Az öregember érezte a tavasz
mindent újrateremtő illatát… valami fenséges volt ebben… olyan illat,
amelyet máskor nem érzel. Friss, mégis szívet melegítő, virágillat, noha még
egyetlen virág sem nyílik… és benne van az egész nyár csodája ebben a születésben.
Az erdő felől lenge szellő járta át a környéket, mintha csak azt akarná
mondani, hogy a fenyves is felébredt. A nap ragyogása most sokkal többet ígért,
mint az ősszel, pedig épp olyan fáradtnak tűnt… Igen, az ősszel valóban fáradt
volt. Alig tudta nyitva tartani a szemét, de épp most, frissen ébredt,
s attól látszott olyan nyúzottnak. Igen! Az illat volt az, ami az őszi
fáradtságot és a mostani, tavaszi frissességet megkülönböztette.Mert az ősznek is megvan a maga temetőillata...
Amíg ezen tűnődött a vénember,
lehuppant egy rönkre, hogy gyönyörködjék ebben a hóolvadt, meleg, tavaszi
napban. Üldögélt kicsit, majd nagyot szippantva a sűrű frissességből,
nekilódult. Igen: – itt lesz a tűzrakó… –
megépítem. Ide lehet majd leülni… itt fogjuk a fiaimmal
előkészíteni a húst a sütésre… s a kicsi, az én kicsi fiam ide teheti majd a
tányért, hogy ne az ölében kelljen ennie…
A vénember méregetett, tervezett,
kilépte, leverte… – hiszen jön a nyár, s mindkét fia bizonyosan sokat lesz itt… –
gondolta. Fejsze, rönk, kalapács… minden
előkerült. Mert az illat a nyár jöttét jelezte, s a nyár a
vénember kincseinek, két fiának huzamosabb otthonlétét ígérte…
Igen, jönnek a fiúk… az öreg
sokszor eltervezte mit főz, miket mutat meg és mesél el a gyerekeknek, s talán még egy
közös túra is belefér a mindig siető ifjú urak idejébe. A vénember úgy várta a
gyermekeit, mint más a Karácsonyt… neki ez volt az ünnep... s a nagyobbik már nem is egyedül, hanem szíve választottjával érkezik...
Amikor a gyermekekre
gondolt, felvillantak a régi képek… a pokrócba takart újszülött kisember,
amint cuppog a hüvelykujjával a kórház folyosóján az apja ölében, s minden
cuppogás úgy hallatszott, mint egy-egy csembaló-billentyű leütése. S a másik
pici ember, akit egy melegítőlámpa alá tettek az első fürösztés után... ahol
kezét az égnek emelte, mint Kapisztrán a keresztet, s ujjával intőn mutatott hosszú időn keresztül, még akkor is, amikor már felöltözették, s apja ölében pihente ki a világrajövetel fáradtságát.
Ezek a születés utáni pillanatok voltak. S jöttek a cseperedés évei, az okos
gondolatok, az egyre pallérozottabban
kiejtett szavak, az értelmesé vált mondatok… a közös esti ima, a
jókedvű éneklés, a vasárnapi mise, a társasjátékok, a tanulás... A gyönyörű erdélyi
kirándulások… s minden szépsége a békés, boldog gyermekéveknek, amelyben az
ember öröme, a szülő boldogsága isteni ajándékká nemesül…
Aztán a nagy kín… a vénember,
mintha újból átélné mindazt a fájdalmat, ami eszébe jutott… Megkapaszkodott
egy régen kiszáradt tölgy ágába… homlokát megtörölte, s könnyei is a szemébe szöktek… amikor megszűnt a család... Egyik percről a másikra… mert a gyermekek anyja megszerelmesedett, és elszökött egy baráttal, de úgy, hogy a kicsit elvitte, a nagyot
otthagyta… megtiporva boldog éveket, a gyerekek szívét, az apa lelkét, és
mindent, ami szent volt, s amiben a vénember soha, egy pillanatig sem szűnt meg
hinni. Az áldott jó anyából egy pillanat alatt önző, ócska buja nő, gyermekeinek legádázabb
ellensége lett. Pedig akkoriban még katolizált is, hogy a fiúkkal együtt mehessen
áldozni… de csak ennyit ért a nagy odaadás…a Sátán gyorsan megerőszakolta. Az öregember nagyot fújtatott…
mert nem tudta feldolgozni ezt a keserűséget. S nem a nő, hanem imádott fiai, s a család szeretetközössége
elvesztését... no de kár itt nyavalyogni a múlton - gondolta... - itt a nyár s a fiúknak jönniük kell... hisz úgy ígérték...
