Kedves
Gábor!
Fontosnak
tartanék néhány kiegészítést tenni remek elemzésedhez.
Hiszen
egyháztörténeti tények bizonyítják igazadat, ám ezeket manapság nem illő közreadni,
nem illő ezekről beszélni, mert a mai papság is vakon követi a pápa úr és a
Vatikán politikáját.
De
kezdjük az elején: – XII. Pius pápa (1939-1958)
halála utánra tehetjük annak a korszaknak a kezdetét, amely nemcsak a magyar
katolikusság vatikáni megítélésében tapasztalható nemtörődömséget, de magát a
Római Egyházat is elindította a lejtőn. XII. Pius ugyanis haláláig a magyarok
mellett foglalt állást nemzetközi szinten is, így ma az Ő boldoggá avatása is
elmaradt, mert egy ellenkező logikát magáénak valló felekezet római főpapja
megtiltotta. Nos, ami 1958. után következett, az folytatódik ma is. XIII. János pápa (1958-1963) megnyitotta az utat a
zsinattal az egyház liberalizálása előtt, és… de ne is foglalkozzunk a liturgia
és egyéb fontos tényező elemzésével csak a politikai tényekkel. VI. Pál (1963-1978) (akit szentté avattak az elmúlt
évben), olyan egyházpolitikát engedett folytatni Casaroli Agostino ( külügyminisztere
által, amely a kommunistákkal való kiegyezést tartotta járható útnak, s ezzel
elárulta a Vatikán az összes szocialista országban a hitért és a nemzetéért
kiálló érseket, püspököt. Márton Áront, Mindszentyt… s a már megölt püspökök
(Pl.; Scheffler János) emlékét is sárba taposta.
Mindszentyben
igazolódik állításom, amelyben magát VI. Pált vádolom. Hiszen mindaddig, amíg
egy külügyminiszter intézkedik, addig lehet ködösíteni a problémát és a
felelősséget, ám Mindszenty József esztergomi érseket maga a szentté avatott
pápa – Kádár szavaival élve – „penderítette ki” az érseki székből. Így a
felelősség nem ruházható át. Márton Áron erdélyi püspök ezért tetemre hívta
vatikáni látogatása alkalmával a bíborosokat. Nem vagyok meggyőződve arról,
hogy e két nagyszerű főpap boldoggá avatása ezért a két egyháztörténeti
jelentőségű tény miatt nem valósulhat meg. De az erdélyi boldoggá avatási
ügyekben is évtizedek óta nem történt előrelépés (Pl.; Boros Fortunát ferences
tartományfőnök, történész, vértanú), az egykori szatmári püspököt, Scheffler vértanút
kivéve. Igaz, ő partiumi volt, tehát a „követelőző székelyek”-et nem érintette
ez a boldoggá avatás.
A csángók és a
felvidékiek kérése
VI.
Pál után I. János Pál (1978) következett,
akinek nem volt ideje hozzáfogni a vatikáni politika átformálásához, mert megválasztását
követően, egy hónap után, ismeretlen körülmények között meghalt.
II. János Pál (1978-2005) pápa
magyarokhoz fűződő viszonya érdekes volt. Amíg Magyarországra két ízben is
ellátogatott, addig egyetlen más magyarok által lakott elcsatolt területre sem
volt kíváncsi, noha járt Bukarestben az általad említett politikai meggondolásból.
De… sem a felvidéki magyarság nem kapott tőle – kérésük ellenére – magyar segédpüspököt,
sem a csángók magyar pasztorációjának ügyét nem vitte előre. Itt igazolódik a
Te teóriád a vatikáni politikát illetően. Bukaresti látogatása botrány, hiszen
az ezer éve a Szentszékhez hű székelyeket nem látogatta meg... Ellenben, a MKPK
kérését, miszerint „rendezze” a trianoni határok mentén a legősibb, Szent István
által alapított és Szent László által Váradra helyezett egyházmegye sorsát. Erre
azonnal és pozitívan reagált. Így lett a trianoni határok mentén kettészelt ősi
magyar entitásból a debreceni és a váradi egyházmegye. Ez ismét a Te teóriádat
hivatott igazolni.
XVI. Benedek pápa (2005-2013) szimpatizált a
magyarokkal, szerette a magyar nemzetet, és ennek jelét is adta több esetben,
ám sem csángó ügyben, sem a felvidéki katolikus magyarság ügyében nem tett
lépéseket.
