Napjainkban egyre többet hallunk arról, hogy a papok kiégnek, felemészti őket az egyedüllét, hogy a hivatástudat elmúlik, hogy szerelembe esnek és otthagyják a pályát, vagy csak egyszerűen elegük van a hierarchiából, a rendből és abból, amit felszentelésük előtt megfogadtak…
A mai kor mai problémákat generál – mondhatnánk, de ez nem így van. Alapvető baj, hogy a hit és az Istenbe vetett bizalom gyengült meg, mert a fiatalság ma már nem lát valódi példaképeket, nem tanul efféléről és olyan elődökről sem, akik a legnehezebb időkben életüket adták a nemzetért és az egyházért, akiket börtönbe vetettek, szovjet lágerekbe hurcoltak vagy koncepciós perekben ítéltek halálra. S akiket nem tudtak megsemmisíteni a „jog” eszközével, azt autó ütötte el a járdán, rabtársa verte agyon lapáttal…
Amikor sérelmekre, sok munkára, feletteseikre, a cölibátus hátrányaira panaszkodó papot hallok, óhatatlanul eszembe jut sok öreg pap, szerzetes, akiket gyermekkoromban megismertem, akiktől tanultam, és akiknek az életszentségét példának állítottam számos írásomban, könyveimben.
Mert
mit is láttam, mit ismertem meg ezek által a szerzetesek által, a kommunista
világban, az elnyomás és a külső, belső üldöztetés idején? Hitet és kitartást.
Igen, külső és belső üldöztetésről beszélek, hiszen Magyarországon számos pap vált kollaboránssá, a kommunista egyházüldözés segítőjévé. Így, Shvoy Lajos székesfehérvári püspök el-ellátogatott a veszélyeztetett plébániákra és felhívta az egyházi besúgók által megfigyelt, üldözött papok figyelmét, hogy egyházmegyéjében kivel ne álljanak szóba és kitől tartsák távol magukat a paptestvérek közül…
Ám, most nem egyháztörténetről beszélünk, hanem annak okairól, hogy mi változott, s miért siklanak ki a papi hivatások, miért távolodnak el papok attól a szolgálattól, amelyet isteni meghívásra választottak. Egyszerű volna azt mondani, hogy a Sátán működése okán, hogy a démonok munkája rombolja az egyházat. Persze, ez részben igaz. Ám, azt is meg kell vizsgálni, hogy a démoni támadások mellett mennyiben járul hozzá maga a megtámadott és milyen felelőssége van az intézményrendszernek a papok meghasonlottságában.
Elsősorban a papságról gyermekkorban alkotott elképzelés, álom és a valóság közötti szakadék az egyik ok. Bár a szemináriumban mindent megtudhatnak arról, mi vár rájuk a papi hivatás során, ám amikor belekerülnek a valóságba, akkor egészen más képet kapnak. Követelményrendszerek, alkalmazkodás, kísértések sora és a pénztől való függés fertőzik meg azokat, akik talán kevesebb hittel, de elszántan vágnak bele a papi életbe. Kevesebb hit… Itt ismét visszatérek azokra a papokra, akik a Gulágon rabtársaikat vigasztalták és erőt tudtak adni hitük által az elesett, elkeseredett foglyoknak. Öröm volt számukra, ha egy szem szőlővel és egy morzsányi kenyérrel misézhettek, és titokban, életüket kockáztatva még lelkigyakorlatot is tartottak a mínusz 40-50 fokos hidegben…
Ha pedig nem ilyen fokú szenvedésről és vértanúságról beszélünk, akkor megemlíthetjük a hivatásukat gyakorló szerzeteseket, akik gyalog mentek 20-30 km-t, hogy ellássák például Budáról a tárnoki plébániát, vagy Csíksomlyóból a csángó vidéket… Tehát, a mai viszonyok között, amely viszonyok kényelmet és a fentiekhez képest főúri életet biztosítanak a papok számára, a hit és a Krisztussal való személyes kapcsolat hiánya fedezhető fel. Amikor az egyházmegye vagy a rend a papnak biztosítja az autót és egyéb luxusfeltételeket, akkor már aligha várható el a teljes odaadás, a hivatásgyakorlás. A szerzetesek ma már mintegy jelmezt, hordják a habitust, farmerre és pólóra húzva, a világi papok pedig lassan elfelejtik a reverendát, ami az utcán önmagában is egy prédikáció lenne. (Saját tapasztalatom, hogy a metrón, rendi ruhában utazó szerzetesnővér körül megszűnt káromkodás, az emberek elcsendesedtek, a nővér pedig mosolyogva nézett a visszamosolygó emberekre…)
Ismertem olyan papot, akinek két települése volt, s úgy utazott egyik helyről a másikra, hogy mindkét vasútállomáson volt biciklije, hogy a messze fekvő állomásról bebiciklizhessen a plébániára… naponta kétszer…
A földi javak szeretete és a kényelem bizony sokszor rossz irányba tereli a papot. Ha pedig ehhez hozzájön a szerelem, akkor mindennek vége. Mert az a pap, aki világosan értette és tudta felszentelése előtt, hogy mit vállal, az utólag igazságtalan harcot folytat az egyház törvényeivel, de leginkább saját magával. És ismét azt a konzekvenciát vonhatjuk le, hogy a hite hagyta el… Az egyedüllétre való hivatkozás is ezt bizonyítja, hiszen a börtönt járt papok, püspökök emlékirataikban is arról számolnak be, hogy mindvégig Krisztussal voltak és az imádság ereje szinte láthatóvá, érezhetővé tette az Urat a sokszor hosszú börtönévek alatt. Konkrétan, sokan leírták, hogy soha nem érezték az egyedüllétet.
