
jelentés a Sziklához és hozzám futott be. Kassa bombázásakor egy távmondatot
kaptam: „Kassát bombatalálat érte.” Hogy rövidre fogjam: nem hittem, hogy ez
szándékos támadás volt. Ma is meggyőződésem, hogy véletlenül, talán Eperjes
helyett bombázták a várost az oroszok. Ott komoly német hírközpont működött.
Kassa bombázásának akkor nem volt semmi jelentősége.
– Az ország hadat üzent a
Szovjetuniónak. Helyes lépésnek tartotta?
– Először azt kell leszögeznem: szeretném,
ha megértenétek. Nem kell, hogy egyet is értsetek velem. Én a proletárdiktatúra
alatt szereztem annyi negatív élményt, hogy a bolsevizmus meggyőződéses
ellensége legyek. Ma is így vélekedem erről. Soha nem az orosz nép ellen
voltam, hanem a bolsevizmus ellen. Ha nem lépünk be a háborúba, akkor az
oroszok rajtunk keresztül támadnak a németek oldalába. Ezt meg kellett
akadályozni. Lehet, hogy ezt nemzetközi jogi szempontból és más egyéb
megfontolás alapján ma sokan másképpen értékelik, én nem tudok ezen a meggyőződésemen
változtatni. Magamat hazudtolnám meg, ha ma mást mondanék.
– Aztán jött a nagy összeomlás, a
Don-kanyar, a visszavonulás. A kijózanodás a nagy veszteségeket követően.
– Így volt. Nem voltunk felkészülve a
háborúra. A Donnál is csupán megerősített folyamőreink voltak. Tartalék semmi.
Az utánpótlás is akadozott. A legénység sem kapta meg azt, ami járt volna neki.
A doni tragédia elkerülhetetlen volt.
(…)
Stoffán György