Nem
használok megszólítást, mert nem szívesen írom le a honfitárs, a nemzettestvér…
és a hasonló elcsépelt pátoszos szavakat. Magyarok… – írhatnám megszólításként,
de az már a címben szerepel.
Miért
is fogtam tollat – illetve miért ültem a gép elé –? Mert rengeteg olyan hibát
és baj látok, amely létünket teszi hiteltelenné, elhatározásainkat kérdőjelezi
meg, jövőnket teszi bizonytalanná.
Emberi,
politikai, erkölcsi hibák ezek, s úgy gondolom, írni kell efféléről is, mert
nem érzékeli a nemzet annak a drámai kornak a veszélyeit, amelyben élünk, és
amely ránk is mérhetetlen tragédiát hoz, ha minden így marad. Hiszen amíg a politika, a migráció, az
ilyen-olyan ellenségeskedés, a feltépett sebek fájdalma lefoglalja mindennapjainkat,
addig a leglényegesebb dolgokra nem figyelünk oda, nem tűnik fel a pártoskodás
szélmalomharcaiban az, hogy mi magunk, mi magyarok teszünk magunk ellen a
legtöbbet. Mi magunk vágjuk magunk alatt a fát, és mi magunk ássuk meg saját
sírunkat úgy, hogy arra nem kötelez senki bennünket halántékunkra szorított
pisztollyal. A mindennapok nemtörődömsége, a magyar hit, és a magyar tisztesség
egyre észrevehetőbb silányulása felemészti a még meglévő reményeket, a nemzeti
összetartást, s ezzel gyermekeink jövőjét itt a Kárpát-hazában.
Többnyire
a választási kampányok alatt derül ki az egyéni érdekek melletti harc. A pénz utáni
vágy hajtja a politikusoknak nevezett átlagon aluli embereket, s ez nemcsak az
uniós, de az őszi önkormányzati választások előszeléből is látható. Szemem
előtt zajlik az aljaskodás, a másik ember kihasználása, vagy letaposása, a
könyöklés és a parlagian kifejezve – nyalás… Senkiházi helyi kiskirályok ígérgetései,
fenyegetőzései, mézes-mázos jellemtelenségei mindennaposakká váltak.
Mert
a pénz-, és a hatalomvágy a mi nemzeti oldalunkon is épp olyan mérteket ölt,
mint a másikon, amelyet lenézünk és megvetünk. Igaz itt ezen a térfélen egy
dolog, a hazaárulás még nem terjedt el. És legalább ezért hálát kell adni Istennek.
A megbízhatatlanság és a hazudozás azonban már széles körben tapasztalható. Az
emberi és nemzeti méltóságot alárendelik sokan a várható győzelemnek, de a piszkos
munkát másokkal végeztetik, nehogy folt essék a köz előtt bizonygatott patyolat
tisztaságukon.
Nem
beszélünk érthetően és világosan, sajátos píszí jellemzi a nemzeti oldalt is, mert
a bírálat elviselhetetlen és elvetendő, még ha a nemzet érdekében történik is. Általános
az is, hogy ígéreteket nem tartanak be az ígérgetők, s levelekre sem
válaszolnak az érintettek. Mert nekik így esik jól, ők így látják jónak.
A
média is egyre lejjebb csúszik, mert ostoba törtetők vették a kezükbe azt is.
Nincs ma már méltósága az írott szónak, az nemzeti televíziók beszélgetős műsoraiban
pedig egyre több alkalommal tűnik fel az alpári, proli modortalanság, a nézők
tegezése, a miniszterek, államtitkárok vagy épp a miniszterelnök-helyettes nyilvános
le-”Zsoltikám”-ozása, s trágár beszéd és a minden alázatot mellőző magatartás.
Azaz, a proliasodás, a „lám, én ezt is megengedhetem magamnak” stílus, vagy
inkább stílustalanság. Noha a sajtónak, az írónak, az újságírónak nem ez volna
a feladata, hanem a méltóság megtartásának, a tiszteletadás kötelezettségének a
tanítása…
Ha
szűkebb, csonka pátriánknál messzebbre tekintünk, akkor mind a Felvidéken, mind
a déli részeken és Erdélyben is valami önfelszámoló elmebetegséget látunk.