A cölibátus kérdése középpontba került újabban, és számos pap ennek a megszüntetését követeli. Nos, téves és helytelen ez az igény akkor, ha a mai erkölcstelen és istentagadó világban a pap feladatait tesszük górcső alá. Mert mi a pap feladata ma, és mi volt régen? A választ maga Jézus adja meg, amikor az apostolokat útjukra engedi: „Jézus odalépett hozzájuk, és így szólt: Én kaptam minden hatalmat égen és földön. Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.” (Mt. 28. 18-19)
Ha egy pap, ma ennek a parancsnak kíván eleget tenni, akkor szinte aludni sem lenne ideje, nemhogy szabadságra menni, és csak a plébániára kifüggesztett időben fogadni a híveket. Egy öreg ferences mondta: „A pap örök szolgálatban van. Hogyan lehetne tehát, e szolgálat mellett külön családja, amikor minden híve és azok családjai is az ő családjának számítanak?”
Igen! A pap, a hit hirdetésére, az Evangélium tanításainak megismertetésére vállalkozott, amikor hivatását vállalta. Jézus is tudta miért jött közénk és milyen szenvedéseket kell elviselnie… Nem visszakozott sok megpróbáltatásra és problémára hivatkozva. Tehát, a konzekvencia itt, ismét a hit hiányát jelzi. Mert lehet esetleg elviselhetetlen magatartású a püspök, lehet szegény a plébánia, élhetnek szép kórista lányok a faluban vagy a városban, a pap számára a középpont maga Krisztus és az Ő tanítása kellene, hogy legyen. És ez, nem csak egy egyházra vagy felekezetre vonatkozik, hanem minden felekezet és a római egyház lelkipásztoraira és papjaira. Hiszen lassan ott tartunk, hogy a hívek tartják a lelket a papban, és nem fordítva, ahogyan annak lennie kellene. Az el-, és megkeseredett pap nyilvános panaszkodása, a Szentlélekkel való ízléstelen viccelődése, a magyar katolikus egyház hierarchiájára és a bíborosra tett megjegyzési helyett inkább imádkozzék, ha komolyan gondolta a papságát! S mint világi katolikus, tapasztalatból mondom: megkapja az erőt, a hitet és a hivatásához kellő alázatot.
Végül
meg kell említeni a Rómából eredő szinodális egyház alapjainak letételét. A
kétezer éves hierarchikus intézményrendszer, ami az egyház erejét és hatásos
működését biztosította, ma átmegy egy facebookos, „mindenkinek legyen
beleszólása” rendszerbe. Ez az egyház végét jelenti, hiszen azt a rendet,
hagyományt és a tanításokat megszüntetni, amely Krisztus óta alapja római
egyházunknak – és a többi keresztény felekezetnek –, maga a Vatikán igyekszik
felszámolni. Ezért bátorodnak fel a tévúton járó, kevés hittel rendelkező ifjú papok,
ezért relativizálódik a keresztény tanítás, ezért üresednek ki a templomok és
ezért sokszorozódik meg a szekták tagsága. Mert nincs egység, nincs rend, és
amit elvett a Vatikán 1965-ben és elvesz napjainkig, ahelyett nem tudott még
szebbet, annál jobbat és hitelesebbet adni. Ha létrejön a szinodális egyház,
azzal megszűnik a kétezer esztendős római egyház. Illetve, csak kis
közösségekben marad meg, és ebben a káoszban ezek a katolikus és protestáns
kisközösségek találnak majd egymásra Krisztusban. Ugyanis nem csak a katolikus
egyház vergődik az új világ sátáni őrülete miatt, és nem csak a római egyház él
át napjainkban egy drámai korszakot, hanem az összes Krisztust követő felekezet
is. Mert a demokráciának nevezett anarchia és káosz mindenhol megtalálható,
ahol eddig Jézust követték, és a modernizálás ostoba, ártó, liberális gondolata modernizálni, átértékelni, bíróságok által betiltani akarja még a Szentírást is.
Politikai elgondolás ez, mert az új világban nem kell Jézus tanítása, amely ellenkezik a kialakuló rabló és rabszolgatartó kapitalizmussal. Amikor nyilvánosan beszélnek meghasonlott, pályájukat elhagyó papok saját sorsukról, akkor nem veszik észre, hogy azzal a nyilvánossággal a keresztényellenes világ kialakulását szolgálják, azt támogatják. Jól esik nekik, hogy elmondhatják, s közben nem veszik észre, hogy felhasználják őket egy-egy olyan ügy által, amelyet nekik kellene rendezniük önmagukban, Krisztussal. Fájdalom, hogy értékes emberek, kiváló fiatal papok jutnak erre a sorsra, amely sors ma nem ugyanaz, és nem azonosak a indokok sem, mint a korábban pályájukat elhagyó papokéi voltak, akiket sok esetben a politika kényszerített fenyegetésekkel a papi hivatás elhagyására, vagy a kollaboráns püspök által tiltotta el a kommunista hatalom, hivatása gyakorlásától. És nem is volt ilyen gyakori a hivatás feladása... de ez, már egy másik cikk…
A valóban hívő ember dolga e drámai helyzetben az, ami a kétségek között vergődő papoké is: A hitért és reménységért esdeklő szakadatlan ima.
„A reménység Istene pedig töltsön be titeket a hitben teljes örömmel és békességgel, hogy bővelkedjetek a reménységben a Szentlélek ereje által.” (Róm. 15, 13)
Stoffán
György