Ünneplő
Közösség,
Kedves Székely
Testvéreim!
Ma
március 15-e van, a magyar nemzet szabadságának a napja. A nemzet az a
közösség, ahol mindaz, ami másokkal történik, velünk is történik. Ha valakit
közülünk elítélnek, akkor minket is ítélnek. Ha valakit közülünk bármilyen
megaláztatás ér, akkor bennünket is ér. Hogy mit is jelent számunkra a
szabadság? Hogy miért olyan fontos ez nekünk? Márai Sándor találóan fogalmazza
meg:
És kérdik, egyre
többen kérdik,
Hebegve, mert
végképp nem értik,
Ők, akik
örökségbe kapták
Ilyen nagy dolog
a Szabadság?
Igen,
ilyen nagy dolog és ezt az is bizonyítja, hogy 171 évvel az 1848-as események
után is Kézdivásárhely főterén egy hétköznapon, ami másoknak nem ünnep, több
ezer ember ünneplőbe öltözött és megmutatja magát. Kivonulunk akkor is, ha a
sok hamis beszéd inkább el akarja venni a bátorságunkat. 1848. március 15-e
faggat bennünket. Faggat elsősorban nemzeti létünkről, sorsunkról, a jövőről, a
megmaradásról és annak titkairól. De faggat minket az ünnep mibenlétéről is.
Olyan alapvető kérdésekkel kell szembenéznünk, amelyek magyar nemzeti
közösségünk sorskérdéseit érintik, és amelyre nekünk – a magyarság ügyében
elkötelezetteknek – kötelességünk választ találni. Lehetetlen kibúvókat
keresni: tudniillik, hogy megosztottak vagyunk, hogy elveszítettük
eszközeinket, hogy az érdektelenség és a népbutítás szellemének
telekommunikációs árja lefegyverezi minden erőnket. A kibúvók és az önfelmentés
keresése helyett tegyük fel inkább a kérdést, ahogyan ezt Áprily Lajos
csendesen, de elementáris erővel feltette „Akarsz-e fényt?” Akarunk-e itt a
Kárpát-medencében, székelyföldön magyar életet? Akarunk-e jövendőt abban a
bizonytalan masszában és szellemi, lelki káoszban, amely bennünket ma Európában
körülvesz? Amely minket belülről is széttépni akar, az olcsó megoldások felé
sodor, hogy utána kezünket leengedve végképp megadjuk magunkat. Ezért nem
hallgathatunk ma ezen a napon, a hallgatás az mindennél rosszabb. Ehhez a
hallgatáshoz nincs jogunk. Mert ha mi elhallgatunk, akkor kik fognak
beszélni? A kövek.
Erdélyt
járva mondhatom, hogy a kövek már kiáltanak. Kiáltanak, de egyúttal vádolnak
is: vádolnak azok az egykori templomok, amelyek ma néptelenül állnak romokban,
vagy éppen pusztulás felé tartanak. Vádolnak az elhagyott könyvtárak,
kolostorok, iskolák, amelyek falai már csak a turistáktól hallanak magyar szót.
De kiket vádolnak? Tudom, hogy ti is fel tudnátok sorolni neveket,
intézményeket, országokat, akik mind-mind ezért felelősek. De én mégsem ezt
teszem. Mert a mi szabadságunk mégsem a nagyhatalmak asztalán dől el, hanem
bennünk. Közöttünk dől el, amikor
együtt vagyunk a családban, a baráti beszélgetésekben, a templomban. Ha mi – te meg én – nem mondunk le a
szabadságunkról, akkor nincs az a nagyhatalom, nincs az a külső erő, amely
végső soron megsemmisíthet minket. 1848 hősi halottainak nevei mindenütt
elférnek a templomokban egy vagy két kőtáblán, de mekkora tábla kellene arra,
hogy felírjuk azok neveit és zömmel fiatalokét, akik ’90 óta itt hagytak
bennünket. Emlékezni akarunk ma, de emlékezni csak az élő és élni akaró ember,
az élni akaró nemzet tud. Minden nemzeti csapást túléltünk eddig, mert a
forradalmak, háborúk után mindig született elég gyermek és ösztönösen pótoltuk
ezeket a veszteségeket. Mindig volt elég gyermek, aki továbbvitte az
örökséget. Ha így folytatjuk, nemcsak
nekünk, hanem a kelet európai népeknek is végük van, mert azé a föld, aki
belakja. Ezt a mondást már régóta tudjuk. Milyen jó lenne, ha ez az ünnep
elgondolkodtatna bennünket és azokból az áldozathozatalokból, amit a székely
anyák és apák vállaltak évszázadokon át, példát vennénk. Mert az élet maga egy
áldozat, mi is csak azért élünk, mert Jézus Krisztusban az Atya odaáldozta
mindenét értünk, hogy általa élhessünk és örök életünk legyen.
A
hazáért tehát élni kell leginkább s nem meghalni. Élni itt, őseink földjén és
továbbadni azt az örökséget, amelyet mi is kaptunk. A forradalom 12. pontjának
szerkesztői „a mit kíván a magyar nemzet” kiáltványukban azt kérték, hogy „legyen béke, szabadság és egyetértés”.
Tudták ők, hogy építkezni és fejlődni csak békében lehet. Ma sem kívánhatunk
egyebet, mint ezt a békét. A békét itt közöttünk, erdélyi magyarok között,
békét a velünk egy országban élőkkel, békét Európában és az egész világon. Ez a
békevágyunk azonban nem jelenti azt, hogy az emberi gyarlóságot, hibát, bűnt
elfedezzük. De ne az embert magát gyűlöljük, hanem csak azokat a tetteit,
amelyekkel a mi szabadságunkat korlátozzák.
A háromszéki önvédelem a magunkra utaltságunkból bontakozott ki. Ez a
szó, hogy önvédelem azt jelenti, hogy az Istenen kívül senkire sem
számíthatunk, csak egyedül magunkra. Sajnos, ma is ez a helyzet, mindent amit
el szeretnénk érni azonban csak úgy érhetjük el, ha összefogunk. Így egymásba
kapaszkodva, egymást segítve, térjünk vissza a hétköznapokba. Isten áldjon meg
mindannyiunkat ebben!
Kató
Béla
püspök