Isten Veled Ali!

A március 11-én elhunyt mester, Chrudinák Alajos halálhíre bejárta az országot, ám ki tudja milyen boszorkánykonyhából megmérgezték a gyász és a kegyelet érzését... cáfolatok jelentek meg, és akkor megírt nekrológom a legkülönbözőbb  mocskolódások kereszttüzében sok tízezer olvasót ért el. Most, hogy a hivatalos média, köztük a Duna TV is méltóztatott végre közzétenni, a Magyar Nemzet pedig megírni a valóságot, most ismét közreadom búcsúszavaimat... Isten Veled Ali! 

Mint az életed, úgy a halálod is hihetetlen és titokzatos. Hihetetlen, mert Te amolyan örökéletűnek tűntél ott, a Szabadság téren és titokzatos, mint azoknak a forgatásoknak a története, amelyekre senki nem volt képes, mert vagy félt vagy, mert nem jutott be az ismeretlen távoli világok interjúalanyaihoz… Te egy csapattal dolgoztál, akiket szalmai és emberi kiképzésben is részesítettél a legszigorúbb és ezért a leghatásosabb, de a legemberibb módon.

Március 11-e után, amikor két lap is hozta halálhíredet megfogadtam, hogy csak akkor búcsúzom Tőled, ha megerősíti valaki olyan ezt a hírt, aki Hozzád közel állt, aki tudhatja élsz-e még, vagy valóban itt hagytad ezt a siralomvölgyet. Ma március 18-án azonban megtudtam, hogy a hír igaz… Fiad mondta el… aki szintén csak tegnap tudta meg, mint azt is, hogy nem lesz nyilvános búcsúztatás, nem lesz ott az a sok ezer ember a Farkasréti temetőben, mert nem is odakerülnek a hamvaid….

Így hát most, itt, gondolatban a ravatalod mellett állok és emlékezem. Emlékezem mindarra, amit Tőled tanultam, amiben szakmai és újságírói pályámon példaképem vagy. A pontosságod, a tiszta, leplezetlen igazság kimondása, a szakmai precízség, az fölösleges mondatok kerülésére, a film csinálás apró és elengedhetetlen fogásai… az emberséged, a magyarság szolgálatának mindenekfeletti kötelezettsége és a következetes, fáradhatatlan munkabírásod. Ennyi elég is volna egy életre, de Te többet adtál. Egy országnak, egy nemzetnek tudtál hírekkel szolgálni, reményt adni és figyelmeztetni is a bajra, a túlzott remények táplálásának veszélyeire.

Nem köszönted meg a bevállalásokat, mert természetesnek tartottad, hogy az újságíró, a szerkesztő, a forgatócsoport, ha jól dolgozik az a természetes, mert azt vállalta, tehát nem jár érte köszönet és elismerés. Nos, egy élet munkája az, amit ma nem említ senki. Nem lesznek gyászbeszédek, egekig magasztalás, amitől egyébként is viszolyogtál, s nem lesz ezernyi koszorú olyanoktól is, akik nem szerettek, keresztbe raktak Neked, de ma divatból megjelennének a temetéseden. Nem hangoznak el ostoba nagy szavak, s talán nem is kellenek a méltató gondolatok, hiszen a mai TV-s, a mai újságíró semmit nem ért a Te lelkedből, a munkádból, a tisztességedből és az újságírói etika alapvetéseiből, amelyeknek egész sorát adtad át a Panoráma munkatársainak.

Nem mondom, hogy jól van ez így… de ez van! Halálhíredet itt-ott cáfolták, mások hitetlenkedve álltak előtte, de ma már bizonyos, hogy elmentél. Csendben, szerényen, s meghagytad az embereknek azt, amire tanítottad munkatársaidat: „ha a lelkedben nem érzed, amit teszel, hozzá se fogj!” Most aki szeretett és tisztelt, aki felnézett Rád, aki emlékszik életművedre, az a lelkében búcsúzik Tőled. És így van jól… Menj hát Ali abba a másik világba, s adjon a teremtő Isten végre nyugalmat Neked. Hiszen jó harcot harcoltál, s minden utat, amelyet kijelölt Neked, befutottál. És értékek megszámlálhatatlan tárházát hagytad magad után. Igaz, ezeket ma még – ma már? – nem tanítják, de eljön az idő, amikor még szükség lesz rájuk… Én is köszönettel őrzök néhányat!

Isten veled Ali!