Archivum Hungaricum

Nem kell bizonygatnunk Mindszenty hercegprímás igazát. A kommunista csőcselék uralma a nemzet fölött olyan károkat okozott, amelyek visszafordíthatatlan folyamatokat indítottak el. Az alábbi pásztorlevélben előre lát, a prímás, s menti, amit lehet. Lelkekhez szól, magyar családokat hív harcba az új elnyomó hatalom ellen… S ma, azok tüntetnek akik terrorral vették át a hatalmat, akiknek sem emberség, sem Isten-hit nem volt tarsolyukban. Ők, akik ellen Mindszenty hetvenegy esztendeje szólt, mára feledik égbekiáltó bűneiket, s önmaguk is elhiszik, hogy nemzetrontásuk, amely 1945. óta folyik, a nemzet javára vált. Ők, akik olykor gúnyolódnak a holocaust rettenetének áldozatain, s akiknek nem számít haza, nemzet, hazaszeretet, vallás, Isten. Gyilkosok pénzén  tiltakoznak gyilkosok ellen, terroristák pénzén tiltakoznak a "terror" ellen. Olvassuk hát Mindszenty Józsefnek híveihez írt levelét, s gondolkozzunk el bűneik felett…

PÁSZTORLEVÉL

Krisztusban Kedves Híveink!

Miután a véres világháború teljesen véget ért, a fegyverek zaja a föld minden tájékán elcsöndesült, a borzalmas pusztulás és a megdöbbentő lelki eldurvulás befejeztével súlyos feladatok előtt áll az emberiség. Le kell szá­molnia az elhibázott, gyűlölködő és szörnyűséges múlttal, fáradságot, ál­dozatot nem kímélve kell felépítenie e jövőt. Nekünk magyar katoliku­soknak sincsenek egyéb feladataink.

Az állami élet jövő berendezkedése kétségtelenül csak a demokrácia elvei szerint történhetik. A demokratikus gondolatot m4t előző pásztorlevelünkben bizalommal üdvözbitűk, A zsarnokságtól eleget szenvedett a világ. Zsarnokság erőszakolta rá egy ember akaratát jobb sorsra érdemes népekre. Zsarnokság hajszolta be meggondolatlanul Euró­pát a szörnyű háborúba, zsarnokság folytatta az öldöklő küzdelmet egé­szen az értelmetlenségig. Zsarnokság gázolt bele hosszú éveken át az em­beriség legszentebb jogaiba, megvetette a lelkiismereti szabadságot, lábbal tiporta a szülök jogait gyermekeik nevelésére. A zsarnokság tagadta még gondolatban is, hogy az emberi személynek joga volna önálló érvényesü­lésre, képességeinek, hajlamainak, egyéni hivatásának szabad kifejlesz­tésére.

A zsarnokság eme visszaélésével számol le a demokrácia. Természetesen nem az a demokrácia, mely az egyik emberi személy korlátlan űralma helyébe egy másikét állít­ja, nem az, amelyik az egyik embercsoport önző és féktelen uralmát egy másik csoport hasonlósa önző és féktelen hatalmaskodásával váltja fel. Az igazi demokrácia alappillére, hogy sértetlen természetjogi elveket ismer el, me­lyekhez soha semmiféle emberi hatalomnak erőszakkal nyúlnia nem sza­bad. Az igazi demokrácia arra törekszik, hogy ahol valamely ok folytán ezek a jogok uralomra nem jutottak, azok ott is minél előbb elismertess­enek és tiszteletben tartassanak.

Az igazi demokrácia a lelkiismereti szabadságot, a szülők jogait, a mun­kásnak szabad egyéniséggé való kialakulását, a munka rabszolgaságának megtörését írja zászlajára. E célok érvényesítése érdekében mozgósítja er­kölcsileg kifogástalan eszközökkel a társadalom minden rétegét, erre a célra veszi igénybe minden jobb érzésű egyén közreműködését.

Mi örömmel fogjuk látni, ha majd a magyar népet az emberiség e nagy törekvésének szolgálatába állítják. Öröműnk annál nagyobb lesz, mert a demokrácia ezen értelmezése tökéletesen megfelel azoknak a bölcs, mély és evangéliumi elveknek, melyeket dicsőségesen uralkodó XII. Pius pápa 1944. évi karácsonyi beszédében a jövő társadalmi berendezkedés alapjai­ként mutatott be: Örömmel üdvözöltük a győztes hatalmak vezetőinek aj­kán elhangzott kijelentéseket is, valahányszor ezek a nyilatkozatok az ember személyméltóságának komolyabb megbecsülését je­lölték meg a jövő demokratikus fejlődésének feladatául.

Ez az öröm és bizalom indított arra, hogy májusi körlevelünkben meg­értést tanúsítsunk a magyar demokrácia jelentkezése iránt. Voltak ugyan már akkor is aggodalmaink, de inkább a jót tekintettük, ami több helyütt megnyilvánult, bíztunk abban a megértésben, amely az egyház és munkája iránt a demokrácia képviselői részéről udvarias szavakban, szép ígéretekben, néha még tettekben is megnyilatkozott. Ezt láttuk, erre építettünk.

