Kultúra és terror

A szocializmus legsötétebb oldala a gyűlölködés és a terror. A tömegpsziché e két alacsony szenvedélye már magában véve is éles ellentétet jelent minden valláserkölcsi alapon álló kultúrával szemben; ugyanakkor pedig aggo­dalmat ébreszthet a gondolkodó emberekben, kik aligha kereshetik a haladást s a nemesbülést a rabság s a tömeg­uralom útirányaiban. Szegény szabadság s emberi méltó­ság, hányan veszik fel programjukba ez ideálokat, s hányan tapossák küzdelmeikben sárba őket. 

Előbb főleg a középkor s az akkori egyház ellen hang­zott el ez a vád ; s kivált a liberalizmus panaszolta föl, hogy a katolikus középkor a szabadságot nem tisztelte, s bár a szabad akaratot tanította — manapság ezt sok kultúrember tagadja s a szabadságért mégis lelkesül — mégis a tudo­mányos kutatásban, a nézetekben s az emberi fejlődés sza­bad mozgásában érvényesülését állítólag megakadályozta. Mi lesz hát ezentúl a szabadság s az emberi méltóság sorsa? 

A modern fejlődés ugyan úgy az államban, mint a tudo­mányban a többszabadság jelszava alatt indult meg, de azért az állam is, nemkülönben a társadalmi s gazdasági élet is tele van az elnyomás s az erőszakoskodás égbekiáltó bűnei­vel. Vegyük csak az állami és társadalmi élet operaházát, első versenyporondját, a parlamentet; vegyük szemügyre a pártpolitikai életet, nem látjuk-e abban a hatalmaskodás az erőszakoskodásnak szabadalmazott üzelmeit? Felnőtt emberek : átlag mégis csak művelt emberek alkotják a párto­kat ; de állásfoglalásukat, sakkhúzásaikat s intrikáikat az ösztönösség s az érdekhajhászás kiszámíthatatlansága jel­lemzi és bélyegzi. Ha ezt a hatalmi huzavonát s e maszlago­sító példa nyomában a többi körök és klikkek, a vén rókák kisded játékait nézi az ember, mély bepillantást nyer annak a német filozófusnak mondásába s rájön arra, hogy volta­képen mit is akar mondani, mikor azt írja: «In der Tat hängt die Weltanschauung wesentlich vom Willen ab und auch im einzelnen bestimmen die Erfahrungen des Men­schen seine Weltanschauung. Die persönlichen Erlebnisse geben seinen Anschauungen persönliche Färbung und erst den richtigen Wert» (Paul Warberg, Religion u. Kultur.  63. 1.), s valóban mennyire igaz, hogy érzelmi momentumok s az azok által befolyásolt akarat vagy inkább akaratosság s ösztönösség határozza meg az ember állásfoglalását s világ­nézetét. Ha híres emberek is bizonyos társadalmi vagy gazda­sági életáramokba nem sodródnak bele, ha ép ezen s nem más politikai vagy művészi befolyások alá nem kerülnek, egészen más erkölcsi s politikai ábrázatuk volna, s arról az ábrázatról bizony rá nem ismernénk a mostani emberre. Ezt inkább a szabadság sorsának mondhatnók, mint ön­elhatározásnak és jellemességnek.

«A modern állam szabadsága», ez is szép szó; de hogy mily nagy hazugság s mily kevés igazság, elég Francia­országra s a modern szabadságnak ottani szabadkőműves bemutatkozásaira rámutatnunk. Ott egyáltalában furcsa mű­szerekkel dolgozik a szabadság. 

Szabadságnak nevezett erő­szakoskodásban és zsarnokságban csorbult ki a guillotine is, melyet véresszájú s véreskezű «államférfiak» kezeltek, kik a természet- s az emberjogokat kaparták ki a feledés lom­tárából. «Minden ember egyenlő», «minden ember szabad», «minden ember szabadon nyilvánítja véleményét*, «minden ember szabadon gyülekezik és társul. . .» ezek az emberi jogok papíron; különben pedig, aki nem volt voltaire-iánus, azt lenyakazták, s akinek feje volt ahhoz, hogy keresztény legyen, azt lefejezték. S mit művelnek a modern jakobinusok a kultúra s a haladás nevében? A guillotine most nem műkö­dik, de az erőszak éppen úgy dolgozik, s elő akarja írni, hogy az ember mit higgyen s mit ne, s hogyan éljen s hogyan ne.

