 |
| Göttingeni muszlim imaház |
A professzor épp arról tartott kiselőadást a
vendéglő felé tartva, hogy a magyarok milyen értékekkel halmozták el a
göttingai egyetemet, már évszázadokkal ezelőtt… – Tudják, olyan ősnyomtatványokat őrzünk itt, amelyekből egy-kettő van,
vagy egy sincs az Önök Széchenyi könyvtárában. Az Erdélyből és a Felvidékről
nálunk tanult deákok ajándékba hagyták az egyetemnek a magukkal hozott
könyveket, s ma, a magyar emlékek tárháza páratlan az Önök elődeinek
jóvoltából. Olykor kiállításokat is rendezünk ezekből a felbecsülhetetlen
értékekből. – Ennél mondatnál a professzor egészen váratlanul valami után
szaladt… lehajolt, felvette és egy még távolabbi szemetes edényhez ment, a
felvett valamit beledobta, s fejcsóválva érkezett vissza a magyar látogatók
körébe. – Bocsánat, de egy villamosjegy
volt a földön… milyen emberek vannak… eldobálják a szemetet… – mondta a
prof, és folytatta a kiselőadást, amelyet a jelenlévők jóleső érzéssel
hallgattak.
A sétáló utca valóban olyan tiszta volt, hogy –
mint mondani szokás –, a földről lehetett volna enni. A régi épületek
ablakaiban virágok, az utcasarkon egy verklis ember szórakoztatta a népen, s
a kicsiny boltocskák előtt olyan emléktárgy-, és egyéb áru-kavalkád volt, hogy az
ember, ha akart, ha nem vásárolt valami kis apróságot. Széles mosolyú eladók
invitálták a népet a kávéházba, a vendéglőbe, a boltocskába… Igazi európai – de
tagadhatatlanul csodálandó – német kép… Göttingenről… Aki valamelyik – még békés
– nyáron itt járt, soha nem felejti el az ízléses cégéreket, a jókedvű és
mosolygó emberek tömegét, a vendéglőből áradó ínycsiklandozó illatokat, az
utcazenészek dalait, s az elmaradhatatlan német népdalokat, amelyek a vendéglők
kerthelyiségébe felszerelt hangszórókból, pont elegendő hangerővel gyönyörködtették
a vendégeket. Amolyan mesés, álomszerű
volt ebben a városban járni. Hiszen ez a városka az európai kultúra egyik védőbástyájának
számított…
***
Csenge nagy reményekkel készült ismét Göttingába. A
régi emlékektől már a csomagolás közben el-elmosolyodott, s alig várta, hogy
kedvenc kicsiny vendéglőjükben férjével elkölthesse a soha ki nem hagyott
gyertyafényes vacsorát… a sült csülköt dinsztelt sauerkraut-tal és mellé a
knödel… amelynek ízharmóniája mennyei volt… S persze mellé a Paulaner, amit egy
néhány korty kellemesen szilvazamatú snapsz előzött meg, abból a fajtából,
amelyet az ausztriai Stams környékén termelnek a ciszterek, ebből tartva fenn
évszázados iskolájukat és az internátust. A kocsmáros is ennek az iskolának
volt diákja, s azzal, hogy a ciszterek szilvóriumát árulja, segíti is volt alma
materét. Pedig sokat kell utaznia egy-egy szállítmány beszerzése miatt… Igaz, majdnem
arany-árban van a nemes nedű… de megéri.
 |
| Göttingeni egyetemi könyvtár (részlet) |
Hamarosan megérkezett Béla is, s kedvesen sürgette
nejét, mert még ki kell érni a pályaudvarra… – de holnap már A Ferstl-nél
eszünk… – mintha tudta volna Csenge gondolatait. Tudta… hiszen az emlékekben pont
az a csodálatos, hogy közösek… összekötnek, és sokszor még a hétköznapok
taposómalmának a fáradságából is úgy emelnek ki, mintha ott volna az ember,
ahol éppen emlékeiben jár.
***
A vonat beért a göttingeni pályaudvarra. Csenge és
Béla elindultak a taxiállomás felé, s kicsit furcsa volt valami… valami, amit
egy darabig fel sem fogtak. Más volt most a zsivaj, mások az emberek, s az
elfogott beszédet sem értették… nem német szó töltötte meg a pályaudvar
hatalmas terét. Gyorsan beszálltak a taxiba, amely elindult velük az egyetem
felé. Közben a szállodában hagyták a csomagokat.
Csenge elköszönni jött Göttingenbe, mert nyugdíjba vonul,
s a régi, egyetemi könyvész kollégákkal ezt személyesen akarta közölni, hiszen
harminc-harmincöt esztendő közös munkáját így illik befejezni…
***
A hosszúra nyúlt beszélgetések, adomázások, emlékek
felidézése és a szívfájdító búcsú utánra egy jó sétát és azt az áhított
vacsorát tervezték. Elindultak hát az egyetemről gyalog, mint annyi éven át
mindig, amikor a munka kiszólította Csengét e csodálatos városba.
Fokozódott a rossz érzés, amikor elindultak.
Ugyanazt látták mindenütt, mint amit a pályaudvaron. Arab viseletű nők és
férfiak… zsibvásári hangoskodás,… s amikor Bélát majd fellökte egy ilyen „menekült”,
Csengébe, mint a villám csapott a drámai felismerés. Az arab férfi ugyanis nem
volt hajlandó kitérni az épp kirakatot néző férje elől, hanem kézzel lökte el
úgy, hogy Béla kis híján befejelte a kirakatot. S mert meglehetősen
hirtelen haragú, németül szólt e „menekült” után… mire az visszafordult és azt sziszegte
Béla arcába: – Ez az én országom már, és ha akarom, a nyakadat is elvághatom
büntetlenül… – majd továbbsietett az iker-babakocsit toló, csadort viselő
asszonya után… néhány arab férfi pedig ott röhögött Bélán, egy padon ücsörögve.
Díszkút
Csenge nem hallotta mit mondott az idegen, de látva
Béla elrettent arckifejezését, sírni kezdett… Az őszi szél meg-megmutatta, hogy
immár elmúlt a nyár, s a magasba emelte a szemetet, amellyel tele volt az utca.
Újságlapokat, mindenféle csomagolópapírt, papír zsebkendőt és ki tudja még mit kavart
a szél hosszan Göttingen sétálóutcájában… Hol van már az az egyetlen
villamosjegy, amit egy illetlen turista eldobott… s amelyet a professzor oly
nagy igyekezettel vett föl a földről, hogy a szemetes kosárba tegye, otthagyva
ez időre még a hallgatóságot is…
Miközben Csenge könnyeit törölgette, s Béla remegett
a tehetetlen dühtől, befordultak a mellékutcába, ahol kedvenc kisvendéglőjük
volt. Az utcán nem járt senki, s messziről nem lehetett látni a napernyőket,
amelyek a vendéglő előtt megszokott látványt, mintegy csalogató reklámot is
jelentettek. Amikor odaértek olyan érzés nyilat beléjük, amelyet soha addig nem
érzett egyikük sem. A vendéglő ajtaja bedeszkázva, a nagy üvegportál szintén szálkás deszkákkal beszögelve…
A betört portálüveg szilánkjai még ott hevertek a földön…
Nem szóltak egymáshoz egészen a szálloda bejáratáig… Csenge a recepcióst megkérdezte, mikor megy a legközelebbi vonat… el innen… haza… a békébe... Budapestre…
Stoffán György