Várakozásunk hosszas és türelmes volt. Többször úgy éreztük már, hogy fel kellene szólalnunk, de nem akartuk a kibontakozást megzavarni, nem akartuk jó szándékú emberek bizalmas és szorgos fáradozásait nyílt állás­foglalásunkkal nehezíteni. De most a választások előtt nem hallgathatunk mér. Meg kell mondanunk, hogy a magyar közéletben sok, nagyon sok olyan jelenséget tapasztalunk, melyek a tiszta demokrácia elveivel éles el­lentétben vannak. Meg kell mondanunk, hogy ez az irányzat újabb veszé­lyekbe sodorhatja szerencsétlen és súlyosan megpróbált hazánkat. Meg kell mondanunk, hogy a keresztény választó nem adhatja a szavazatát olyan irányzatra, mely újabb elnyomást, újabb erőszakos uralmat, a ter­mészettörvények mellőzését felelőtlenül és sűrűn elköveti.

A legmélyebb fájdalommal kell igazat adnunk az angol külügyminiszter szavainak, hogy úgy látszik, mintha Magyarországon az egyik totális szel­lemű zsarnokságot a másik váltotta volna fel. Sajnáljuk, hogy ezt meg kell tennünk. Mert éppen elég szégyen volt az országra, hogy egy évvel ezelőtt az akkori vezetők gyengeségéből tág teret engedtünk idegen meg­szállók erőszakoskodásának. Legalább most kellene a múlt hibáit az em­beri jogok lelkiismeretes tiszteletben tartásával jóvátennünk, hogy a vi­lág becsülését valamiképp kiérdemeljük. Sajnos, ezt nem mondhatjuk el. A magyar élet valóban az egyik totális zsarnokságból a másik felé sodródott.

Legjobban fáj és a legkíméletlenebb seb az, hogy a házasság felbonthatatlanságát, melyért a múltban is annyit küzdöttünk s amibe a magyar újjászületés legbiztosabb zálogát szeretnők látni, az ideiglenes nemzeti kormány, hitünk szerint illetékességét messze túllépve, a keresztény hivők érzelmeivel nem számolva, súlyosan meglazította. Nem található a világon még egy állam, mely a házasság felbonthatatlanságának kérdésében annyira ledér álláspontot képviselne, mint az új magyar házassági rendelet. S mindez nem tekinthető egyszerű hibának, nem emberi kisiklásnak, hiszen a természetjog egyik fontos kö­vetelményéről, a házasság felbonthatatlanságáról van szó. Mit várhatunk mi attól a demokráciától, azoktól a pártoktól és irányoktól, amelyek fel­hatalmazás és illetékesség nélkül is hozzá mernek nyúlni az egészséges társas-lét ilyen lényeges alappilléréhez? Számíthatunk-e arra, hogy ezek az emberek hatalomra jutva, a természetjog alapkövetelményét tiszteletben fogják tartani, ha a hatalom és illetékesség nélkül ennyire belenyúlnak abba a törvénybe, melyet minden ép erkölcsi érzékű és sok hazáját sze­rető férfiú a legfontosabbnak tart?

Meg kell említenünk, hogy a földbirtok-reform rendelet több részleté­ben olyan törekvéseket árult el, mintha bizonyos társadalmi osztályok egyszerű gazdasági tönkretételét célozta volna. Néha még hangok is hal­latszottak, hogy ez az intézkedés büntetés a magyar birtokos osztály múlt­jáért. Ám megfelel-e mindez az igazságosságnak, megfelel-e a természet­törvénynek? Helyes-e a kollektív igazságszolgáltatás elve? Szabad-e a jog és törvény uralmára törekvő társadalomban azt vállalnunk, hogy az egyik testvér hibájáért bűnhődjék a másik, s az ősapák nagyon kétséges mulasz­tásait szenvedje meg az unokák késői nemzedéke? A földosztásnál párt­politika érvényesült és katonáink is kimaradtak a földosztásból.

Nem a földbirtokreformot tesszük itt bírálat tárgyává, hanem a benne megnyilvánuló bosszúálló szellemet, mely ígéri ugyan a vagyonukból ki­forgatott tulajdonosoknak a jóvátételt, de az ígéretből aligha lehet valami.

Még inkább meg kell döbbennünk, ha arra nézünk, hogy ez az erőszakos­ságba hajló „rendszer" milyen közszellemet teremtett az ország egyes intézményeiben. Országszerte, de egyes vidékeken különösképpen örömüket találják abban, hogy üres gyanú, egyéni neheztelés, személyes sérelem, tit­kos pártmesterkedések miatt fogjanak le férfiakat, akik maguk sem sej­tik, hogy mi az elfogatásuk oka és senkinek megtudni nem sikerül a vidé­ki hatalmasságok szigora eljárásának indítékát. Papot, akit esztendőkőn át szanatóriumban ápoltak gyenge tüdeje miatt. nehéz bérmunkára ítélnek pusztán azért, mert az illető tiltakozott egy katolikus falusi egyesület jog­talan feloszlatása ellen. Szent István-napi beszédért napokra elzárnak pa­pokat s hogy fenyegetésüknek nagyobb nyomatékot adjanak, a politikai rendőrség vezetője kijelenti, hogy Szibériába viszik a papokat, ha továbbra is állást foglalnak a mai rendszer ellen. Mindez lehet ugyan egyesek túl­kapása, de a túlkapások megdöbbentően sokasodnak. S alig következhet­nének be, ha a kormányzat erős volna, ha a pártokat a törvénytisztelet szelleme hatná át.

