 |
| Kassai Szent Erzsébet dóm (képünk illusztráció) |
Isten
útjai kifürkészhetetlenek… – mondjuk sokszor, ha valami másképpen sikerül, mint
ahogyan előre megterveztük. Nos, magam is így jártam Nagyszombaton este… Életem
legszebb Nagyszombatján, 2020-ban, a világjárvány idején.
Munkaügyben,
Nagyszombat délután vidékre autóztam. A ragyogó napsütés, a tavasz minden
szépsége áradt az üres faluban… a fák virágillata, a vidám madárdal, az áldott
Nap sugara… Mivel a dolgomat a járványügyi előírások miatt hamar elintéztem, és
a városi embernek jól esik a falu illata, gondoltam járok egyet a településen,
bebarangolom a néptelen utcákat, s közben a Feltámadás nagyszerűségéről
meditálok. Ez utóbbi azonban nem sikerült, hiszen a Feltámadás templomi megünneplésének
botor és diktatórikus betiltása, az ádáz bosszankodás vizeire terelt. Inkább
azon járt az eszem, hogy hazamegyek és írok egy cikket, beleadva minden
mérgemet az egyházi intézkedés miatt. Hiszen olyan hatvan év után, amikor csak
ifjúi eltávolodásom néhány évét kivéve, minden Nagyszombaton ott voltam a
templomban, s együtt örvendeztem a Feltámadásnak, együtt énekeltem a hívekkel a
„Christus vincit”-et, amikor a pap visszahozta a szentségtartót a templomba. S
ha nem volt módom saját katolikus templomomban ünnepelni, akkor erdélyi, felvidéki
református testvéreimmel imádkoztam együtt a nagyszombati istentiszteleten. Az
ünnep tehát mindig megvolt, s mindig templomban adtam hálát keresztény hitünk
legnagyobb ünnepén.
Efféle
gondolatok közepette értem a település templomához. A templom ajtaja nyitva
volt. S ha már nyitva van – gondoltam –, ha csak az előtérben is, de letérdelek
az Úr elé, Akire talán ennyire soha nem vágyódtam, mint ezen, a bezárt templomok
miatt szomorú, de a Feltámadásban mégis örömteli napon.
Belépve
a falusi kis templomba, mennyei ajándékot kaptam. Az öreg pap bácsi épp
kilépett a sekrestyéből… kezében a kehellyel, miseruhába öltözve. Először nem
is hittem el, amit látok… aztán – szégyen, nem szégyen – kicsordultak a
könnyeim… mert olyan ajándékot kaptam az Úrtól, amilyenre álmomban sem
gondolhattam volna. A számomra kedves és kötelező nagyszombati program végén, ünnepi
misén vehettem részt úgy, hogy odaterelt az Úr! Feltámadási szentmisén voltam,
amelyet egy bátor, hittel teli, „feledékeny” pap mutatott be. Feledékeny, mert „elfelejtette”
bezárni a templomot, hittel teli, mert remélte, hogy a tiltások ellenére is
lesz, aki betér a Feltámadást megünnepelni, és bátor, mert akár egyházmegyei
eljárást is indíthatnának ellene „súlyosan engedetlen tettéért” – hiszen misézett
néhány hívővel egy légtérben. Hétpecsétes Titok marad tehát, hogy kicsiny
hazánk melyik plébániáján kaptam ezt a hihetetlenül nagy isteni ajándékot.
Ám
bizonyos vagyok abban, hogy nem csak ez az egy öreg falusi pap „felejtette el
elfordítani a kulcsot”, ezen a Szent Napon a templomkapu zárjában, s hiszem,
hogy a Kárpát-medencében, Mária országában, ahol minden keresztény-keresztyén
magyar ragaszkodik ősi hitéhez, sok katolikus és protestáns testvér együtt adhatott
hálát Istennek, együtt ünnepelhette a Feltámadást – saját templomában.
Sok
olvasóm bírált a „Nyissátok ki a templomokat” címmel megjelent cikkem miatt, de
papok is reagáltak rá, igazat adva a vatikáni tiltásnak…
Most
csak egyetlen dolgot kívánok mindnyájuknak nagy-nagy szertettel és megbékélt
lélekkel: – Éljétek át, éljétek meg azt a csodát, azt az érzést, legalább
egyszer az életben, amit én éreztem eleddig egyszer az életemben, 2020
Nagyszombatján… egy magyar falu templomocskájában, életem legszebb,
legfelemelőbb, legünnepibb feltámadási – csendes – miséjén. Ahol nem hiányzott sem
a tömjénillat sem az orgonaszó… hisz Maga a Feltámadt Úr volt velünk – a
templomban…