Lázár János – ma,
amikor Budapestnek emlékeznie kellett volna a 100 évvel ezelőtt történt
győzelemre –, Kenderesen megkoszorúzta Horthy Miklós kormányzó úr sírját. Méltó
megemlékezés egy nagy politikusról, egy magyarról, aki a lehetetlent is
megpróbálta a haza és a nemzet érdekében, végül az árulás vetett véget a háborúból
való kilépési szándék közzététele után. Mert árulók mindig voltak és vannak
közöttünk! Azonban van Lázár János... vannak Lázár Jánosok is, aki és akik méltók a "magyar politikus" névre.
S mert a kommunista
és liberális történelemoktatás jól a fejekbe verte a Horthy-ellenes képzetet, s
a történelem újraértékelését is megzavarták a szobrainkat tiltó rettegők, mi
magyarok nem vagyunk képesek emlékezni olyan eseményekről, amelyek ma irányt és
világosságot mutatnának, jelentenének.
Igen! Ma száz éve,
hogy a magyar nemzet megszabadult egy gyilkos és ocsmány diktatúrától, amely nemzetünk
szégyenfoltjai között az egyik legvéresebb. Nem emlékeztünk meg Horthy Miklós
budapesti bevonulásáról, amely drámai 133 napot zárt le, s amely máig undort
kelt a magyar emberekben. Hiszen egy idegen hatalmat kiszolgáló, a magyar
nemzetet és a kereszténységet üldöző söpredék igyekezett a „múltat végképp
eltörölni”.
A történelem azonban
ismétlődik, s ha mi lehajtott fejjel és süketen, vakon járunk a história számunkra
mindig ugyanazon politikai magatartásunk miatt göröngyössé váló útján, akkor a
magunk sorsát tesszük elviselhetetlenné, a magunk jövője lesz bizonytalan. Ez
történik ma is. Ünneplünk, mert stadiont avatunk… igaz, valóban ünnep és
valóban nagy teljesítmény az is. Másnap viszont hallgatunk, mert nem illik
erről az igazán dicső napról megemlékeznünk állami szinten. Néhány százan ugyan
emlékeztek, s Lázár János, hazánk egyik kiváló politikusa koszorúzott. A nemzet
nevében is… mindazok nevében, akik velem együtt ma ismét szomorúan
konstatálják, hogy valami hibádzik. Valami nem az, amire vártunk és váruk.
S úgy tűnik, ez már
így is marad. Meghazudtolt történelem, nagyjaink semmibevétele, a nemzet
lelkének és érzésvilágának elfojtása.
Történelemkönyveink
üresek, s a Szózat nem hangzik el, mert a fiatalok nem is tudják… sem énekelni,
sem szavalni… de „új himnusznak” nevezzük, hogy mi „egy vérből valók vagyunk”...
Felmerül bennem a
szomorú, de inkább elkeserítő kérdés: mit akarunk, mivé leszünk így? Mitől
maradnánk meg, ha mindig, minden alkalommal, amikor ünnepelhetnénk, emlékezhetnénk, szobrot
állíthatnánk vagy kiállhatnánk igazunk mellett, inkább mélyen hallgatunk. Mert így
illik ebben a nagy magyar „demokráciában”. Ebben a züllött európai demokráciában… ebben a
számunkra is végzetes "demokratikus" konstellációban.
P. Zadravecz Istvánt
Idézem ezen a napon, amikor ünnepelnünk és emlékeznünk kellett volna, de nem
tettük, mert gyávák és meghunyászkodók vagyunk:
„(…) Politizálásom csak egy kérdés mindahhoz, ki a Hazám sorsát kezében
tartja. Szereted-e ezt a magyar göröngyöt? Akarod-e, hogy legyen Magyarország?
Akarod-e, hogy a Kárpátok szegélyezzék? Küzdesz-e azért, hogy e szabad Hazában
szabad nép imádhassa a magyarok Istenét?!
Ez az egyetlen kérdésem a politikusokhoz. És ha kielégítő, igenlő
feleletet kapok, akkor lelkem törekvésével, mindenével melléjük állok.
Munkatársuk leszek a szabad édes Haza szabad munkásának, szabad boldogulása
érdekében. Ez az én politikám!”