Október a télbehajló
idő… a természet álomra hajtja fejét, erőt gyűjt a tavaszi újjászületéshez. A
lombok elköszönnek a fától, s indulnak a földet táplálni… a Nap sem emelkedik
olyan magasra, mint nyáridőben, hiszen ő is elfáradt. Az árnyékok hosszan,
lustán fekszenek, s hamar alkonyodik is már.
Az ember azonban
ebben a hónapban is csodálja az ezerszínű illatos tájat, hallgathatja az erdőt,
amelyből hol a szerelmes szarvasbika hangja, hol az őszi szél orgonamuzsikája
hallatszik. A patakok is nagyobb hanggal csörgedeznek a hegyoldalon, sokszor
emberi hangot hallatva. S a vár földrengés bontotta csonka tornya is mintha
kinőne a Bálványos tetején. És az ember fel sem fogja, hogy mennyi ajándékot
kapott a Teremtőtől. Bármerre néz, bármit hall és lát a természetben, az mind
épülésére és feltöltődésére szolgál. Ősszel is.
Így van ez a lelki
és szellemi dolgainkban is. Mert minden hónap, minden évszak, minden év új és
új lehetőséget kínál arra, hogy megerősödjünk magyarságunkban, hitünkben,
reményeinkben… amelyekért jó, ha tenni is akarunk.
Október van. És
jönnek sorban az emlékezések, az ünnepek. Egyszer szomorú, másszor örömteli. A
katolikus magyarok ebben a hónapban „edzenek” a legnemesebb és leghatékonyabb
fegyver forgatásának elsajátításhoz. Azaz, rózsafüzért imádkoznak, mert október a rózsafüzér hónapja. Esténként
néhol már csak idős asszonyok csikorgatják meg a templomkaput, s veszik remegő
kezükbe a felfűzött szemeket, mondják könnyezve unokáikért az imát, a titkokat…
s könyörögnek a pokol tüze ellen. Másutt gyermeksereg ül az oltár körül és
csillogó szemmel morzsolja a rózsafüzért, mert Máriával beszélgethet fél órán
át… sajnos ebből egyre kevesebb van…
Október elseje a Zene Világnapja. A zene sorsa azonban iskoláinkban szánalmas. Igaz,
kell az ötvonalas füzet, de mindössze ennyi az, amit megkövetel ma az
énektanár. Sem zenetörténet, sem zenehallgatás, sem kottaírás… pedig Kodály
szerint, „A zene lelki táplálék és semmi mással nem pótolható. Aki nem él vele:
lelki vérszegénységben él és hal.” Sajnos az oktatási kormányzat tovább
viszi a liberális zeneellenességet, noha jól tudja: „a gyermek lelkét a zene
teszi fogékonnyá a szeretetre, a műveltség utáni vágyra és a nemes érzelmekre.
Zene nélkül a gyermeki lélek csak kiszáradt rózsatő.”
Szent Ferenc halálára október 4-én emlékezünk. S eszembe jut ezen a napon a sok ferences, akik
megszenvedték a hitet, kiálltak a nemzet mellet azokban az időkben, amikor
ezért a kiállásért verés, börtön és halál várt. Ki-ki a Duna-csatornánál, mások
az Andrássy út 60.ban vagy Márianosztrán várták a halált vagy sorsuk
jobbrafordulását. Ám, nem adták fel. Sokat ismertem közülük. Majsai Mórt,
Horváth Jusztuszt, akit nyomorékká vert a mai ellenzék korábbi szellemisége, s
hírből, műveiből ismerem a tudós Boros Fortunátot, akit a Duna-csatornánál vert
agyon lapáttal egy oláh. Ferenc ma fentről nézi a kései utódokat, akik
levetették a rózsafüzért a csuháról, s már csak valamiféle jelmezként hordják a
koldusruhát… a templomban, vagy ha épp szerepelnek valamilyen adománygyűjtés
alkalmával. Majd a rendezvény végén levetve a rendi öltözetet, farmerosan, pólósan
„bevágják magukat” a dzsipbe, a kapott adománnyal tovaszáguldanak… a fűtött
kolostorba, ahol várja őket a meleg étel… Vajon Szent Ferenc mit szólna ehhez a
mai szerzetesi élethez, amely az alázaton kívül semmit sem nélkülöz?
Október hatodika nemzeti gyásznapunk. Az egyik. Az a nap, amelyen az aradi várból
fegyveresek kísérték ki a magyar szabadságért küzdő tábornokokat, s a magyar
Tichy lova nyergéből levezényelte tábornoktársai kivégzését. A bűnük az volt,
hogy szuverén magyar államot akartak, küzdöttek a harctereken a Habsburg elnyomás
ellen, a nemzet érdekében. Az uralkodó pedig késett a kegyelmi kérvények
aláírásával… mert épp könnyed hölgyek társaságát élvezte Bécsben. Aki pedig az
első bitót érdemelte volna, a családi vagyonnal és a megmaradt bankókkal már
heted-hét határon túl volt… Ma sok iskola kihagyja programjából a becsület, a
tisztesség, a hazafiasság eme példaképeire való emlékezést. Pedig nem csak Aradon,
de az egész országban tébolyodott megtorlás folyt, s Kufstein falai is
regényeket tudnának mesélni a magyar szenvedésről, amelyet az akkori Dobrevek,
Aprók és Gyurcsányok akkori árulása okozott, azoké, akik akkor is idegen
hatalmat szolgáltak idegen pénzen genetikai magyargyűlöletük okán. Az iskolák
kiszorítják a megemlékezést… Pedig Arad 1849-es októbere nem
megismételhetetlen, kivált, ha a felnövekvő nemzedék nem tudja miért és mi
történt október 6-án.