Ezt az erőszakos s még a hitet is előíró «kultúr-irányt» követi a szabadság s emberi méltóság nevében a szociál­demokrácia. 
Még nem élvezzük a szociáldemokrata törvény­hozást, de a szellemével s e szellem orgánumával, a vörös­ ököllel már ismerkedtünk. Akár a szociáldemokrata hit­térítést, akár a szakszervezkedést nézzük, előtérben nem az ige hatalma s a szabad elhatározás, hanem a kényszer és a terror áll. 
Természetesen a szociáldemokrácia is a tudo­mány elfogulatlanságából s a hírhedt «Voraussetzungslosig­keit» tiszta napsütéséből való, s mint ilyen, színigazságokat állít fel, melyeket tagadásba venni nem szabad. A meg­bűvölt tömegek ez «igazságokat» buta gondolatlansággal nézik, mint az indiánok a szörnybálványokat. Elhiszik azokat, mert így illik az igazi öntudatosokhoz. Különben is üdvös azokat elhinni, ha nem is az örök üdvösséget Ígérik érte. E dogmákról nem azt mondják, hogy aki nem hisz, elkárho­zik, hanem azt, hogy aki nem hisz, az majd megpuhíttatik, s aki az üdvösség ez aklába nem kívánkozik, azt majd be­terelik vagy éhenhalatják. Ezt a sok szép szabadságot nem annyira mondják, mint inkább megtapasztaltatják; mert ha a mondást vesszük, az egészen máskép hangzik, úgy t. i., hogy «a szociáldemokrácia nem felekezeteskedik», no meg úgy, hogy a «vallás magánügy». E mondás s a valóság közt csak az a különbség van, ami a hazugság s igazság közt. 

— Ismerjük ezt a hangot: 

«a vallás magánügy» s más efféle frázist, — írja egy napilapunk — ezt hirdetik a profánok számára a szabadkőművesek, a keresztény balekmunkások számára a szociáldemokraták, a nők számára a feministák. És sok gimpli lépvesszejükre száll. — A praxisban pedig akként fest ez az elv, hogy sajtójukban s a parlamentben követelik a vallásoktatás eltörlését, az egyház és az állam teljes szétválasztását, a katolikus intézmények megrend­szabályozását. 

A munkásokat állandóan vallástalan elveik­kel maszlagolják, a papot elmarják a haldokló ágya és a halott koporsója mellől, s a «Népszavá»-ban, a magyar nem­zet elbetyárosodásának e vezető piszoklapjában ügyészi közbelépés után kiabáló istenkáromlásokkal terjesztik a «fel­világosodást».

Mennyi brutalitás tombol e kabátos s nem analfabéta vadakban az ellenkező vélemények letörésére; mennyi türel­metlenség minden más «hitnek» kigúnyolására.  Pedig hát a legjobb esetben nekik is csak a «hitük» van, úgy hívják, hogy materializmus; ugyancsak szerény hit, melyben annyi világosság s eszményiség van, mint amennyi napsugár van a vakond szemében; de hát mindenkinek azt kell hinnie, mert? — mert az erőszak így parancsolja. 

S hozzá még azt kell vallani, hogy ez felvilágosodottság. Mily szűkkeblű «felekezeteskedés» van ebben az új iszlámban. Egy művelt ember, aki az ember-megbecsülés miliőjében nőtt fel, ezt el sem képzelheti.

Én sem tudom elképzelni, hogy a pártnak műveltebb elemei mit gondolnak a szociáldemokrácia e kultúr-barbár­ságáról? Vajjon csak az alacsony néposztályok dühöngésének nézik e magatartást, melyet el kell tűrni, vagy a hatalomra ­jutás eszközének, melyet igénybe kell venni; bármint legyen,  az igazi műveltség s a szabadságtisztelet borzadozva látja, hogy a XX. század új társadalmi alakulása a tömegek leg­rosszabb s legalacsonyabb ösztöneit mozgatta meg s azokkal akar új világot teremteni.

