Erdély sorsát nem véglegesen döntötte el az 1920-as trianoni majd az 1947-es párizsi békeszerződés. Mert a történelemben nincsenek véglegesen eldöntött dolgok. Minden az éppen aktuális politikai viszonyok függvénye.
A két békeszerződés között és utána eltelt időszak negatív eredményei azonban ezernyi politikai bűn következményei. Ezek legtöbbnyire Budapestről, később Budapestről és az erdélyi magyar és székely nemzet vezetőinek, vagy önjelölt vezetőinek a hibáiból, bűneiből erednek. Rendkívül rossz és téves lelkiállapotra utal, ha állandóan – évtizedeken keresztül – csak másokat okolunk, csak rajtunk kívül álló eseményeket látunk, saját égbekiáltó bűneinket pedig igen következetesen kerüljük, azokról tudomást sem veszünk. Pedig volna bőven, miről gondolkodnunk, volna, amiből tanulnunk, hogy sorsunkat itt a Kárpátok gyűrűjében végre biztonságossá tegyük.
A múlt tévedéseiről, politikai árulásairól, ostoba politizálásáról, és a kommunista rendszer magyarellenes voltáról kár beszélnünk, hiszen azok az idők elmúltak, igaz, egyáltalán nem nyomtalanul. Ezekből tanulnunk kell, de a hátrahagyott bajok, a politikai helyzet és az erdélyi magyar társadalom létszáma csökkenésének megállítása a mi feladatunk.
De hogyan? – tehetjük fel a kérdést.
A válasz is egyszerű. Nem úgy, ahogy eddig tettük, mert annak eredménye ma már kézzelfogható. Ma a székelyföldi autonómiától zeng a magyar nemzetpolitika, a magyar kormány pedig példaértékű, de rosszul megítélt és helytelen alapokon nyugvó támogatási rendszerben segíti az erdélyi magyar társadalmat. Úgy teszünk mindnyájan, a legfelsőbb szintig, mintha nem ismernénk a mai főhatalmat, mintha egyenlő szellemi és erkölcsi megítélésben részesítenénk e főhatalom mindenkori vezetését. Annak ellenére teszünk így, hogy ismerjük, tudjuk kikkel állunk szemben, de erről sem veszünk tudomást, s nem úgy alakítjuk politikánkat sem Erdélyben, sem az anyaországban, hogy az gyümölcsöző lehessen és a magyar nemzeti értékek megtartását eredményezze.
Olykor úgy teszünk, hogy tetteink bőszítsék e gyűlölködő és száz éves politikáját tekintve áruló mindenkori román politikai erőket, máskor támogatjuk őket nemzetközi szinten, miközben ők az erdélyi magyar társadalmat minden szinten ócsárolják, jogait csorbítják, emberi létükben megalázzák.
Tehát, a románokkal szembeni erdélyi és magyarországi politikán változtatni kell. Továbbá, fel kell hagyni az Erdélyből Budapestre hívott és itt foglalkoztatott „szakértők” mindenhatóságára épülő nemzetpolitikával, mert akik ott sem feleltek meg választóiknak, azoknak a munkája Magyarországról sem lesz hatékonyabb, ahogyan ez ma már, csaknem egy évtized múltán kézzel fogható. Nem elég volt szekusokkal – akik ma az erdélyi magyarság vezetőinek tartják magukat – együtt vadászni, hanem el kell menni a székely és magyar nép közé, és meg kell hallgatni véleményüket arról, hogy miként lenne jobb és hathatósabb az a támogatási rendszer, amely az anyaországból hivatott segíteni a magyar kultúrát, tehetséggondozást. Mert bizonyos vagyok abban, hogy ez sokkal célirányosabbá tehetné a „magyar pénzeket” annál, ahogyan az elosztás ma folyik. Legyünk őszinték: ma az évtizedes barátságok, az uram-bátyám mentalitás érvényesül ezeknél a támogatásoknál, legyenek azok százezres vagy milliárdos nagyságrendűek.
