2019. január 18., péntek

Még néhány szó a pápalátogatásról, válaszul T. Túri Gábor cikkére





Kedves Gábor!

Fontosnak tartanék néhány kiegészítést tenni remek elemzésedhez. 


Hiszen egyháztörténeti tények bizonyítják igazadat, ám ezeket manapság nem illő közreadni, nem illő ezekről beszélni, mert a mai papság is vakon követi a pápa úr és a Vatikán politikáját.
De kezdjük az elején: – XII. Pius pápa (1939-1958) halála utánra tehetjük annak a korszaknak a kezdetét, amely nemcsak a magyar katolikusság vatikáni megítélésében tapasztalható nemtörődömséget, de magát a Római Egyházat is elindította a lejtőn. XII. Pius ugyanis haláláig a magyarok mellett foglalt állást nemzetközi szinten is, így ma az Ő boldoggá avatása is elmaradt, mert egy ellenkező logikát magáénak valló felekezet római főpapja megtiltotta. Nos, ami 1958. után következett, az folytatódik ma is. XIII. János pápa (1958-1963) megnyitotta az utat a zsinattal az egyház liberalizálása előtt, és… de ne is foglalkozzunk a liturgia és egyéb fontos tényező elemzésével csak a politikai tényekkel. VI. Pál (1963-1978) (akit szentté avattak az elmúlt évben), olyan egyházpolitikát engedett folytatni Casaroli Agostino ( külügyminisztere által, amely a kommunistákkal való kiegyezést tartotta járható útnak, s ezzel elárulta a Vatikán az összes szocialista országban a hitért és a nemzetéért kiálló érseket, püspököt. Márton Áront, Mindszentyt… s a már megölt püspökök (Pl.; Scheffler János) emlékét is sárba taposta.
Mindszentyben igazolódik állításom, amelyben magát VI. Pált vádolom. Hiszen mindaddig, amíg egy külügyminiszter intézkedik, addig lehet ködösíteni a problémát és a felelősséget, ám Mindszenty József esztergomi érseket maga a szentté avatott pápa – Kádár szavaival élve – „penderítette ki” az érseki székből. Így a felelősség nem ruházható át. Márton Áron erdélyi püspök ezért tetemre hívta vatikáni látogatása alkalmával a bíborosokat. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy e két nagyszerű főpap boldoggá avatása ezért a két egyháztörténeti jelentőségű tény miatt nem valósulhat meg. De az erdélyi boldoggá avatási ügyekben is évtizedek óta nem történt előrelépés (Pl.; Boros Fortunát ferences tartományfőnök, történész, vértanú), az egykori szatmári püspököt, Scheffler vértanút kivéve. Igaz, ő partiumi volt, tehát a „követelőző székelyek”-et nem érintette ez a boldoggá avatás.
A csángók és a felvidékiek kérése
VI. Pál után I. János Pál (1978) következett, akinek nem volt ideje hozzáfogni a vatikáni politika átformálásához, mert megválasztását követően, egy hónap után, ismeretlen körülmények között meghalt.
II. János Pál (1978-2005) pápa magyarokhoz fűződő viszonya érdekes volt. Amíg Magyarországra két ízben is ellátogatott, addig egyetlen más magyarok által lakott elcsatolt területre sem volt kíváncsi, noha járt Bukarestben az általad említett politikai meggondolásból. De… sem a felvidéki magyarság nem kapott tőle – kérésük ellenére – magyar segédpüspököt, sem a csángók magyar pasztorációjának ügyét nem vitte előre. Itt igazolódik a Te teóriád a vatikáni politikát illetően. Bukaresti látogatása botrány, hiszen az ezer éve a Szentszékhez hű székelyeket nem látogatta meg... Ellenben, a MKPK kérését, miszerint „rendezze” a trianoni határok mentén a legősibb, Szent István által alapított és Szent László által Váradra helyezett egyházmegye sorsát. Erre azonnal és pozitívan reagált. Így lett a trianoni határok mentén kettészelt ősi magyar entitásból a debreceni és a váradi egyházmegye. Ez ismét a Te teóriádat hivatott igazolni.
XVI. Benedek pápa (2005-2013) szimpatizált a magyarokkal, szerette a magyar nemzetet, és ennek jelét is adta több esetben, ám sem csángó ügyben, sem a felvidéki katolikus magyarság ügyében nem tett lépéseket.
Ferenc pápa (2013-) ennél sokkal körültekintőbb politikát folytat. Ám, Ő sem a magyarok javára. Látogatásával kapcsolatban immár kiadtak Bukarestben is egy közleményt, amely szerint Csíksomlyóra a magyarok miatt megy, de ez a közlemény annak az igazolása, hogy rendezni akarja a Vatikánnal szembeni magyar és székely fenntartások ügyét. Ennek a közleménynek és magának a látogatásnak a támogatása az erdélyi papság részről teljes mértékben elfogadottnak látszik, ami azért drámai, mert lelki, hitbéli megerősítést remélnek és hirdetnek, ám a politikai oldalát nem látják, vagy nem szabad látniuk. Ugyanis ezen a látogatáson – mint Márton Áron tette 1969-ben Rómában – kérdéseket kéne feltenni a pápa úrnak. Ez jogos önvédelem volna, hiszen a pápát szembesíteni kellene mindazzal a korábbi sérelemmel, amelyeket a Vatikán okozott az erdélyi magyarságnak. Nem támadólag, de érthetően, mert a nép érdekei is ezt kívánnák. Ehelyett már most dicshimnuszokat zeng az erdélyi katolikus papság a júniusi pápalátogatást illetően, a olyan meggyőzés folyik a hívek felé, amely már-már önmagában is gyanús. Ahogy a Vatikán ketté tudja választani a hitbéli és a politikai ügyeket, úgy kellene az erdélyi és partiumi magyar papságnak is megkülönböztetni a pápalátogatással kapcsolatos kérdéseket. Hiszen a látogatást bírálókat egyenesen ördögnek titulálják, s teljes erővel igyekeznek rávenni a népet a megjelenésre e rossz időpontban, amikor is egy héttel később Máriához gyalogolnának a keresztalják, megünnepelni a Szentlélek eljövetelét. Ez önmagában is megosztás, hiszen sem időben, sem anyagilag nem engedhetik meg maguknak a hívek, hogy kétszer látogassanak el Csíksomlyóba, vagy – méreg drágán – egy hetet töltsenek Erdélyországban.
A látogatás ökumenikus szelleme pedig feltételezi, hogy akár Andrei ortodox püspök is ott lesz a somlyói nyeregben, ami azért nem volna lelkiekben nyugalmat generáló tény, mert Andrei hargita-kovásznai püspök finanszírozza a két megye magyarellenes erőit, és látja el őket a szeretet krisztusi parancsával homlokegyenest ellentétes ötletekkel. Ambivalens érzéseim vannak tehát a pápalátogatást illetően, de mint katolikus, sváb származású, nemzetét és hazáját szerető magyar ember, bízom a Legfőbb Vendéglátóban, a somlyói Segítő Szűz Mária, a Magyarok Királynője közbenjárásában.