A párthatalmi erőszakoskodást még sajátságosabban jellemzi az a körülmény, hogy ez a csatázó, inkvizíciós szociál­demokrácia bizonyos hitet nagyon kímél, mikor más «hite­ket» kegyetlenül üldöz. A «Dohánygyári Munkásnők Lapjá­ban» (1918. április 1.) olvasom, hogy mikor tüntető felvonu­lást tartottak a demokraták, a sok fényes zsidó-üzlet láttára egy még «neveletlent 16 éves leányka elkiáltja magát: «le a zsidókkal». A rendezők egyike meghallja s a szorongatott «felekezet» védelmére siet ilyképpen: «Kisláany, látom, hogy maga még fiatal, s ezért nem intem szigorúbban rendre, de jegyezze meg magának, mi nem felekezeteskedünk». Tehát itt a felekezet ki lett kapcsolva, s mi történik az alatt másutt? Erre egy példa. Az egyik gyár vezetőségét demokrata-küldött­ség keresi föl és sztrájkkal fenyegetőzik, ha azonnal el nem bocsátja azon katolikus munkásnőket, akiknek egyetlen, de megbocsáthatatlan bűnük, hogy Jézus Szive Társulatá­nak tagjai. 

E hitet üldöző erőszakoskodásban mindenütt a zsidók vezetnek. Biztosan tudom, hogy az óbudai dohánygyári zavarokban is egy Róth Róza nevű zsidó nő volt az, aki a leg­véresebb s legpiszkosabb szájjal rontott neki a katolikus nőknek s inszcenálta a keresztény-üldözést. Temesvárott pedig ugyancsak a dohánygyári keresztényüldözésekben egy Róth nevű zsidó ügyvéd hadonászott legelöl s rendezte a kegyetlen bántalmazást. 

A szociáldemokrácia sajtója folyton izgat a keresztény, főleg a katolikus vallás és papság ellen, de soha egyetlen árva szava nincs a zsidó vallás s a rabbinusok és sakterek ellen. Nagy diadallal hirdeti, hogy Bögőcs János elvtárs koporsójánál pap nem okvetetlenkedett, de Bögőcs János még élő elvtársai nem fogják megélni az oly jelentést, hogy például Schwartz Mór elvtárs temetésén a rabbi nem okve­tetlenkedett. 

Nagyon találóan írja a «Fejér Megyei Napló», hogy meny­nyire egy húron pendül ez az egész magyarországi szociál­demokrata-radikális-haladó - felvilágosodott - szabadkőműves stb. trupp, annak finom kis példája a magyar intellektuellek számára szerkesztett és a sajnos ma már sok tyúkeszű keresztény magyar intelligens ember által előfizetett «Vilag».

A szabadkőművesség éppúgy, mint a szociáldemokrácia, kimondottan vallástalan irányzat. Minden tételes vallás ellen­sége; soha keresztény vallás szertartásairól hirdetést, tudó­sítást nem hoz. Soha keresztény vallásról elismerő szava nincs. Soha keresztény vallások istentiszteletének sorrendjét nem közli. Rendben van, gondolja magában s talán mondja is bakonyvári Sereghy Tihamér felvilágosodott keresztény magyar úr. 

Mi is azt mondjuk: rendben – volna, ha például a pün­kösdi ünnepek előtt ily közlemények nem jelennének meg a «felekezetek felett álló» «Világ»-ban: „Istentisztelet. A budai izr. hitközség templomaiban: Főtemplom IL, Öntőház-utca 5.; lágymányosi, I., Vendel­ utca 12. ; újlaki III., Zsigmond-utca 49. ; a sebuet ünnepi istentiszteletek sorrendje a következő : Esti ima fél 8 óra­kor, reggeli ima fél 7 órakor, sebuet első napján délelőtt  9 órakor, a főtemplomban konfirmáció 11 órakor. A máso­dik napon reggel 6 órakor mázkir, délelőtt háromnegyed 10 órakor istentisztelet).