A politikában a budapesti kormányok a rendszerváltás óta úgy viszonyulnak némelyik, a Kárpát-medencében ma regnáló idegen főhatalomhoz, mintha félnének, vagy kiszolgáltatottai lennének ezeknek a főhatalmaknak. Ez is helytelen politikai szemlélet, hiszen az ellenünk gyűlölettel bíró országokkal szemben nem lehetünk mi elnézőek, s nemzetközi szinten segítőik sem lehetünk. Sokszor esik meg, hogy amikor a románok újabb és újabb megszorításokkal sújtják a magyarságot – szemben az 1918-as hazug ígéreteikkel – akkor mi, a nemzetközi politikában az ő javukra szavazunk, mellettük állunk ki. Hiszen nem csak Ukrajnának vannak olyan érdekei, amelyek a magyar hozzáállástól függnek, hanem a románoknak is. Antalltól máig tehát, olyan a magyar politika ezekkel az országokkal, köztük Romániával szemben is, ami nem vezet sehová, legföljebb többet röhögnek rajtunk a Cotroceni-i palotában.
Ami pedig az erdélyi politikát illeti:
Súlyos hiba ma a székelyföldi autonómia emlegetése, az azért való küzdelem. A hatását látjuk… amíg a Partiumban nem szól a kutya sem azért, ha magyar felirat van itt-ott, a magyar többségű székely városokban és falvakban még a községháza feliratot is leparancsolják az ortodox püspökség által pénzelt oláhjog védők feljelentése alapján a román-demokratikus bíróságok. A székelyföldi autonómiát ugyanis sem a liberális világpolitika, sem a Krisztust tagadó szakadár ortodox egyház, sem pedig a román főhatalom nem fogja engedélyezni, biztosítani – így! Túl ezen, a ma másfélmillióra csökkent erdélyi magyarság nem engedheti meg magának azt a luxust sem, hogy párt-párt hátán politizáljon. Ha nincs egység az erdélyi magyar politikában, ha mindenki pártelnök és politikus akar lenni, akkor jobb, ha kezét feltartva kivonul a székelység és magyarság a megszállt területről. Ha a partiumi és erdélyi magyarság nem talál magának közös nevezőt, s nem arra törekszik, hogy egyetlen közös szervezetben, egyetlen közös erdélyi autonómiában gondolkodjék, akkor semmi értelme annak, hogy egyáltalán politizáljon, mert nem lesz sem pozitív hatása, sem eredménye.
Fontos azt is szem előtt tartani, hogy a magyar fiatalok Erdélyben ne üljenek fel a lelketlen, a nemzetközi liberális erők által pénzelt magyarországi, szélsőjobboldalinak tűnő szervezetek lázításának, mert azzal okot szolgáltatnak saját lehetetlenné tételükre és az erdélyi magyar társadalom jogcsonkítására. Mert a jog szentsége megszűnt egész Európában, így a regnáló liberális hatalmak bármiért és bárkit rács mögé tehetnek. Ilyen súlyos eset a Beke-féle ügy, amely svájci és amerikai magyar szekusok és magyarországi jobboldali szervezetek miatt robbant ki, ám közülük senki nem emel szót a bebörtönzött és jogtalanul elítélt fiatalok mellett.
Az egyházak felelőssége
Az egyházak mai vezetői is súlyos hibákat vétenek, amikor nemzeti elkötelezettség helyett feladják állásaikat és a főhatalom előtt tetszelegve, ilyen-olyan előnyökért lassú elrománosítási folyamatot indítanak el. Eközben elvárják, hogy Budapest támogassa, védje őket a már számukra nem is olyan nagy ellenséggel szemben. Igen nagy veszély az is, hogy Róma miként fog dönteni a kora miatt kötelezően leköszönő erdélyi érsek és segédpüspöke utódját illetően. Magyar érseke és segédpüspöke lesz-e továbbra is a magyar és székely népnek Erdélyben? Hiszen látjuk a csángók szomorú és felszámolásra ítélt helyzetét, valamint a Felvidéki magyarság püspöknélküliségének hatását…
A kivándorlás és a gazdasági helyzet is súlyos gondot okoz az erdélyi magyarság megmaradását és jövőjét tekintve. Ám, ennek a témának a fejtegetése egy másik cikk témája lesz hamarosan.
Mit kellene tehát tennünk itt a Kárpát-medencében, hogy egyre fogyó nemzetünk megmaradjon?
