Gyerekkoromban más
volt az emlékezés. Igaz, szívből jövő és nem csak az aradi 13 vértanúnak és az
1849. év megtorlások áldozatainak szólt. A kommunista világban ekkor emlékezett
a magyarság ’56 áldozataira is. Ha nem is nyilvánosan, de otthon. Minden
általam ismert család ebédlőasztalán égett a mécses, a gyertya… reggeltől
estig. Nálunk is, a Lövőház utcában. Szüleim reggel egy fohász kíséretében
meggyújtották, s este a harmadik-negyedik gyertya lángja magától kialudt… a
viasz, mint könnycsepp dermedt meg az öreg gyertyatartón… Este rendszerint
elmentünk a ferencesekhez, ahol gyászmisét mutattak be a hősök emlékére és
lelki üdvükért.
A gyermekkori emlék
mélyen a lelkembe vésődött, s ma is tartom e megemlékező szertartást… az egész napos
gyertyalángot. Mert ma is vannak olyan eltávozottak, akikről nem beszélünk,
akikről tilos vagy nem illendő megemlékezni. S rájuk az aradi vértanúkkal
együtt emlékezem, hiszen október hatodika a nemzet gyásznapja. Ezrek és ezrek
emlékét felejtjük el, s ma már október 6-a áldozataira is csak megszokásból
emlékezünk, ha emlékezünk.
Ma nem egy korszak
áldozataira emlékezem a tizenhárom vértanú mellett. Ma a méltatlanul
elfelejtett hős magyar halottainkra emlékezem a gyertya fényénél. Azokra a
magyarokra, akiket a politika (nemzetközi parancsra) semmibe vesz, akik
életüket áldozták, tették fel nemzetünk megmaradására, akik önzetlenül
szolgálták a hazát, akiket mind az egyházi, mind a politikai „píszí” feledésre
ítélt. Mert sokan vannak olyanok, akikről nem illik ma beszélni… mert más
korban születtek és annak a kornak a szellemisége szerint voltak magyarok, székelyek,
papok, püspökök. És belehaltak vagy belerokkantak, szegényen, koldusként éltek
a haza szolgálata miatt. Ők nem panaszkodtak és nem követeltek jóvátételt,
fizetést, honoráriumot, s el sem tudták volna képzelni, hogy állásért, pénzért,
hivatalért hazát áruljanak, hazudozzanak. Számukra megtiszteltetés volt a hazáért
élni, a nemzetet szolgálni… az egyházat vezetni, a magyar keresztény-keresztyén
létet megtartani.
Lobban a gyertya
lángja, olykor egy-egy füstkarika száll fel, s az öreg gyertyatartón ma is ott
vannak a viaszkönnycseppek. És ez így lesz, amíg a világ… mert a magyar nem
tanul, de villámgyorsan felejt. Szabadon emlékezni meg értelmetlen dolog,
hiszen abból nem lesz pénz, szamárlétrán való emelkedés. Arra emlékeznünk csak,
akikre szabad emlékeznünk, s annak állítunk szobrot, akinek a szobrát engedélyezik
felállítani. S nem annak, aki megérdemli. Hőstettekről is csak azoknak az esetében
beszélünk, akikkel kapcsolatban a politikai divat engedi. A megemlékezésekkel
is így vagyunk ebben a nagy magyar független demokráciában…
A gyertya azonban (egyelőre
még) szabadon pislákolhat, azt sem tiltja senki, hogy egy fohász kíséretében
megemlékezzünk a nemzet hőseiről. Az engedélyezettekről és a tiltottakról… akikért
a gyertya viaszából megdermedt könny fakad…