Ferenc pápa (2013-) ennél sokkal
körültekintőbb politikát folytat. Ám, Ő sem a magyarok javára. Látogatásával
kapcsolatban immár kiadtak Bukarestben is egy közleményt, amely szerint Csíksomlyóra
a magyarok miatt megy, de ez a közlemény annak az igazolása, hogy rendezni
akarja a Vatikánnal szembeni magyar és székely fenntartások ügyét. Ennek a
közleménynek és magának a látogatásnak a támogatása az erdélyi papság részről
teljes mértékben elfogadottnak látszik, ami azért drámai, mert lelki, hitbéli
megerősítést remélnek és hirdetnek, ám a politikai oldalát nem látják, vagy nem
szabad látniuk. Ugyanis ezen a látogatáson – mint Márton Áron tette
1969-ben Rómában – kérdéseket kéne feltenni a pápa úrnak. Ez jogos önvédelem
volna, hiszen a pápát szembesíteni kellene mindazzal a korábbi sérelemmel, amelyeket
a Vatikán okozott az erdélyi magyarságnak. Nem támadólag, de érthetően, mert a
nép érdekei is ezt kívánnák. Ehelyett már most dicshimnuszokat zeng az erdélyi
katolikus papság a júniusi pápalátogatást illetően, a olyan meggyőzés folyik a
hívek felé, amely már-már önmagában is gyanús. Ahogy a Vatikán ketté tudja választani
a hitbéli és a politikai ügyeket, úgy kellene az erdélyi és partiumi magyar papságnak
is megkülönböztetni a pápalátogatással kapcsolatos kérdéseket. Hiszen a látogatást
bírálókat egyenesen ördögnek titulálják, s teljes erővel igyekeznek rávenni a
népet a megjelenésre e rossz időpontban, amikor is egy héttel később Máriához
gyalogolnának a keresztalják, megünnepelni a Szentlélek eljövetelét. Ez
önmagában is megosztás, hiszen sem időben, sem anyagilag nem engedhetik meg
maguknak a hívek, hogy kétszer látogassanak el Csíksomlyóba, vagy – méreg drágán
– egy hetet töltsenek Erdélyországban.
A
látogatás ökumenikus szelleme pedig feltételezi, hogy akár Andrei ortodox
püspök is ott lesz a somlyói nyeregben, ami azért nem volna lelkiekben nyugalmat
generáló tény, mert Andrei hargita-kovásznai püspök finanszírozza a két megye
magyarellenes erőit, és látja el őket a szeretet krisztusi parancsával homlokegyenest
ellentétes ötletekkel. Ambivalens érzéseim vannak tehát a pápalátogatást
illetően, de mint katolikus, sváb származású, nemzetét és hazáját szerető
magyar ember, bízom a Legfőbb Vendéglátóban, a somlyói Segítő Szűz Mária, a Magyarok
Királynője közbenjárásában.
Végül
néhány dolgot azért megemlítenék, mert egyházpolitikáról beszélünk:
Ha
ma valóban magyar érzelmű püspökök ülnek a Partium három egyházmegyéje püspöki
székeiben, akkor elvárható volna, hogy a magyar érdekeket szolgálva ismét
kérjék – immár mindhárman – egybehangzóan, hogy Szatmár, Várad és Temesvár tartozzék
Gyulafehérvár fennhatósága alá, és emelje a pápa úr Gyulafehérvárt „metropolita
érsekség” rangra. Hiszen ezt korábban a magyargyűlölő Kräuter Sebastian
torpedózta meg, ám mai utóda egy kiváló székely pap. Hátha nem lenne ma a három
között olyan, aki Kräuterhez hasonlóan ellenkeznék a lehetőséggel… Hasonlóképpen,
ismét kérni kell a csángók magyar nyelvű pasztorálásának bevezetését, amelyet Gergely
Péter (Petru Gherghel) jászvásári püspök minden erővel ellenez. Végül a
Szentszéki nagykövet sértő, magyarellenes szavai miatti felháborodást is meg
lehetne szüntetni, ha a pápa úr a marosvásárhelyi katolikus iskolaközpont újranyitásáról
is tárgyalna a bukaresti állami vezetőkkel.
Ha
a fenti politikai elvárásoknak megfelelően zajlana le a pápalátogatás, és a
magyar-ügyben történnék némi elmozdulás, akkor a látogatást eredményesnek és
értékesnek tudná a magyar egyháztörténet. Ha azonban csak lelki „ködösítés” és
a politika elfogadtatása miatt történik mindez, akkor jobb lenne, ha a pápa úr el sem
jönne a magyarság szent helyére, Csíksomlyóba.
Stoffán
György