Hajnali négy óra. Nehéz csizmák dobogása a folyosón, majd egy rúgás, és kinyílik az ajtó… géppisztolyos, rosszarcú emberek lepik el a lakást. Kirángatják az ágyából a még egészen fel sem ébredt embert, és közlik vele, hogy a törvény értelmében letartóztatják. Nem járhat többé egyetemre, nem szállhat fel a villamosra, és nem érintkezhet barátaival. Ha önként elhagyja az országot 24 órán belül, akkor erre lehetőséget kap…
A fiatalember nem érti. Most adta be a doktori dolgozatát, az egyetemen szeretik, rengeteg barátja van, és soha senkit nem bántott. Akkor miért? Az egyik géppisztolyos kivesz a zsebéből egy jelet, és rádobja az ágyra: ezt meg varrd fel a kabátodra, disznó és le ne merd venni, amíg el nem hagyod az országunkat… A fiú felvarrja és pakol… de még mielőtt elhagyná a lakását és kimenne a pályaudvarra, hívja a szerelmét… a telefon csak csöng, de nem veszi fel senki. A negyedik próbálkozás után egy hang szól bele: Nem ebben egyeztünk meg! – és elnémul minden.
A
vasútállomás felé tartva döbbenten látja a fiú, hogy az Opera színlapját
pirossal áthúzták a főbejárat fölött… A téren egy nagyszerű zeneszerző szobra
festékkel leöntve, és egy hősi emlékmű a park szélén emberi ürülékkel van tele…
A fiú gyorsítja a lépteit… el innen, el ebből az aljas, embert gyalázó világból. Vissza, haza, ahol nem üldözik a származása miatt…
A vonat kigördül az állomásról. Négyezer kilométert fog utazni… ég és föld között… pokol és mennyország között… a gyűlölködők és a haza között. És elgondolkodik… gyermekkorában sokat hallott nagyapjától egy táborról, amelyet megszabadítottak a tábor őreitől… és aminek a főbejárata tetején volt egy felirat: „Arbeit macht frei”… Most azok üldözték el és törtek rá, akik akkor, abban a táborban raboskodtak és akiket a nagyapja, életét is kockáztatva megszabadított a kegyetlen, embertelen rabságból. Ki érti ezt a világot? Ki érti a gyűlölet ősi logikáját? Egyedül talán, a Sátán. Ám, lehetséges, hogy ezt a fajta emberi gyűlöletet és bosszúvágyat már ő sem…
A Kreml tornyán megszólaltak a harangok… anyja könnyes szemmel ölelte meg fiát pályaudvaron. Ahogy egykor azok ölelték egymást, akik megmenekültek azokból a táborokból…
Stoffán
György