Celeb papok önmutogatása helyett – igehirdetést!

Feszület a landecki temetőben

Most, hogy kezdek belegondolni a jövőbe – no, nem a magaméba, mert nekem jobbára már múltam van –, egyre elkeserítőbb az, amit látok. És most nem a politikára, a háborúra gondolok csupán, hanem a mindennapokra, de főleg arra a kötelezettségre, hivatásra, amit a keresztény egyházaknak kellene viselniük, mert azt vállalták ezen egyházak papjai, lelkészei, prédikátorai, hogy Krisztus tanítványainak utódaiként megismertetik a keresztény tanítást, a krisztusi parancsokat és a Mester utasítására tanítvánnyá tesznek minden népet. Ám, nem ez látszik. Igaz, vannak a közösségi oldalakon szentmisék és istentiszteletek, és ezek valóban jó, hogy vannak. Van azonban egy egyre terjedő fertőzés, azaz, a celeb papok megjelenése ezeken a közösségi oldalakon. No, ezek nem beszélnek, nem tanítanak, mint kedvencem a Nagyfestő Hitvalló, aki nap, mint nap olyan mély gondolatokat ad át, egy-két perces videójában a hallgatónak, nézőnek, amelyeken nem csak érdemes elgondolkodni, de amikor hallja az ember, önkéntelenül is eltöpreng a hallottakon.

A legtöbb celeb papunk azonban csak képeket tesz föl az oldalára – saját magáról, mintha ez bármilyen építő jellegű dolog volna. Pap, miseruhában misézik, áldást oszt, áldoztat stb. Magyarán, teszi a dolgát. Mintha a zongorahangolóról, a kazánkovácsról vagy a zöldségesről tenne ki, munka közben készült képeket bárki, aki dolgozik. Ez persze, megy egy darabig, de aztán egyre inkább visszataszító lesz. Főleg, amikor ezek a celebek különböző műsorok szereplőivé válnak, és ostobaságokat, elvont, sajátos hitfelfogásukat mondják el. Az egyik állandóan pénzt gyűjt, a másik siránkozik a papság nehézségei miatt, a harmadik rendkívül elégedett önmagával…

Pedig, volna mit csinálnia minden felszentelt egyházfinak, ebben a zavaros, és a meredek európai lejtőn egyre gyorsabban haladó világunkban. És nem csak a celebek nem tudják, mit kezdjenek magukkal, de a nem celeb papok és lelkészek is sokszor nem a lényegről beszélnek, olykor pedig furcsán értelmezik a Biblia tanításait. Ugyanis, egyetlen paptól sem hallottam a bűnbánat fogalmát. Igaz, kegyelemről, megbocsájtó Istenről, szeretetről sokat hallunk, de a lényegről alig. A lényeg pedig az, hogy csak akkor várhatunk kegyelmet, irgalmasságot, ha már mi magunk kértük, ha megbántuk a bűneinket, ha elhatároztuk, hogy igyekszünk valamiféle jobb életet élni, és a hitünk parancsait is megpróbáljuk megtartani.

Erre kéne rávezetni az embereket, azokat kellene erősíteni a hitben, akik hallgatják a papot, hogy azután ők tovább tudják adni példamutatással a lényeget, azaz, hogy láttassák a hit erejét a mindennapokban.

Persze, a bűn fogalma is ismeretlenné kezd válni, mert azt halljuk lépten-nyomon, hogy Isten mindent megbocsájt, hogy mindenki eljut az örök boldogságba… noha ez nem igaz. Ma, ahhoz, hogy valóban változás történjék, hogy megerősödjön a maradék kereszténység, nem elég képeket feltenni például XVI. Benedekről, hanem hallatni kellene az Ő tanításait, amelyek végtelenül egyszerűek, szimpatikusak, de félreérthetetlenek.

Ma, a Kárpát-medencében egy közös keresztény bűnbánati évet kellene meghirdetnie keresztény egyházaknak és felekezeteknek. Közöset, mert az út az igazság és az élet maga Krisztus. Nem elég jámbor „Ámen”-eket írni egy-egy tetszetős poszt alá a közösségi oldalakon, majd nem elmenni misére, istentiszteletre, hiszen a neten is meg lehet nézni… A vallás gyakorlása, a közösség ereje és a jó pap működése ad erőt és lehetőséget az igazi bűnbánatra. Nem ökumenikus megbeszélésekre van szükség, hanem közös imára, együttlétre és közös bűnbánatra, hiszen a Krisztust követők is úgy tudják egymást szidni és utálni, mint a legádázabb ellenségek, noha Krisztus az összes kereszténynek hagyta a parancsot: „Úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket.” (Jn. 13,34.)

