Nem mindennapi jelenség ma már
egy-egy egyházi ember abban a rendi habitusban, papi ruhában, amelyet manapság
mintha már szégyellne az egyházi ember. A
minap jólesően vettem tudomásul, hogy a metrón egy angyalarcú, kis törékeny
ferences nővér mellett utazhattam. Rendi ruhájában, hátizsákkal ült a metrón,
telefonon intézkedett, s nem volt benne voltaképpen semmi különös. Ha csak az
nem, hogy szerzetesi ruháját nem csak jelmezként a templomban hordta, hanem a legtermészetesebben,
a metrón is.
Néztem az emberek arcát, miként
reagálnak eme sajnos ma már ritka látványra. S csaknem mindenki egyformán.
Tisztelettel. S mintha mindenki, aki felszállt kereste volna a fiatal törékeny
nővér tekintetét, közelségét, vagy mintha védelmet akarna nyújtani az angyali
szépségű fiatal apácának. Neki mindez talán fel sem tűnt… Hiszen, számára természetes, hogy amikor
Istennek ajánlotta életét, ebben a ruhában tette le örök fogadalmát, s ez volt
az a viselet, amelyben Krisztus megismeri őt…
Amikor 1950-ben feloszlatta a
kommunista diktatúra a szerzetesrendeket, akkor a szerzetesi ruha viselését is
megtiltották. Negyven év telt el úgy, hogy a társadalom nem láthatott, pálost,
cisztert, ferencest, premontreit… csak fekete reverendás papot, s őt sem az
utcán – kevés kivétellel – hanem a templomban. Igen volt néhány renitens, akit előzőleg már
alaposan elvertek az Andrássy úton, vagy olyan öreg volt, hogy mindegy volt
neki mit mond egy kommunista… Ilyen ikonikus jelenség volt a Szent János Kórház
lelkésze, dr. Korének József is, aki agyonfoltozott reverendában, kopott aktatáskával
járt, s amikor apám tüntetőleg nagy „laudéturral” köszönt neki, a Moszkva tér
kellős közepén, soha nem mulasztotta el áldásra emelni a kezét, s jól tagolt,
hangos „In aeternummal” válaszolt. Később mi gyerekek is követtük a jó példát. Szerettem
az édesapámat keresztelő nagyon öreg Korének atyát.
Hasonlóan rendi ruhában járt az
Erdélyben feloszlatott ferences rend sok tagja, akik azzal hárították el a
párttitkár vagy más hatósági személy szerzetesi ruha tilalmára vonatkozó
figyelmeztetését, hogy nem tudnak mást fölvenni, mert nincs más ruhájuk… S
bizony, ez igaz is volt.
Mert akkoriban a rendi ruha
minden szerzetesrend esetében az a ruha volt, amelyet örömmel és mindig hordott
a szerzetes… mert valóban nem volt neki más. A budai ferenceseknél volt olyan öreg barát,
akinek halála után, még egy zoknit sem találtak, amit a koporsóban a lábára
húztak volna… Mert Szent Ferencnek sem volt efféle ruhaneműje.
A világi papok is papi ruhában
jártak régen, mert számukra is természetes volt a reverenda viselése.
A rendszerváltás után a
reorganizálódott rendek öregjeit láttuk az utcán is a rendi habitusban, de
amint kihalt az a generáció, amely túlélte a negyven esztendős kommunista
poklot, a papi, egyházi ruha viseletének szokásai elvilágiasodtak. Ma divat a
papok körében a civil öltözködés, a fiataloknál – akár szerzetes, akár világi
pap – a farmer, a póló, a márkás dzsekik viselete. A ferencesek oldaláról, a
kordáról eltűnt a Rózsafűzér is… De csodálkozni nem lehet ezen, hiszen a
püspökök is mellkereszt nélkül, civilben vagy papi civilben jelennek meg
egy-egy TV-interjún, és hovatovább semmi nem jelzi az egyházi személyekről,
hogy ők azok, akik Istennek hűséget esküdtek… örök fogadalommal elkötelezték
magukat egy-egy szerzetesrendhez.
A kis ferences angyalkát és az ő
rendi ruhájának hatását látva azonban ki kell jelenteni, hogy nagyon fontos
volna a társadalom számára, ha minél több papot, szerzetest látnának az
emberek az utcán, a termlészetes életben, mintegy figyelemfelkeltésként és azért, mert ezeknek az embereknek a
jelenléte "visszahonosíthatna" egyfajta társadalmi erkölcsi tartást. Hiszen ma is, ha papot
látnak az emberek, viselkedésük megváltozik, mert a magyar legbelül,
még ha ateista, akkor is keresztény.
Jó volna tehát, ha ismét
természetessé és ismertté válhatna a papi, szerzetesi ruha, hiszen sem a rendőr,
sem a tűzoltó, de a kórházi orvos sem szégyelli a hivatásához szervesen tartozó
egyenruhát, viseletet. Jó példát és alapos indokot adott erre a metrón, rendi
ruhájban utazó ferences nővér…
Elgondolkodom… Minden vallás használja
a saját ismertetőjeleit. A zsidók, a muszlimok, a hinduk… csak mi keresztények
szégyelljük a hitünket, a keresztény jelképeket. Apáink keresztet vetettek a
templom előtt, vagy megemelték kalapjukat, papjaink rendi, papi ruhájukban
jártak, mi pedig – s írom ezt a gyakorló katolikusokra és papokra – mintha
semmink nem volna, ami hitünk mindennapi megvallását elősegíthetné. Jó volna, ha a papok és püspökök reverendában járnának, s a ferencesek
oldalára is visszakerülne a Rózsafűzér. Mert nem titok és nem szégyellni
való, ha valaki Istent választotta. Ugyanis, mint a kedvesnővéré a metrón, az egyszerű rendi ruha is hirdeti az Evangéliumot…
Stoffán György
(Első képünk illusztráció, második képünkön: néhai P. Sztankai Szilás OFM - 1992, Szeged, Ferences kolostor, harmadik képünkön: P. Márk József OFM, Csíksomlyó, negyedik képen: Pálos szerzetes - illusztráció)