Az emberi
társadalmak „gondolkodói”, politikusai, évszázadok óta igyekeznek tökéletesíteni
a tökéletlent. Nem társadalmi igény a hatalmi, gazdasági és politikai előnyszerzésre
használható homályos fogalom: a demokrácia. Hiszen a társadalom a vezetést
igényli, nem az egyéni szabadságjogokat, a lovak közé dobott kantárt.
A demokrácia és a
köztársasági államforma együtt, minden társadalomban káoszt, anarchiát és erőszakot
szült. Amikor pedig csak az elnevezések játszottak szerepet, de a berendezkedés
diktatórikus hatalomgyakorlás volt, akkor a demokrácia szóval leplezték az
állami túlkapásokat, s igyekeztek a „népfelség elvével” hamisan alátámasztani a
gyilkosságokat, a nemzeti szabadság megszüntetését, az idegen, megszálló
hatalmak kiszolgálását, és a hazaárulást. Jól ismerjük ezt a társadalmi formát,
hiszen a magyar nép nagyobbik hányada kivette a részét ebből a „szocialista demokráciából”
amelyben a szocialista szó inkább fosztóképzőként szerepelt.
E demokráciáknak, és
magának a demokrácia fogalomnak a vesztese, áldozata és kiszolgáltatottja maga
a nép. Ez azt jelenti, hogy a nép önmaga ellenségévé tett eszköz, amely a ”szabad”választások
útján a maga érdekében ültet bársonyszékekbe arra alkalmas, vagy – mint október
13-a óta látjuk – alkalmatlan embereket. A demokratikus berendezkedés tehát nem
más, mint a nemzetek és társadalmak, az egyén és a közösség „törvényesen” és
előre megszervezetten történő félrevezetése a hatalom érdekében. Ennek egyik
fontos része a „demokratikus” választási kampány, ahol általában hazudozva, és
ostoba ígéreteket téve veszik rá a választópolgárokat arra, hogy méltatlan,
meggazdagodni, lopni, csalni akaró egyedek kerüljenek a nagy húsosfazékhoz. A
választó pedig nem veszi észre, hogy korántsem a maga érdekeit, hanem egy szűk
csoport, egy saját érdekét szolgáló bűnbanda kiválasztottjait segíti – az általa
befizetett adóból biztosított – érdemtelenül megszerzett jövedelemhez.
Hiszen világosan
látható, hogy olyan gazdasági és pénzügyi előjogokat élveznek a „demokráciát
szolgáló” képviselők, amelyeket a sokszor, az általuk elátkozott „kizsákmányoló”
feudalizmusban sem mertek volna vindikálni maguknak az állam, a megye vagy a
város elöljárói.
A „demokrácia”
minden területen rombolt, hiszen a felvilágosodás kora óta a demokrácia kézen fogva
járt a liberalizmus eszméjével, s e kettő a rombolás kígyófészkévé lett az idők
folyamán. Hiszen Rousseau óta az állam és a pénzemberek érdekében sokan és
sokféleképpen fogalmazták meg és értelmezték (át) mind a demokrácia, mind a
liberalizmus fogalmát.
Számos próbálkozás,
irányított forradalom igyekezett a hagyományos társadalmi rendet, a királyságot
eltörölni és helyette a köztársasági államformát bevezetni, amely kiteljesedése
lett a demokrácia és liberalizmus szellemiségének, és minden hagyományt, jogi,
gazdasági és kulturális értéket sutba dobott, de helyette felkínálta a káosz, a
hitnélküliség, az anarchia kétes értékeit.
A legfőbb cél az
állam és az egyház szétválasztása volt, mert az erkölcsi értékek átformálása,
csonkítása nélkül a nagy átalakítás lehetetlennek látszik. Az isteni parancsok,
Krisztus tanítása, a lelki értékek művelése lehetetlenné tették és teszik a társadalom
teljes érzelmi, hitbéli és erkölcsi kiüresítését, ami azonban alapja a liberális
demokráciák életképességének. Ugyanis, amikor a klasszikus erkölcsi normákat
nem megköveteli, csak hagyja, megtűri az állam, mint lehetőséget, akkor a társadalom
nyilván a könnyebbik, a szabadosabb, az erkölcsi feltételek nélküli létformát
választja. Nem lehet az erkölcsi normákat liberalizálni, relativizálni, lehazudni,
mert az kihat az élet minden szegmensére.
Az egyház állam feletti
kontrolljának, az államgépezetben való részvételének megszüntetése, megszüntette
a társadalom erkölcsi, hitbéli, gazdasági és kulturális stabilitását, de még csak
hasonló biztonságot és erkölcsi feltételeket sem volt képes adni helyette. Ha
pedig egy társadalomban megbomlik az erkölcsi és gyakorlati rend, és a
társadalom tagjait az egyéni érdekre nevelik, akkor megszűnik a haza, az Isten,
és a család iránti elkötelezettség is. Tehát, megszűnik maga a társadalom és
felváltja az a liberális, demokráciát emlegető skizofrénia, amelyet ma minden
európai társadalomban, de mára az egyházakban is tapasztalhatunk. Hiszen amikor az egyéni érdekek határozzák meg
a politikusok tevékenységét, amikor az extraprofit minden áron való megszerzése
határozza meg a piacot és gazdaságot, amikor politikai befolyás érdekében pénzre
váltják a kultúrát, és amikor mindezt maguk az egyházak is szolgálják és elismerik,
akkor a világ már nem ugyanaz… mert voltaképpen a hét főbűn és a tízparancsolat
törvényen kívül helyezése valamint a Biblia tiltása az irányadó.
Itt tartunk ma. Ebben
a hisztériás, liberális, kommunista és istentelen káoszban kell ma a
Kárpát-haza magyarságának valahogy megőriznie szabadságát, hitét, hazaszeretetét,
erejét és kitartását úgy, hogy itt is fel-felsajdul a demokrácia szólama, láthatóvá
válik olykor a liberalizmus kiütése, hiszen nem a történelmi folytonosságban
élünk, hanem mint a rossz külvárosi szabó, hozott anyagból dolgozunk…
S, hogy milyen lesz
a jövő? Lesz-e jövő?
Az e pillanatban három tényezőn múlik: 1./ Felismeri-e a társadalom a rá
leselkedő veszélyeket és ezeknek megfelelően rendezkedik-e be az önvédelemre és
a 2022-es józan választás lehetőségére? 2./
Felismeri-e a kormány és a kormánymédia azokat a mulasztásokat és hibákat, amelyeket
vétett, és tudja-e, akarja-e korrigálni azokat, annak érdekében, hogy a társadalom
2022-ben jól válasszon? 3./ Kiállnak-e
az egyházak Krisztus igéje és a magyar keresztény társadalom mellett, vagy
csatlakoznak a liberális világvallás Krisztust és a nemzeti identitásokat tagadó
irányvonalához?
Bízom abban, hogy
2020 szeptemberében, az Eucharisztikus Kongresszus nem csak egy belterjes
egyházi rendezvény lesz, hanem a keresztény magyarságnak, a kormány tagjainak,
és – talán valami isteni csoda folytán, a magyarellenes, internacionalista
ellenzéknek is – lelki, szellemi megújulását fogja szolgálni.
Stoffán György