Fontos volna tehát, hogy a Kárpát-medence magyar keresztény közösségeinek vezetői együtt, közös felhívásban fordulnának híveikhez, és hirdetnék meg a bűnbánati évet. Mert a legnagyobb bűnöket pont önmagunk ellen követtük el, így, csak magunkon múlik, hogy változtatunk-e. Ki akarunk e békülni Istennel? Belátjuk-e végre, hogy erkölcsi és hitbéli megerősödés nélkül elveszünk? Felfogjuk-e újra, azt, amit eleink évezredeken keresztül tudtak: a Teremtő Isten nélkül semmi jó nem történhet? Meglátjuk-e végre, hogy Európa azóta lépett a megsemmisülés lejtőjére és vész el lassan, amióta szembeszállt a Teremtés logikájával, Isten akaratával, és mindennel, ami az isteni és az Isten teremtette természetből fakad?

A keresztény tanítás lényege az tehát, hogy szeressük azokat, akikkel egy hitben vagyunk, azaz, akik Krisztust követik és próbáljuk azokat is Krisztust követőkké formálni, akik ma még nem azok. Imádkozzunk azért, hogy a saját hitünk garancia lehessen ebben a munkában. És mindehhez a legfontosabbat hirdessük meg: a bűnbánat évét, amikor kimondjuk, hogy igen, vétettünk Krisztus parancsai ellen, vétettünk a kereszténységünk ellen, mert kapzsik, irigyek, gyűlölködők és gyilkosok vagyunk! Saját nemzetünk magzatgyilkosai…

Sokkal nagyobb figyelmet és rendet kellene tartani a ma már divatiskolákká váló egyházi iskoláknak, hogy ne csak a nevükben, hanem a mindennapjaikban s keresztény iskolákká váljanak. Miért nincs kötelező vasárnapi diákmise? Miért nincs délben Úrangyala imádság, függetlenül attól, hogy milyen óra van? Miért nincs ezekben az iskolákban zene és művészettörténet oktatás? Miért tűrjük el ezekben az iskolákban a festett hajat, festett körmöt, a minit, a kilátszó derekat és a trágár beszédet? Mitől egyházi iskola az, amelyben efféle lehetőség nyílik a diákok számára, és a házirend is alkalmazkodik a mai liberális világ „követelményrendszeréhez”. Igaz, Istennek hála, vannak kivételek, ám a legtöbb egyházi iskola az újgazdag, de az iskolát segítő szülők elkényeztetett gyermekének iskolája lett. Ezeknek pedig, nem probléma százezrekért például Erdélybe vagy éppen Assisibe zarándokolni… Az evangelizálás kevés kivétellel, e területen sem teljes és nem is tökéletes.

Igen, evangelizálni kell, nem képeket kirakni arról, hogy új miseruhánk van és milyen jól áll. Nem magunkat kell mutogatni, hanem magunkból kell adni azoknak, akik hallgatnak, akik ott ülnek a padban és minket hallgatnak! És mi, akik hallgatjuk a papot, mi is felelősek vagyunk azokért, akik még nincsenek ott, ugyanis mi is tanítványokká lettünk és nekünk is törekednünk kell arra, hogy tanítványokká tegyük a környezetünket.

A legelső feladat az, hogy bánjuk meg a bűneinket és éljünk a bűnbocsánat csodájának a lehetőségével… hogy az irgalmas Isten szeretete kiteljesedhessék rajtunk. Mert nem kötelező megvárnunk a háború borzalmas zaját, az éhínséget és a nélkülözést, ami megtanítja az emberiséget arra, hogy mit kellett volna tennie, hogy Isten felé kellett volna fordulnia… Ne legyen késő!

Azonban, bűnbánat nélkül, saját hibáink korrigálása nélkül semmit sem érünk, és semmit sem érünk el! A bűnbánati év és annak meghirdetése, elmagyarázása és ébrentartása a felszentelt papok, főpapok és lelkészek súlyos felelőssége, és ma kötelessége is!

Stoffán György