Közben a szél megerősödött… a fák
ágai ropogtak a tavaszi nyújtózkodástól. Az öregember is összébb húzta a bekecs
nyakát. A tavasz meg-megtréfálja azt, aki elbízza magát a napsütéstől. Hisz a
május eleje még nem a nyár…
Júniusban készen volt a tűzrakó
hely. A vénember még szépítgette, cizellálta… mert hát a fiúk majd jönnek, s
minden szép kell, hogy legyen addigra. A "kicsi" el is jött egy-egy napocskára, s
az ilyen napok a vénemberből ha nem is fiatalt, de minimum középkorút varázsoltak... a legszebb napjai voltak ezek. Mindkettőt szerette, de a
kicsi, az a kicsi maradt a számára. Ő volt az, akire mindig vigyázni kell, akit
rábízhatott a "nagyra", s a nagy is úgy vigyázta a kisembert, mint a kincset…
fájt is a vénembernek, valahányszor elköszönt a kicsi… mert tudta, ismét hosszú
idő telik el, mire újra láthatja. Tisztában volt vele a vénember, hogy nem túl szórakoztató program
ő egy fiatalembernek, de boldog volt, amikor a labdát együtt rúgták a ház melletti
teraszon, s jókat nevettek a gyermek csípős elszólásain…
Közben elszaladt a július is. Az
augusztus már meghozta az őszillatot, de még nyári zsongás töltötte be a
vénember szívét. A fagyasztóban ott volt a hús, amit aranyként őrzött… mert hát hamarosan
jönnek a fiúk. Valahányszor elment a fagyasztóláda mellett, ellenőrizte, hogy
minden megvan-e a nagyobbik ember születésnapjára… mert szeretett a két
gyerekkel terített asztalhoz ülni. Imádkozni az étkezés előtt, elkoccintani egy
jó pohár székely szilvóriumot, s beszélgetni az édes múltról, meg a vak jövőről. Erre készült a
vénember állandóan. A születésnapot azonban másutt ünnepelték… S ilyenkor, ha egy-egy időpont eltolódott, s nem jöttek a fiúk, örvendett annak, hogy másutt jól szórakoztak. S türelemmel várta következő alkalmat… mert a
fiúknak jönniük kell.
***
Novemberi hideg, jégvirág, hó… A
kályhában ellobbant a tűz. A vénember nem várt senkit. Nem is tudta hol van,
nem tudta mi van körülötte, csak feküdt... szinte már nem is létezett. Ha néha magához
tért, a fiúkkal beszélt... hívta a kicsit, intette a nagyot, s kérte, vigyázzanak egymásra… - pedig ott
sem voltak…
A tűz kialudt… hideg lett a ház. A vénember fektében még egyszer az ajtó felé fordult, nyakába húzta a paplant, mint tavasszal a bekecsgallért… s
mosolyogva intett a csukott ajtó felé: - De jó, hogy itt vagytok végre… de jó!… - s nem szól többé...
A fiúk csak egy óra múlva érkeztek… A
vénember, arcán maradt, nekik szóló, evilági mosollyal fogadta őket – pedig már nem volt ott… mert amíg ott volt, tudta: - a fiúknak jönniük kell…
S. Gy.