Érdekes napon
vagyunk túl. A kommunista-liberális és még ki tudja milyen ellenzéki oldal
kimutatta foga sárgáját. Amolyan történelemóra-féle volt, hiszen pont azt
láttuk, amiről dédnagyanyám mesélt, és amit Tormay Cécile írt könyveiben a
kommunista söpredékről, a ’19-es eseményekről. Durva, primitív magatartás,
semmi méltóság, semmi emberiesség, csupán az emberi legalja viselkedés. Igen.
Történelemóra volt, amelyen megmutatták, eleik mentalitását, a gyűlöletet, a
rosszindulatot, a magyar- és keresztényellenességet, a „gyilkolhatnékot”, amelyet
Robespierre és az utána jövő fizetett malterosok éreztek mindenki ellen, aki
nem volt malteros, aki nem úgy gondolkodott, ahogyan ők, aki hitt Istenben, aki
védte saját hazáját, erkölcseit és nemzetét. Ez a kommunista, és ez a testvére
is, a liberális, hiszen ez a két szellemiség egyforma, mint az ikrek. Rombolni,
megsemmisíteni, értéket pusztítani, becsületes emberekbe gázolni, ha kell
zsidózni, ha kell cipőbe köpni, és ha kell emlékművet bontani vagy újságot
betiltani… nekik mindegy… csak a hatalom, a pénz és a rettenetesen elszabadult
alpári bunkóság az, amit adhatnak, hisz ez a valójuk, képtelenek másra.
Ám ez a magatartás
és viselkedés nem marad megtorlás nélkül. Hiszen a többség nem ez. A többség
arca Orbán Viktor miniszterelnök, Kövér László házelnök… de ez az arc kezd
mintegy a lélek fájdalmától eltorzulni, s mert kicsinyeit, gyermekeit,
családját védi, véget fog vetni ennek a proli ámokfutásnak. És akkor lehet
menni panaszra Brüsszelbe, Hágába vagy kenyéradó malteros megbízóikhoz, s lehet
fehérterrorról hazudozni, mint tették és teszik szellemi eleik, hasonló, de
véresebb viselkedésük megtorlása után 1919-től mindmáig.
Ugyanis: Nem
kötelezheti senki a békében élni akaró, nemzetét és hitét, hazáját szolgáló
magyar embereket – a társadalom többségét – arra senki, hogy egy számarányaiban
elenyésző fizetett, hazaáruló kisebbség terrorizálja a többséget. Nincs az a
tolerancia, amelyet ezzel a lyukas-fuszeklis bunkó táblatartóval szemben
alkalmazni lehetne. Nincs az az emberi türelem, amely csillapítaná a vágyat egy
pofonra, amikor Jakab Péter megszólal, a maga pallérozatlan stílustalanságában,
s és nincs az a felelős magyar apa, aki ne gyermekeit védené, ha arra szükség
van, szükség lesz.
Mert az Isten
irgalmazzon, ha a magyar levetkőzi magáról a jámborságig beléoltott keresztényi
magatartást, s visszatér az élni akarástól ahhoz, ami volt egykoron. Mint
Zrínyi mondta, a magyar akkor válik jó néppé, ha van kinek engedelmeskedni… azaz,
akkor tart össze, akkor harcol vállt-vállnak vetve, ha van ellenség. És ma van
ellenség. Sok! Külső, amely fizeti a belsőt… belső, amely hangjával akar vért fakasztani…
de ezt nem hagyhatjuk. Igaz, várunk még, mert türelmünk még van, s óva int a
józanság attól, hogy eltapossuk ezt a söpredéket.
Ezért jó lenne, ha
megértenék: A türelem véges, és a hazaszeretet, a család védelme, a nemzet
iránti elkötelezettség sokkal erősebb a fizetett hazaárulás nemesnek nem
mondható érzésénél. Ma még az egyetlen ellenérv a többség szószólóitól – joggal
– az, hogy ezt akarják. De ha ezt akarják, hamarosan eljön az ideje annak, hogy
meg is kapják. Mert, ahogy meg kell tisztítani a kosztól a ruhát, úgy meg kell
tisztítani a közéletet is – ha nincs öntisztulás…
’56 ünnepe közeleg… s
akkor, október 21-én még senki nem gondolta, hogy az ártatlan szemű gyermek, a
munkás, az ápolónő vagy a professzor október 25-én fegyverrel védi a hazát…
Ne gondolja tehát
senki, hogy ma nincs ártatlan szemű gyermek, munkás, ápolónő és professzor, aki
ugyanerre képes… Mert még ma is génjeikben érzik, hogy: „A haza minden előtt!”