 |
| vitéz P. Szabó Szerén egyetemi lelkész (1914-1989) |
AZ EGYETEMI LELKÉSZ
A háború befejeztével, a budai Pasaréten
megüresedett honvédségi épületegyüttest kapta meg az Agrártudományi Egyetem. A
földművelésügyi miniszter hitvalló keresztény ember volt, jól ismerte a budai
ferenceseknél P. vitéz Szabó Szerént (1914-1989), aki már a háború alatt is a
fiatalság lelki vezetője volt. Őt kérte fel egyetemi lelkésznek. Az egyetem
ifjúságának katolikus hívei lelkesen csatlakoztak hozzá, megindult az aktív
hitélet.
Szerén atya tevékeny ember volt.
Programjait a Fő utcában volt Kapucinus Nyomdában készíttetett röpcédulákon és
plakátokon hirdette meg. Egyszer nagy zarándoklatot szervezett Máriabesnyőre. A
nagy érdeklődésre tekintettel a HÉV két fenntartott kocsit csatolt a gödöllői
szerelvényhez. Velünk jött több professzor is. Más alkalommal 3 napos
lelkigyakorlatot hirdetett meg; kitűnő, ismert előadót szervezett hozzá. Az
előadóterem zsúfolásig megtelt a hallgatósággal.
Ismerve
az akkori politikai helyzetet, ez nem mindenkinek tetszett. Ellenlépésként
vallásos hallgató nem kaphatott kollégiumi elhelyezést. Szerén atya ezen úgy
próbált segíteni, hogy a tanári fizetését a mellőzött diákok albérleti
lakbérére költötte. Nem tudhattam, hogy hány főről gondoskodott és milyen
mértékben, mert ezt bizalmasan kezelte. Saját magára nem maradt pénze; ha elmentünk
valahová, az irodás frátertől kért villamospénzt. /Nekem diák bérletem volt./
Az ÁVO-nál
betelt a pohár, amikor nyári tábort szervezett a híveinek, részben hitéleti
fejlődés, részben pedig a Kalocsa környéki paprikatermesztés szakmai
tanulmányozása céljából. Fadd mellett egy kis szigeten volt a sátortáborunk,
egyik oldalon a fiúk, másikon a lányok.
Az
első vasárnap bementünk a faluba szentmisére. Már útközben hozzánk csatlakozott
egy "érdeklődő" és tudakolta, hogy ugye mi vagyunk a szigeten táborozó
egyetemisták és ez a barát a vezetőnk. A szentmisén Szerén atya prédikált. Mise
után családoknál ebédeltünk. Ebéd után a megbeszélt időpontban gyülekeztünk a
plébánián. Akkor tudtuk meg, hogy Szerén atyát a templomból elvitték az ávósok,
minket a faddi káplán gondjaira bízott. Meghagyta, hogy miatta ne aggódjunk,
bontsunk tábort és vidáman utazzunk haza.
Egyébként
sem maradhattunk volna tovább, mert a Duna oly hirtelen kezdett áradni, hogy
amikor utolsót fordult a költözéshez kapott ladik, már térdig érő vízből
szálltunk be. Kevéssel később már csak a Dunában álló erdő mutatta, hogy ott
sziget van.
Döbbenet,
bizonytalanság és veszélyérzet rejtőzött a színlelt vidámság mögött. Az áradás
elmosta a táborozást… Néhány nap múlva Szerén atya újra otthon volt a budai
zárdában. A visszahozott élelmiszereket átadta a zárdának. A rendelkezésére
álló pénzt Paskál atyának adta át és vele beszélte meg az elintézendőket. Már
nem tudom, hány címre és hány alkalommal vittünk lakbért egy kislánnyal, aki
addig is mindenben segített – és maholnap 50 éve a feleségem.
Megszűnt
az egyetemi lelkészség, több hallgatót kizártak az egyetemről. Szerén atyával
kapcsolatban pedig más elképzelésük volt az "illetékeseknek".
A KISZEMELT ÁRULÓ
A
katolikus diákok faddi táborozása után felgyorsultak az események. Szerén atyát
nem tartották fogva sokáig, néhány nap múlva visszaengedték a budai rendházba.