A főváros népe lelkesedéssel vett részt a Szent Jobb körmenetén. Az ország népe örült az amerikai hadsereg nemes cselekedetének. Mégis a Szent István hetét használta fel a kormány egyik tagja, hogy a tanárok átképző tanfolyamán Szent István ellen kemény támadást intézzen, s hi­vatalos hatalommal fenyegesse meg azokat a tanárokat, akik másképp mer­nek érezni, vagy gondolkodni, mint ők. Az átképző tanfolyam másik elő­adója nyíltan az istentagadást hirdette meg a jövő iskolairányító szelleme gyanánt.

Mindenfelé azt látjuk tehát, hogy vagy az alapvető jogokat vetik meg s a társadalom leghatalmasabb pilléreit, az erkölcsiséget és igazságosságot semmibe veszik, vagy pedig láb­bal tipornak azon hagyományokon és azon eszményeken, melyek a szen­vedő magyar népet ismét lelki felemelkedésre, a nemességre és áldozatkészségre nevelnék. Pedig e rombolás helyett mennyi más sürgősebb és nélkülözhetetlenebb teendő várna megoldásra! Ne beszéljünk most a gazdasági bajokról, erről a kormány és hatóságok nem mindenkor tehetnek. De az szégyenkezve állapíthatjuk meg, hogy Magyarországon a vonatokat, ha nem is rendszeresen, de mindenesetre megdöbbentő gyakorisággal ismeretlen fegyveres rablók támadják meg, akik sokszor a szerencsétlen utasok utolsó betevő falat­ját, régről megmaradt ruháját veszik el.

Ilyen szörnyű állapotok elképzelhetetlenek voltak előttünk, nem hittűk, hogy valaha hazánk földjén ezt kelljen tapasztalnunk. A rendőrségűnk pe­dig ugyanakkor papokat tart fogva szentbeszédeik miatt s védtelen polgá­rok internálására rendezkedik be.

Vajon az a kormány, mely ily állapotokat tűr, vagy ezekkel szemben te­hetetlen, nem fog-e a politikai erőszak zsarnokságával szemben még gyön­gébbnek, vagy zavartabbnak mutatkozni? Naponta imádkozunk, hogy a ma­gyar nép jobb érzelmű rétegének legyen elég szabadsága a választásokon akaratának megmutatására.

Titeket pedig, Kedves Híveink, felszóltunk, hogy fontoljátok meg sza­vainkat a választás alkalmával adjátok szavazatotokat arra jelöltre, aki az erkölcsi tisztaság, a jog, az igazság és a rend érdekében fog síkra szállani s képes lesz küzdeni e jelenlegi szomorú állapotok visszaélései ellen. Ne rettenjetek meg a gonoszság fiainak fenyegetéseitől. Könnyebb egyszeri fenyegetést kiállani a elszenvedni, mint rálépni arra az útra, ahová meggondolatlan s lelkiismeretlen emberek csábítani akarják a magyarságot. Az erőszak és a zsarnokság annál nagyobb lesz, minél kevesebb ellenállásra talál.

Az erőszak természete az, hogy ma csak szavazatot kényszerit ki, hol­nap már fenyegetésekkel szorít munkára, holnapután háborúba visz, majd erőszakkal e megsemmisülésbe kerget.

Az erőszak olyan, hogy ma a házassági köteléket lazítja és a fiatalságot zülleszti, holnap az erkölcsi szabadságot kívánja állandóvá tenni, holnapután a férfiak tömege minden lovagiasságot és tisztességet félretéve, vad állatiassággal tör rá a védtelen nőkre, hogy szenvedélyeit kielégítse. Nem kell sokat magyaráznunk, hogy a zsarnoki szenvedély és az általa meg­rontott tömegösztönök hova vezethetnek. Még élénkebbek emlékeink, még könnyű felidézni lelki szemünk elé a közelmúlt gyászos emlékeit.

Ne feledjük a súlyos figyelmeztetéseket, ne feledjük és vonjuk le a kö­vetkeztetéseket. Magyar édesapa, magyar katolikus édesanya, aki felelős­séget érez gyermekei lelki tisztasága, földi és örök boldogsága iránt, nem habozhat a választások elölt. Csak olyan jelöltre adhatja szavazatát, aki emberileg szólva kezességet nyújt, hogy ilyen világ, ilyen szellemiség, ilyen eltévelyedések többé nem ismétlődnek a magyar földön.

Amen.

Esztergom, 1945. október 18-án.

A magyar püspöki kar nevében

+József s. k.

hercegprímás, esztergomi érsek