Teljes szemléletváltásra van szükség. Lenne szükség, amely hovatovább reménytelenné válik, mert a magyar vállalkozások, a magyar munkaadók, a gazdaságilag kettévált és elerkölcstelenedett társadalom nem nevelhető. A pénz, a megélhetés az egyéni érdekek, elhatalmasodása embertelenné teszi a társadalmat. Az oktatás színvonaltalansága, a lelkes szakemberek háttérbe szorítása és a kolozsvári egyetem liberális kígyófészekké válása alapjaiban teszi lehetetlenné az oktatásban rejlő értéket, a magyar hazafiságra nevelést. A papság számának csökkenése, a meglévők elkényelmesedése, az egyházban való elbizonytalanodás a hitéletre súlyosan negatív hatással van, ami pedig az ifjúság nevelését is veszélyezteti.
Önfelszámolás folyik ma Erdélyben és a Partiumban, ez a folyamat pedig a végső pusztulást jelenti. Az utolsó utáni órákat éli a magyarság, s ha nem fogunk össze mi itt mind a Kárpátok gyűrűjében, akkor két-három generáció múlva Csíksomlyón is kétnyelvű lesz… majd pedig csak román a szertartás… Látnunk kell a folyamatot, hiszen Boldogasszony ferences temploma, vagy Zágrábé, Újvidéké is, a magyar nyelv tekintetében megszűnőben van, a korábbi hasonló problémák okán és miatt.
Nincs tehát időnk. Mind személy szerint, mind közösségeinkben önvizsgálatot kell tartanunk, s meg kell teremteni azt az egységet, amely már évszázadok alatt bebizonyította, hogy működik. Ha nem tesszük, s papjaink is – a liberális, kényelmes életmód hatására – cserbenhagyják népüket, akkor végünk van…
A megmaradást egy erdélyi autonómiatörekvés biztosíthatja csak, amelyben mély egyetértés, erős hit, igaz szó és egyenes gerinc szükséges, összefogva olyan románokkal, akik hasonlóan hozzánk, emberi módon gondolkodnak és számukra is a béke, és a Bukaresttől való elszakadás a cél. Mert e pillanatban a saját kezünkben van a megoldás.
Stoffán György
Erdély sorsát nem véglegesen döntötte el az 1920-as trianoni majd az 1947-es párizsi békeszerződés. Mert a történelemben nincsenek véglegesen eldöntött dolgok. Minden az éppen aktuális politikai viszonyok függvénye.
A két békeszerződés között és utána eltelt időszak negatív eredményei azonban ezernyi politikai bűn következményei. Ezek legtöbbnyire Budapestről, később Budapestről és az erdélyi magyar és székely nemzet vezetőinek, vagy önjelölt vezetőinek a hibáiból, bűneiből erednek. Rendkívül rossz és téves lelkiállapotra utal, ha állandóan – évtizedeken keresztül – csak másokat okolunk, csak rajtunk kívül álló eseményeket látunk, saját égbekiáltó bűneinket pedig igen következetesen kerüljük, azokról tudomást sem veszünk. Pedig volna bőven, miről gondolkodnunk, volna, amiből tanulnunk, hogy sorsunkat itt a Kárpátok gyűrűjében végre biztonságossá tegyük.
A múlt tévedéseiről, politikai árulásairól, ostoba politizálásáról, és a kommunista rendszer magyarellenes voltáról kár beszélnünk, hiszen azok az idők elmúltak, igaz, egyáltalán nem nyomtalanul. Ezekből tanulnunk kell, de a hátrahagyott bajok, a politikai helyzet és az erdélyi magyar társadalom létszáma csökkenésének megállítása a mi feladatunk.
De hogyan? – tehetjük fel a kérdést.
A válasz is egyszerű. Nem úgy, ahogy eddig tettük, mert annak eredménye ma már kézzelfogható. Ma a székelyföldi autonómiától zeng a magyar nemzetpolitika, a magyar kormány pedig példaértékű, de rosszul megítélt és helytelen alapokon nyugvó támogatási rendszerben segíti az erdélyi magyar társadalmat. Úgy teszünk mindnyájan, a legfelsőbb szintig, mintha nem ismernénk a mai főhatalmat, mintha egyenlő szellemi és erkölcsi megítélésben részesítenénk e főhatalom mindenkori vezetését. Annak ellenére teszünk így, hogy ismerjük, tudjuk kikkel állunk szemben, de erről sem veszünk tudomást, s nem úgy alakítjuk politikánkat sem Erdélyben, sem az anyaországban, hogy az gyümölcsöző lehessen és a magyar nemzeti értékek megtartását eredményezze.
