2019. március 29., péntek

Minden magyarhoz, bárhol éljen is... (nyílt levél)




Nem használok megszólítást, mert nem szívesen írom le a honfitárs, a nemzettestvér… és a hasonló elcsépelt pátoszos szavakat. Magyarok… – írhatnám megszólításként, de az már a címben szerepel.

Miért is fogtam tollat – illetve miért ültem a gép elé –? Mert rengeteg olyan hibát és baj látok, amely létünket teszi hiteltelenné, elhatározásainkat kérdőjelezi meg, jövőnket teszi bizonytalanná.

Emberi, politikai, erkölcsi hibák ezek, s úgy gondolom, írni kell efféléről is, mert nem érzékeli a nemzet annak a drámai kornak a veszélyeit, amelyben élünk, és amely ránk is mérhetetlen tragédiát hoz, ha minden így marad.  Hiszen amíg a politika, a migráció, az ilyen-olyan ellenségeskedés, a feltépett sebek fájdalma lefoglalja mindennapjainkat, addig a leglényegesebb dolgokra nem figyelünk oda, nem tűnik fel a pártoskodás szélmalomharcaiban az, hogy mi magunk, mi magyarok teszünk magunk ellen a legtöbbet. Mi magunk vágjuk magunk alatt a fát, és mi magunk ássuk meg saját sírunkat úgy, hogy arra nem kötelez senki bennünket halántékunkra szorított pisztollyal. A mindennapok nemtörődömsége, a magyar hit, és a magyar tisztesség egyre észrevehetőbb silányulása felemészti a még meglévő reményeket, a nemzeti összetartást, s ezzel gyermekeink jövőjét itt a Kárpát-hazában.
Többnyire a választási kampányok alatt derül ki az egyéni érdekek melletti harc. A pénz utáni vágy hajtja a politikusoknak nevezett átlagon aluli embereket, s ez nemcsak az uniós, de az őszi önkormányzati választások előszeléből is látható. Szemem előtt zajlik az aljaskodás, a másik ember kihasználása, vagy letaposása, a könyöklés és a parlagian kifejezve – nyalás… Senkiházi helyi kiskirályok ígérgetései, fenyegetőzései, mézes-mázos jellemtelenségei mindennaposakká váltak.
Mert a pénz-, és a hatalomvágy a mi nemzeti oldalunkon is épp olyan mérteket ölt, mint a másikon, amelyet lenézünk és megvetünk. Igaz itt ezen a térfélen egy dolog, a hazaárulás még nem terjedt el. És legalább ezért hálát kell adni Istennek. A megbízhatatlanság és a hazudozás azonban már széles körben tapasztalható. Az emberi és nemzeti méltóságot alárendelik sokan a várható győzelemnek, de a piszkos munkát másokkal végeztetik, nehogy folt essék a köz előtt bizonygatott patyolat tisztaságukon.

Nem beszélünk érthetően és világosan, sajátos píszí jellemzi a nemzeti oldalt is, mert a bírálat elviselhetetlen és elvetendő, még ha a nemzet érdekében történik is. Általános az is, hogy ígéreteket nem tartanak be az ígérgetők, s levelekre sem válaszolnak az érintettek. Mert nekik így esik jól, ők így látják jónak.
A média is egyre lejjebb csúszik, mert ostoba törtetők vették a kezükbe azt is. Nincs ma már méltósága az írott szónak, az nemzeti televíziók beszélgetős műsoraiban pedig egyre több alkalommal tűnik fel az alpári, proli modortalanság, a nézők tegezése, a miniszterek, államtitkárok vagy épp a miniszterelnök-helyettes nyilvános le-”Zsoltikám”-ozása, s trágár beszéd és a minden alázatot mellőző magatartás. Azaz, a proliasodás, a „lám, én ezt is megengedhetem magamnak” stílus, vagy inkább stílustalanság. Noha a sajtónak, az írónak, az újságírónak nem ez volna a feladata, hanem a méltóság megtartásának, a tiszteletadás kötelezettségének a tanítása…