Végül néhány dolgot azért megemlítenék, mert egyházpolitikáról beszélünk:

Ha ma valóban magyar érzelmű püspökök ülnek a Partium három egyházmegyéje püspöki székeiben, akkor elvárható volna, hogy a magyar érdekeket szolgálva ismét kérjék – immár mindhárman – egybehangzóan, hogy Szatmár, Várad és Temesvár tartozzék Gyulafehérvár fennhatósága alá, és emelje a pápa úr Gyulafehérvárt „metropolita érsekség” rangra. Hiszen ezt korábban a magyargyűlölő Kräuter Sebastian torpedózta meg, ám mai utóda egy kiváló székely pap. Hátha nem lenne ma a három között olyan, aki Kräuterhez hasonlóan ellenkeznék a lehetőséggel… Hasonlóképpen, ismét kérni kell a csángók magyar nyelvű pasztorálásának bevezetését, amelyet Gergely Péter (Petru Gherghel) jászvásári püspök minden erővel ellenez. Végül a Szentszéki nagykövet sértő, magyarellenes szavai miatti felháborodást is meg lehetne szüntetni, ha a pápa úr a marosvásárhelyi katolikus iskolaközpont újranyitásáról is tárgyalna a bukaresti állami vezetőkkel.  
Ha a fenti politikai elvárásoknak megfelelően zajlana le a pápalátogatás, és a magyar-ügyben történnék némi elmozdulás, akkor a látogatást eredményesnek és értékesnek tudná a magyar egyháztörténet. Ha azonban csak lelki „ködösítés” és a politika elfogadtatása miatt történik mindez, akkor jobb lenne, ha a pápa úr el sem jönne a magyarság szent helyére, Csíksomlyóba.

Stoffán György