Október 8.,
Magyarok Nagyasszonya ünnepe. Ám mi
magyarok nem maradunk csak a gyásszal. Királynőt ünnepelhetünk. 1896-ban XIII.
Leó pápa a magyar millennium alkalmával Vaszary Kolos esztergomi prímás-érsek
kérésére engedélyezte a magyaroknak a Magyarok Nagyasszonya ünnepét. Az ünnepet
először október második vasárnapján tartották, majd X. Piusz pápa áttette október 8-ra. A politika
azonban kis ideig e szép ünnepünket is igyekezett eltörölni, hiszen a
kommunisták soknak tartották a Mária-ünnepeket. Többek között ezért is, a II. vatikáni zsinat után a Magyar Katolikus Püspöki Kar
szeptember 12-re helyezte át az ünnepnapot, de 1984-től ismét október 8-án tartják.
A magyar emberek Máriát, Krisztus anyját, királynőjükként tisztelik 1038.
augusztus 15-e óta. E tisztelet országos kinyilvánítása az október 8-iki
ünnepnap, amikor Szent István felajánlására emlékezünk, s bizalmunkat fejezzük
ki, hogy bűneink ellenére is Mária égi oltalmazónk marad ebben a kusza és
istentelen világban.
Október 23-a a kommunista korszak egyik olyan eseménye, amikor a
felkelők, a forradalmárok azt hitték, hogy szembe lehet szállni a világhatalom
által írt forgatókönyvvel, amelyben ez a forradalom is szerepelt. Idegen
hatalom által megbízott magyar fiatalok feltüzelték a valóban jó szándékú
embereket, akik fegyvert fogtak a szabadságért, a szovjethatalom ellen…
életüket adva a hazáért 11 év embertelen diktatúra után, amelyben a mai
ellenzék szellemisége uralkodott. A magyar-, és keresztényellenes idegen
elnyomók oldalán, a nemzet árulói erősebbnek bizonyultak. Gyermekeket,
betegeket, öregeket, férfiakat és nőket gyilkolt le a kádári megtorlás, Dobrev
Klára nagyapjának, Apró Antalnak és párttársainak parancsára. Igaz, ez a
família a Szent II. János Pál elleni merényletben is szerepet vállalt… s vállal
ma is mindent, ami a magyar nemzet és a keresztény magyarság ellen irányul. Hazudozva
és áskálódva törnek hatalomra, ám nincs jog és törvény, amely a hazug „demokráciában”
megvédené tőlük a nemzetet… Október 23-a azonban annak a kezdetnek az
évfordulója, amely utoljára igazolta a 20. században a nemzeti összetartás és haza iránti szeretet létét a magyar szívekben.
A már akkor is, a már a kezdetek kezdetén is félrevezetett magyar szívekben.
Mindezen napok és ünnepek mellett számtalan világnapot
és egyebet találunk október hónapban a naptárakon, de egyre fogynak a jeles
egyházi, vallási ünnepeink ezekről a kalendáriumokról. Így nem találjuk meg a Reformáció október 31-iki ünnepnapját
sem, noha nemzetünk kereszténysége és megmaradása a magyar protestánsok imáin
is múlik. Nemzetmegtartó erőként hangzik fel a református templomokban a „Tebenned
bíztunk elejitől fogva” vagy a „Perelj Uram perlőimmel” zsoltár, amely Istentől
kér kegyelmet és erőt a megmaradáshoz. A katolikus és protestáns magyarság
Krisztusban válik eggyé, s közös örömet hordozó ünnepeinkben nyilvánul meg,
hiszen magyarul és a magyarságért száll a zsoltár a hívek ajkáról.
Mai világunkban a közös imádság, a közös emlékezés, a
közös gyász, a közös öröm és a vállhoz vetett váll biztosíthatja csak a magyar
nemzet megmaradását. Ha nem győzzük le az ellenünk acsarkodókat, a nemzet
hazaáruló niemandjait, akkor elveszünk. Ám, ekkora luxust sem elődeink, sem
utódaink nem bocsájtanák meg nekünk. Üljük meg tehát ünnepeinket, s bízzunk a
Teremtő szeretetében, s éljünk úgy, hogy erre a szeretetre méltók is legyünk.
Akár szerepelnek a kalendáriumban a keresztény-keresztyén magyarság októberi
ünnepei, akár nem. Hiszen az ünnepi érzés, a keresztény lét, a magyarságtudat
nem a kalendáriumtól, hanem a megélt, erőt adó emlékezéstől, ünnepléstől függ…
októberben is…
Stoffán György