Ha szűkebb, csonka pátriánknál messzebbre tekintünk, akkor mind a Felvidéken, mind a déli részeken és Erdélyben is valami önfelszámoló elmebetegséget látunk. Mindenütt politikai vitákat, politikusi, egyéni érdekeket és a nemzetet pusztító széthúzást látunk. Hogyan engedheti meg magának egy egyre elnyomottabb magyar nemzetrész politikusi gárdája, hogy másfélmillió magyar és székely három pártra szakadva váljék az elnyomók martalékává? Milyen lelkiismerettel állnak reggelente a tükör elé ezek a politikusok, akik a választók szavazatai alapján jutnak – vagy nem jutnak – pozícióhoz, de akik választóik jövőjét és magmaradását teszik kétségessé saját jólétük és pénzük érdekében? A magyar jövőt, a magyar megmaradást veszélyezteti ma minden politikus, aki nem az egységet és az összefogást sürgeti, hanem önös érdekek mentén pártoskodóvá, ellenségeskedővé teszi a megmaradt magyarságot?
A hatalomvágy és a pénzéhség minden nemzeti érdeket felülír, pedig a mai válságot így, nem lehet túlélni. Vannak, akik lesik a támogatásokat, mert abból sokat lehet zsebre tenni, mások nem fogadják el a felajánlott lehetőséget, megint mások csak a saját dolgukkal foglalkoznak és sem a politika, sem a pártok, sem a hitük nem érdekli őket…

A ránk leselkedő veszély ma sokkal megbízhatóbb, sokkal kitartóbb, sokkal egységesebb, sokkal józanabb magyarokat kíván. Ma, minden állami pozícióban találunk semmirevaló gazembereket, felelőtlen és nemtörődöm szerencselovagokat, nagyszájú és nagyképű percemberkéket, másokra hivatkozó, de nem szavatartó kegyenceket, akik pillanatnyilag idetartoznak, de tartoztak ők már sokszor máshová is…

Miért is írom le mindezt? Mert elegem van a mindennapok aljaskodásaiból, a politikai félrebeszélésekből, a sajátos jobboldali pc-ből, az arcátlanságból, a szeretetlenségből, és a túlzott önbecsülésből, a melldöngetésből – a magunkba nézés, a bűnbánat, a hibák beismerése és az erkölcsi önvizsgálat helyett. Mert választások jönnek, mert ma mindenki igyekszik odanyalni ahonnan többet, vagy csupán szemernyi lehetőséget, mit sem jelentő kinevezést, pénzt kap. Eközben elvesztjük emberségünket, elvesztjük hitünket, elvesztjük méltóságunkat, amelyeket visszaszerezni aligha lehet. Igaz, lassan ez sem érdekel senkit még a jobboldalon sem, Mert egyre kevesebben vannak, akik meglátják, és helytelenítik mindazt, ami egyre inkább elharapódzik.

Mi kellene tenni? Önvizsgálatot kellene tartani, bocsánatot illenék kérni, felül kellene emelkedni az öncélúság értéktelenségén, s meg kellene látni, hogy a dobozba senkivel nem teszik be azt a pénzt, amelyért hitelét és erkölcsét, nemzetét és gyermekei jövőjét, emberségét eladja. Mert számot kell adni egyszer mindenkinek… és nem korrupt és részrehajló földi bíróságok előtt, hanem a Teremtő Isten előtt – ha ez jelent még valamit a nemzeti oldalon. Hittel és alázattal kellene szolgálni a nemzetet, a magyar népet és a magyar kereszténységet. Mindenkinek, aki ezen az oldalon áll, és ennek az oldalnak a szellemiséget vallja magáénak a géplakatostól a sajtón keresztül a miniszterig. És nem elég, ha egyetlen ember, a miniszterelnök viszi a hátán tisztán és erkölcsösen, magyar keresztényként a terhet… Kellenek ehhez a papok, a püspökök, a miniszterek, az újságírók és az egész nemzet. Tisztán és erkölcsösen, szeretetben egymás iránt, az önös érdekeket félretéve. Mert ha az egyén, a magát nemzetinek valló nem vállalja ezt, akkor elveszünk mindnyájan. Merjünk – tehát – tisztességes magyarok lenni, s nézzünk önmagunkba, amíg nem késő… ha még nem késő…

Stoffán György