A porta előtt állandóan ott sétált egy rendőr, már látásból ismertük egymást.
Szerén atya behúzva tartotta a sötétítőfüggönyét, hogy a szemben levő házakból
ne figyelhessék meg, mi történik odabent. Úgy látszott, visszavonult a
nyilvánosság elől.
Egy
este megkért, hogy a legnagyobb óvatosság mellett tanúja legyek egy másnap
délelőtti találkozójának. 9 órára menjek el Renáta nővérhez /III. rendi/ azzal,
hogy egy kölcsönbe kapott könyvet viszek vissza neki. Ő már várni fog és
elvezet egy szobába, ahonnan jól lehet látni a találkozás helyét, a Rózsapark
felső végét. A jól átlátszó függöny meg ne mozduljon, amíg ott vagyok. 10
órakor kell találkoznia valakivel, ezt kell látnom. Utána még egy órát ott
várjak és ellenkező irányba indulva menjek le a sekrestyébe.
10
órakor megérkezett Szerén atya, kezében szokása szerint a kulcscsomójával.
Leült a szélső padra, majd amikor megérkezett az A-11-38 forgalmi rendszámú
fekete személygépkocsi és megállt. A Margit utca és az Apostol utca sarkán,
felállt, elindult a kocsiból kiszálló két férfi felé; előzetes megbeszélésük
szerint kézfogással üdvözölték egymást, mintha jó ismerősök lennének. Beszálltak
és a kocsi elindult fölfelé az Apostol utcán.
11
óra után Borbély Achilles sekrestyés testvérrel együtt vártuk Szerén atyát.
Végre meg is érkezett. Bárhogy próbálta leplezni, nagyon gyötröttnek látszott;
letámaszkodott a sekrestye pultjára, nehézkesen beszélt, rosszul hallott és
zsebkendőjébe vért köpött. Kérdésemre, hogy hol volt, csak annyit felelt most,
hogy a pokolban.
Másnap
ugyanilyen találkozás ugyanott, amit ismét tanúként látnom kellett. Az előírás
szerinti találkozás most mintha hűvösebbnek, feszültebbnek tűnt volna, de
ugyanazok az emberek, az A-11-38-as kocsi, az útirány. A jelenet helyszíne és
az én helyem között félúton állt már megérkezésem előtt egy kisteherautó,
felnyitott motorháztetővel; mellette tett-vett, a járda szélén üldögélt három
vagy négy munkaruhába öltözött ember. Amikor az A-11-38-as elment, ők is
azonnal távoztak. Biztosítás volt, vagy ellenőrzés, ki tudja.
Mint
tegnap, ma is ketten vártuk Szerén atyát, hiszen ilyenkor már nincs mise, a
hívek elmennek. Úgy jött, mint tegnap. Mikor ketten maradtunk, vallatóra
fogtam, valóban hol járt. Azt mondta, nem tudja hol volt, valami kőfejtő féle
hely barlangszerű részében. Kínjában a kulcsaival jelet karcolt a kőfalba, hogy
utólag azonosítani lehessen a helyet.
A
továbbiak közlése előtt becsületszavamat vette, hogy arról soha, senkinek sem
fogok beszélni. Több mint 50 év telt el azóta; ő is, édesanyja is, a mellette
közreműködők is mind meghaltak már. Én vagyok az egyetlen élő tanú, ne maradjon
hát örökre titok, amiről tanúskodnom kell. Az ugyanis, hogy Szerén atya nem
könnyelműen távozott külföldre, itt hagyva híveit, hanem súlyos kényszer
nyomása alatt menekült. Ez az írás csak történelmi visszaemlékezés, az egyházüldözésnek
ma már kiterjedt irodalma van.
Itt és
most kérek felmentéstor Tisztelt Olvasótól a titoktartás kötelezettsége alól,
az előző érvek alapján. Elmondta, hogy az AVO nem akarja megsemmisíteni, sőt
terveik vannak vele. Elismerik, hogy kitűnő szónok, bárhol beszél, tömegek
követik, lelkesednek érte. Azt akarják, hogy tartsa meg a tömegek rokonszenvét,
hallgassanak rá, de azt kell prédikálnia, amit előírnak neki. Megfelelő rangot
is adnak hozzá: Mindszentyvel szemben ellenprímássá teszik. Így közreműködik
egy másik irányzatú egyház kibontakozásában illetve létrehozásában.