Mindenütt politikai vitákat, politikusi, egyéni érdekeket és a nemzetet
pusztító széthúzást látunk. Hogyan engedheti meg magának egy egyre elnyomottabb
magyar nemzetrész politikusi gárdája, hogy másfélmillió magyar és székely három
pártra szakadva váljék az elnyomók martalékává? Milyen lelkiismerettel állnak
reggelente a tükör elé ezek a politikusok, akik a választók szavazatai alapján
jutnak – vagy nem jutnak – pozícióhoz, de akik választóik jövőjét és
magmaradását teszik kétségessé saját jólétük és pénzük érdekében? A magyar
jövőt, a magyar megmaradást veszélyezteti ma minden politikus, aki nem az
egységet és az összefogást sürgeti, hanem önös érdekek mentén pártoskodóvá, ellenségeskedővé
teszi a megmaradt magyarságot?
A
hatalomvágy és a pénzéhség minden nemzeti érdeket felülír, pedig a mai válságot
így, nem lehet túlélni. Vannak, akik lesik a támogatásokat, mert abból sokat
lehet zsebre tenni, mások nem fogadják el a felajánlott lehetőséget, megint
mások csak a saját dolgukkal foglalkoznak és sem a politika, sem a pártok, sem
a hitük nem érdekli őket…
A
ránk leselkedő veszély ma sokkal megbízhatóbb, sokkal kitartóbb, sokkal egységesebb,
sokkal józanabb magyarokat kíván. Ma, minden állami pozícióban találunk semmirevaló
gazembereket, felelőtlen és nemtörődöm szerencselovagokat, nagyszájú és
nagyképű percemberkéket, másokra hivatkozó, de nem szavatartó kegyenceket, akik
pillanatnyilag idetartoznak, de tartoztak ők már sokszor máshová is…
Miért
is írom le mindezt? Mert elegem van a mindennapok aljaskodásaiból, a politikai
félrebeszélésekből, a sajátos jobboldali pc-ből, az arcátlanságból, a szeretetlenségből, és a túlzott
önbecsülésből, a melldöngetésből – a magunkba nézés, a bűnbánat, a hibák
beismerése és az erkölcsi önvizsgálat helyett. Mert választások jönnek, mert ma
mindenki igyekszik odanyalni ahonnan többet, vagy csupán szemernyi lehetőséget,
mit sem jelentő kinevezést, pénzt kap. Eközben elvesztjük emberségünket,
elvesztjük hitünket, elvesztjük méltóságunkat, amelyeket visszaszerezni aligha
lehet. Igaz, lassan ez sem érdekel senkit még a jobboldalon sem, Mert egyre
kevesebben vannak, akik meglátják, és helytelenítik mindazt, ami egyre inkább
elharapódzik.
Mi
kellene tenni? Önvizsgálatot kellene tartani, bocsánatot illenék kérni, felül
kellene emelkedni az öncélúság értéktelenségén, s meg kellene látni, hogy a dobozba
senkivel nem teszik be azt a pénzt, amelyért hitelét és erkölcsét, nemzetét és
gyermekei jövőjét, emberségét eladja. Mert számot kell adni egyszer mindenkinek…
és nem korrupt és részrehajló földi bíróságok előtt, hanem a Teremtő Isten
előtt – ha ez jelent még valamit a nemzeti oldalon. Hittel és alázattal kellene
szolgálni a nemzetet, a magyar népet és a magyar kereszténységet. Mindenkinek,
aki ezen az oldalon áll, és ennek az oldalnak a szellemiséget vallja magáénak a
géplakatostól a sajtón keresztül a miniszterig. És nem elég, ha egyetlen ember,
a miniszterelnök viszi a hátán tisztán és erkölcsösen, magyar keresztényként a
terhet… Kellenek ehhez a papok, a püspökök, a miniszterek, az újságírók és az
egész nemzet. Tisztán és erkölcsösen, szeretetben egymás iránt, az önös érdekeket félretéve. Mert ha az
egyén, a magát nemzetinek valló nem vállalja ezt, akkor elveszünk mindnyájan. Merjünk
– tehát – tisztességes magyarok lenni, s nézzünk önmagunkba, amíg nem késő… ha
még nem késő…