Olykor úgy teszünk, hogy tetteink bőszítsék e gyűlölködő és száz éves politikáját tekintve áruló mindenkori román politikai erőket, máskor támogatjuk őket nemzetközi szinten, miközben ők az erdélyi magyar társadalmat minden szinten ócsárolják, jogait csorbítják, emberi létükben megalázzák.
Tehát, a románokkal szembeni erdélyi és magyarországi politikán változtatni kell. Továbbá, fel kell hagyni az Erdélyből Budapestre hívott és itt foglalkoztatott „szakértők” mindenhatóságára épülő nemzetpolitikával, mert akik ott sem feleltek meg választóiknak, azoknak a munkája Magyarországról sem lesz hatékonyabb, ahogyan ez ma már, csaknem egy évtized múltán kézzel fogható. Nem elég volt szekusokkal – akik ma az erdélyi magyarság vezetőinek tartják magukat – együtt vadászni, hanem el kell menni a székely és magyar nép közé, és meg kell hallgatni véleményüket arról, hogy miként lenne jobb és hathatósabb az a támogatási rendszer, amely az anyaországból hivatott segíteni a magyar kultúrát, tehetséggondozást. Mert bizonyos vagyok abban, hogy ez sokkal célirányosabbá tehetné a „magyar pénzeket” annál, ahogyan az elosztás ma folyik. Legyünk őszinték: ma az évtizedes barátságok, az uram-bátyám mentalitás érvényesül ezeknél a támogatásoknál, legyenek azok százezres vagy milliárdos nagyságrendűek.
A politikában a budapesti kormányok a rendszerváltás óta úgy viszonyulnak némelyik, a Kárpát-medencében ma regnáló idegen főhatalomhoz, mintha félnének, vagy kiszolgáltatottai lennének ezeknek a főhatalmaknak. Ez is helytelen politikai szemlélet, hiszen az ellenünk gyűlölettel bíró országokkal szemben nem lehetünk mi elnézőek, s nemzetközi szinten segítőik sem lehetünk. Sokszor esik meg, hogy amikor a románok újabb és újabb megszorításokkal sújtják a magyarságot – szemben az 1918-as hazug ígéreteikkel – akkor mi, a nemzetközi politikában az ő javukra szavazunk, mellettük állunk ki. Hiszen nem csak Ukrajnának vannak olyan érdekei, amelyek a magyar hozzáállástól függnek, hanem a románoknak is. Antalltól máig tehát, olyan a magyar politika ezekkel az országokkal, köztük Romániával szemben is, ami nem vezet sehová, legföljebb többet röhögnek rajtunk a Cotroceni-i palotában.
Ami pedig az erdélyi politikát illeti:
Súlyos hiba ma a székelyföldi autonómia emlegetése, az azért való küzdelem. A hatását látjuk… amíg a Partiumban nem szól a kutya sem azért, ha magyar felirat van itt-ott, a magyar többségű székely városokban és falvakban még a községháza feliratot is leparancsolják az ortodox püspökség által pénzelt oláhjog védők feljelentése alapján a román-demokratikus bíróságok. A székelyföldi autonómiát ugyanis sem a liberális világpolitika, sem a Krisztust tagadó szakadár ortodox egyház, sem pedig a román főhatalom nem fogja engedélyezni, biztosítani – így! Túl ezen, a ma másfélmillióra csökkent erdélyi magyarság nem engedheti meg magának azt a luxust sem, hogy párt-párt hátán politizáljon. Ha nincs egység az erdélyi magyar politikában, ha mindenki pártelnök és politikus akar lenni, akkor jobb, ha kezét feltartva kivonul a székelység és magyarság a megszállt területről. Ha a partiumi és erdélyi magyarság nem talál magának közös nevezőt, s nem arra törekszik, hogy egyetlen közös szervezetben, egyetlen közös erdélyi autonómiában gondolkodjék, akkor semmi értelme annak, hogy egyáltalán politizáljon, mert nem lesz sem pozitív hatása, sem eredménye.