Ha nem
vállalja, mártírt nem csinálnak belőle, de akit legjobban szeret, özvegy
édesanyján állnak bosszút. Ha ezt a tervet valakinek elmondja, az is okot ad a
bosszúállásra.
Ez
volt a nagy titok. Nyilvánvaló, hogy ezt az árulást nem vállalhatja, egyenesen
nem utasíthatja vissza, ki kell térnie előle. Gondolkodási idővel taktikázott.
Az egyik ávós, akit cigánynak néztem, belement és rávette a társát - aki nem
cigány volt - kapjon még egy nap gondolkodási időt, de semmi többet. Becsületére
legyen mondva, Szerén atya úgy látta, hogy ezzel egérutat akar adni számára.
Gyorsan
kellett cselekedni, még a harmadik találkozó időpontja előtt. Reggel a zárdában
fölkerestem. A szobájában volt már egy civil nyári öltöny; engem átküldött a
szemben lévő boltba egy pár 42-es fekete félcipőért. /Vigyáztam, hogy portát
figyelő rendőr ne lásson meg./ Tyukodi Paulin testvér szép, rövid frizurát nyírt
az akkor még viselt ferences tonzura helyett.
Valaki már megvette a vasúti menetjegyet
Sopronig. Tamás G. Alajos atya taxit rendelt a Rómer Flóris /Zárda/ utcai
kultúrházhoz. Kis kézitáskával elindultunk a zárda kertjébe vezető kis hátsó
ajtón át - ezt hátha nem figyelik - a kert szélében, a kultúrház romos részén
keresztül. Ott engem megáldott és csak ketten mentek tovább. Dr. Szabó Antal
tanár elindult Sopronba.
Felkért
szerepem itt véget ért. Láttam az eseményeket, megismertem a kényszerítő
körülményeket, a menekülés okát és módját. Megbeszélésünk szerint jó ideig nem
mutatkoztam a zárdában, sem a ferences templomban. Senki sem tudta, hogy
titokban a nővérem hűvösvölgyi lakásában vendégeskedem. Ami személyem hosszú
távú biztonságát illeti, meg kellett tanulnom néhány címet és nevet – Soprontól
Rómáig - hol és kinél jelentkezzem, ha bajba kerülnék, ők fognak tudni rólam.
Akkor nem lehetett biztosan tudni, hogy - mint mondta - két hónap vagy húsz év
lesz a számkivetés. Akkor még sokan remélték, nem egészen alaptalanul, hogy a
szovjet megszállás tényleg ideiglenes jellegű. Egy szentképet hagyott emlékül,
„Találkozzunk Jézusnál” rájegyzéssel.
Egy
hét múlva képeslapot kaptam Nagyboldogasszonyból/ausztriai ferences
zarándokhely/, aztán Svájcból, majd Rómából. Amikor megírtam, hogy ledoktoráltam,
válaszul egy csomag kávét küldött az IKKÁ-n keresztül, természetesen
álnevekkel.
Mostanában
került a kezembe egy régi brüsszeli magyar újság, melyben P. Szabó Szerén OFM
magyar kápolnát szervez. Ez lett a mai brüsszeli Magyar Ház magja. Hallottam,
hogy Amerikába került, Kanadában plébános és lapot szerkeszt, majd az USA-ban
rendi tisztséget visel, hogy már alig lát az öregotthonban, de a szülőföldről
hozott ferences derű, tréfálkozó kedve még így sem hagyta el. Többször
hallottam halálhírét, míg végül egyszer volt tartományfőnöke értesített a
haláláról. A bácskai magyar ott idegenben nyugszik egy örökké tevékeny,
szerzetespapi élet után. Winnipegben (Kanada). Roeblingben temették
el. Találkozzunk Jézusnál!
id. Stoffán György
Bp, 2000. jan. 6.