Tudvalevőleg ebben a felvilágosodott lapban szokta le­sajnálni a szellemes Ignotus a templomok, feszületek előtt keresztet vető kis katolikus iskolásleányokat. Igazán szép az a következetesség!  Nem mutatja-e az ily eljárás azt, hogy a szociáldemo­krácia hitelvi tekintetben sem intakt, s hogy nem annyira materialista nemtörődés, mint inkább voltaire-i és zsidó gyűlö­let fészkelődik keblében? E szemfényvesztő hazugság lelep­lezésére most írásba foglalják s a központba küldik a hívő munkások az eseteket. E tünetekből ítélve, azt kell hinnünk, hogy a szociál­demokrácia átvette a hatvanas s hetvenes évek garázdálkodó liberalizmusának türelmetlenségét, mellyel az a pozitív ke­reszténység ellen viselkedett. A különbség e két atyafi közt csak az, hogy a liberalizmus a polgárt hitetlenséget az akkor bálványozott «tudománnyal» párosította, míg a szociál­demokrácia a tömegek durvaságát a détért való küzdelem­nek» új nagyhatalma által ütteti lovaggá. Amilyen a lovag, olyan a harcmodora is. A szabadság iránt, nem csoda, nincs nagy érzéke; hiszen őt a létért való küzdelem emlőin nevelték, azokból pedig nem tejet, hanem pálinkát és mérget szopott. Azért is a harcmodora durvaság, az elve türelmet­lenség, a kereszténység neki vörös posztó, zsarnoki követel­ménye pedig az, hogy a munkásnak hinnie nem szabad, s ha a hitet a munkás lelkéből ki nem tépheti, kész a testét meg­törni. Hát nem állhattak volna be az ily vitézek Néró zsold­jába vagy XIV. Lajos dragonádáiba? S nem tesznek-e túl e szomorú száj- és ökölhősök az általuk túlságosan vérrel aláfestett spanyol inkvizíción? A spanyol inkvizíció azonban becsületesebb volt, mert nem hazudott, hanem világosan kimondta, hogy csak meggyőződéses katolicizmust tűr el Spanyolországban, aki tehát hipokrita, az pusztuljon; míg a szociáldemokrácia öt századdal előbbre akar lenni a haladás útján, s hirdeti, hogy a vallás «magánügy», ugyanakkor pedig vértanúságba kergeti azokat, kik ínsznek, s meggyőződésük­ből ily mocskos fickók kedvéért nem engednek, de hát az inkvizíciót spanyol keresztények, míg ellenben ezt a szociál­demokráciát Jakabok s őrült spanyolok csinálják. 

A gyakorlatban tényleg nem tartunk már messze a vér­tanúságtól. Amit, hogy mást ne említsek, legutóbb a pozsonyi, pécsi, temesvári, főleg pedig az óbudai dohánygyári munkás­nők üldöztetéséről és szenvedéseiről olvastunk, az minden kultúrembert mélyen megrendít, s tisztelettel és szimpátiá­val tölt el a munkásnők iránt. 

Megrendíti az, hogy a szociál­demokrácia a legalávalóbb s legdurvább eszközökkel, ököllel, bosszantással csinál magának propagandát, s hogy nem tűri, hogy valaki katolikus legyen. Véres üldözés alá fogták a múlt nyáron a katolikus munkásnőket, gúnyolták vallá­sukat, a munkatermekben álló Szűz Mária-szobrokra cafatokat akasztottak, ütötték, verték a munkásnőket s piszkos, sze­mérmetlen szóáradatban öntötték ki gyűlölködésüket; s gyö­nyörűen írja a «Dohány Gyári Munkásnők Lapja» s ez írásnak szelleme úgy üt el a szociáldemokratikus durvaságtól, mint a Margitsziget tulipános kertje a budapesti kloakák hálóza­tától : «Nem akadt Júdás közöttük, tudták, mi a kötelessé­gük, életüket és vérüket készek voltak keresztény vértanuk millióihoz hasonlóan feláldozni a keresztény igazság érdeké­ben. Óbudai testvéreink s azután az üldözött lágymányosiak, a síputcaiak is csak sajnálni tudták eltántorodott, megtévesz­tett vörös testvéreiket, kikről tudták, hogy róluk is elmond­ható, ami a Krisztust üldöző néptömegről, hogy «nem tudják, mit cselekszenek». S ismét: «Szegény Rothék és vörösek, ezek azt hiszik, hogy minket, Krisztusnak igaz híveit, minket ke­resztényszocialistákat, akik az evangélium szellemében élünk és sorsunk javításáért több s igazabb s egyedül boldogító eredményekkel küzdünk, el lehet tántorítani meggyőződé­sünktől, – gondolják, hogy minket csak úgy át lehet gyúrni istentagadó vörösekké, mint a tésztát. Nem, mi nem pép, mi nem tészta vagyunk, hanem tiszta, kemény márvány, melybe Jézus neve és szelleme van belevésvén. E harcok és kegyetlenkedések most már okmányszerű hitelességgel vannak kiderítve, amennyiben a budapesti magyar királyi törvényszék elítélte azokat a szociáldemokrata munkásnőket, kik a múlt nyáron nekiestek a keresztény kis­ded csapatnak, mely nem akart hitét megtagadva a szociál­demokrata szervezetbe belépni. Mindezek után nem lehet kétség aziránt, hogy mily ítéletet hozzunk mi is a szociáldemokrácia kultúrirányzatá­ról és tartalmáról, főleg ha azt a szociáldemokráciát vesszük tekintetbe, mely elvből elzárkózik minden más társadalmi osztálytól s melynek egyik tézise: az izommunkának fölé­nye az agymunka fölött. 