Fontos azt is szem előtt tartani, hogy a magyar fiatalok Erdélyben ne üljenek fel a lelketlen, a nemzetközi liberális erők által pénzelt magyarországi, szélsőjobboldalinak tűnő szervezetek lázításának, mert azzal okot szolgáltatnak saját lehetetlenné tételükre és az erdélyi magyar társadalom jogcsonkítására. Mert a jog szentsége megszűnt egész Európában, így a regnáló liberális hatalmak bármiért és bárkit rács mögé tehetnek. Ilyen súlyos eset a Beke-féle ügy, amely svájci és amerikai magyar szekusok és magyarországi jobboldali szervezetek miatt robbant ki, ám közülük senki nem emel szót a bebörtönzött és jogtalanul elítélt fiatalok mellett.
Az egyházak felelőssége
Az egyházak mai vezetői is súlyos hibákat vétenek, amikor nemzeti elkötelezettség helyett feladják állásaikat és a főhatalom előtt tetszelegve, ilyen-olyan előnyökért lassú elrománosítási folyamatot indítanak el. Eközben elvárják, hogy Budapest támogassa, védje őket a már számukra nem is olyan nagy ellenséggel szemben. Igen nagy veszély az is, hogy Róma miként fog dönteni a kora miatt kötelezően leköszönő erdélyi érsek és segédpüspöke utódját illetően. Magyar érseke és segédpüspöke lesz-e továbbra is a magyar és székely népnek Erdélyben? Hiszen látjuk a csángók szomorú és felszámolásra ítélt helyzetét, valamint a Felvidéki magyarság püspöknélküliségének hatását…
A kivándorlás és a gazdasági helyzet is súlyos gondot okoz az erdélyi magyarság megmaradását és jövőjét tekintve. Ám, ennek a témának a fejtegetése egy másik cikk témája lesz hamarosan.
Mit kellene tehát tennünk itt a Kárpát-medencében, hogy egyre fogyó nemzetünk megmaradjon?
Teljes szemléletváltásra van szükség. Lenne szükség, amely hovatovább reménytelenné válik, mert a magyar vállalkozások, a magyar munkaadók, a gazdaságilag kettévált és elerkölcstelenedett társadalom nem nevelhető. A pénz, a megélhetés az egyéni érdekek, elhatalmasodása embertelenné teszi a társadalmat. Az oktatás színvonaltalansága, a lelkes szakemberek háttérbe szorítása és a kolozsvári egyetem liberális kígyófészekké válása alapjaiban teszi lehetetlenné az oktatásban rejlő értéket, a magyar hazafiságra nevelést. A papság számának csökkenése, a meglévők elkényelmesedése, az egyházban való elbizonytalanodás a hitéletre súlyosan negatív hatással van, ami pedig az ifjúság nevelését is veszélyezteti.
Önfelszámolás folyik ma Erdélyben és a Partiumban, ez a folyamat pedig a végső pusztulást jelenti. Az utolsó utáni órákat éli a magyarság, s ha nem fogunk össze mi itt mind a Kárpátok gyűrűjében, akkor két-három generáció múlva Csíksomlyón is kétnyelvű lesz… majd pedig csak román a szertartás… Látnunk kell a folyamatot, hiszen Boldogasszony ferences temploma, vagy Zágrábé, Újvidéké is, a magyar nyelv tekintetében megszűnőben van, a korábbi hasonló problémák okán és miatt.
Nincs tehát időnk. Mind személy szerint, mind közösségeinkben önvizsgálatot kell tartanunk, s meg kell teremteni azt az egységet, amely már évszázadok alatt bebizonyította, hogy működik. Ha nem tesszük, s papjaink is – a liberális, kényelmes életmód hatására – cserbenhagyják népüket, akkor végünk van…
A megmaradást egy erdélyi autonómiatörekvés biztosíthatja csak, amelyben mély egyetértés, erős hit, igaz szó és egyenes gerinc szükséges, összefogva olyan románokkal, akik hasonlóan hozzánk, emberi módon gondolkodnak és számukra is a béke, és a Bukaresttől való elszakadás a cél. Mert e pillanatban a saját kezünkben van a megoldás.
Stoffán György