Egy percig sem vonom kétségbe a szociáldemokrácia érdemeit, aminthogy nem tagadom törekvéseinek jogosult­ságát sem a béreknek s a munkások háztartási szintjének emelésére nézve. Még azt is elismerem, amit egy szellemdús írónő jegyez meg, hogy ca milliók általános jólétének emelése tényleg az emberiségnek elsőrendű kötelessége s hogy e köte­lesség teljesítéséért méltán hálásak lehetünk, hívják azt, aki így cselekszik, akár szociáldemokráciának is». Megértem azt is, amit folytatólag mond, hogy «bár a szociáldemokrácia föl­lépése erőszakos, de mikor lehetett szelíd, szép szóval a hata­lomtól valamit kicsikarni? Nem kellett-e a gazdasági s társa­dalmi egyenlősítést mindig és mindenütt ökölcsapásokkal kierőszakolni?)) Én is el tudom ismerni a szociáldemokrácia érdemeit s azok elől e cikkeimben sem zárkóztam el; tudom azt is, hogy a mammon-bálvány vaskarjait nem érdemes kesztyűs kézzel simogatni, hanem vasszervezetek feszítőere­jével kell azokat letörni; tudom azt is, hogy időnként bekö­szönt a nagy társadalmi s gazdasági tisztálkodás és takarítás, s hogy a kloákákat nem lehet aranykelyhekkel öblögetni, hanem ahhoz vedrek, s nem esztéták és filozófok kellenek: hanem e szolgálatokkal szemben mégis folyton rá kell mutat­nom azokra a kolosszális tévedésekre, melyekbe az elkapa­tott világreformerek beleesnek, nevezetesen pedig arra a durva­ságra, arra az erőszakoskodásra s arra a mérhetetlen elbiza­kodottságra, mellyel a tömeglélek legalacsonyabb ösztöneit ébresztik, s mellyel mindent megvetnek, ami szent és nagy s ami az embert jobbá s nemesebbé teheti. Értelmetlen suhan­cok és zsebkendőhöz is alig szoktatott lapajok lekritizálnak

mindent, amit, nem mondom, Plató és Aristoteles, hanem Kant és Hegel nagyra tartott. Lehet-e már most igazi kultú­ráról szó, hol a bölcs mérséklet egyáltalában ismeretlen lelki­állapot? Lehet-e kultúra ott, hol az állatot s annak legrosszabb szenvedélyeit felszabadítják s hol a fiatalságot az eszményi­ségnek s az erkölcsi ideáloknak megvetésére ösztönzik? Mit használ technika és szakszervezet ott, hol kultúrbarbárok élhetnek vissza ezekkel? Az erkölcsiség mindenütt csak ön­fegyelmezés, önmegtagadás, önfékezés által tisztul s erősbül meg bennünk; minden haladásban, a lelki kultúrában is, a jelszó csak az lehet, hogy fölfelé tartsunk, s az ösztönöket zabolázzuk. Erre kevély és pökhendi emberkék, kiknek fejét mindenféle elméletekkel összezavarják, s kik erejüket az er­kölcs gyakorlatainak megvetésében fitogtatják, ugyancsak nincsenek beállítva, s így azután nem is a kultúrhatásnak, hanem a kultúrbarbárságnak útjain haladnak. 
Csoda-e, hogy ily körülmények közt a kereszténység s a szociáldemokrácia közt elvi ellentétek élesednek ki s hogy a zabolátlan mozgalom dühének s szenvedélyességének pisz­kos árját elsősorban a katholikus egyházra zúdítja? 

Prohászka Ottokár