Stoffán György ünnepi megemlékező beszéde a püspök halálának 50. évfordulóján - a Zsámbéki plébánia templomban - könyvelőzetes a rövidesen megjelenő "Zadravecz-passió" című kötethez
.............................................................
Az emlékezés valakire nem azt
jelenti csupán, hogy felemlegetjük annak az életét, tetteit és emberi
nagyságát, akire emlékezünk. A megemlékezés sokkal több ennél. Főként saját
magunk számára kell, hogy tanulságot jelentsen. Hiszen, aki meghalt, az már
földi életében megtette azt, amivel minket máig tanít, amivel nekünk máig
példát mutat, amivel minket ma is figyelmeztet. Nem mindenkiről tudunk úgy
megemlékezni, hogy élete szinte minden napját pozitív megvilágításban – mert
másképp nem lehet – említsük. Zadravecz István ferences püspök, a Nemzeti
Hadsereg első tábori püspöke, e nagyjaink egyike.
Soha nem volt akkor szüksége
nemzetünknek ilyen óriási példaképre. Élete, munkája, kiállása a nemzetért,
Istenért és a Kárpát-hazáért maga volt az emberi, lelki, szellemi harmónia volt.
Nem ismert megfutamodást, nem volt benne semmilyen kompromisszumkészség, nem
volt hajlandó elveit, és máig érvényes elképzeléseit megváltoztatni,
feladni sem az akkori kor főpapjainak, sem a Kormányzót a 20-as évek elején
körülvevő szánalmasan rossz tanácsadóknak és a nemzetközi liberálisok,
szabadkőművesek által fizetett hazaárulóknak, sem ma kor maihoz hasonló
ellenzéki újságíróinak, pártjaiknak nyomására. Számára is egyértelmű
életfelfogás volt, miszerint: a magyarság és a kereszténység egy. Ha
elválasztjuk a kettőt, az olyan, mint amikor a lélek elválik a testtől: az, a
halál. Igaz, hogy e két mondatot Jó harminc évvel a nagy ferences püspök halála
után, Jakab Antal erdélyi püspöktől hallottam egy beszélgetésünk során, ám a
józanul, magyarként és keresztényként gondolkodó ember ezzel a nemzeti alapvetéssel
tisztában van, tisztában kellene, hogy legyen.
A kereszténység, a hit az
alapokat, a fundamentumot jelenti! Hit nélkül van-e nemzet, van-e jövő, nemzeti
újjászületés? Van-e a nemzet számára feltámadás? NINCS!!!! Isten segítsége
nélkül még a remény is balgaság azt illetően, hogy a Kárpát-haza egyszer még
eggyé, békéssé és magyarrá válik.
Zadravecz István püspök már az ő
korában, közéleti szereplése kezdetén látta, hogy a liberális, kommunista, a
kereszténységgel ellentétes felfogás csak romboló, értékeket megsemmisítő, s az
emberi…, a magyar lélek ellen való. Hiszen a liberalizmus egy sátáni
frázishalmaz, amely az emberi szabadságra hivatkozva veszi el az emberi lélek
szabadságát, a hitbéli szabadságot, s teszi nemzetközivé a nemzetek fiait,
lányait. Minden lehet nemzetközi, de a magyar érdek, a magyar megmaradás az
csak és kifejezetten magyar lehet! – vallotta. A liberalizmus gyilkossá,
élvhajhásszá, kapzsivá, iriggyé, lélektelenné és aljassá teszi az emberi
társadalmakat. A liberális gondolkodás a nőket különböző érvekkel
magzatgyilkosokká aljasítja, s ezzel a nemzet alapját, a családot semmisíti
meg, mert a család a szeretet hármassága, a Szentháromság földi leképezése,
amely magában hordja az összes emberi tulajdonságot, amelyeket Isten parancsa
és elképzelése adott nekünk ahhoz eszközül és célul, hogy a földi élet után
visszatérhessünk országába.
Zadravecz püspök a magyar
történelem egyik leggyászosabb, legsanyargatóbb korszakának szülötte. Hiszen
1884-ben, Csáktornyán – akkor még Magyarországon – látta meg a napvilágot.
Hitének alapjait a csáktornyai ferences templom ministránsaként szerezte meg Szent
Ferenc ottani fiaitól, s ennek a ferences szellemiségnek köszönhetően már 14
évesen belépett a rendbe, és e szerzetesi közösség tagjaként, római
tanulmányait befejezve doktori címet szerezett. 1907-ben pappá szentelték a
Lateráni Bazilikában. Ezt követően Gyöngyösön és Baján tanított, nevelte a
novíciusokat, de tudását és őszinte ferences elkötelezettségét látva,
tartományfőnöke Tamás Alajos javaslatára a rend Szeged-alsóvárosi plébániájára
került plébánosi és házfőnöki szolgálatra. Itt érte őt a vesztes háború utáni
liberális-kommunista értékpusztítás, tragikus gyilkosságsorozat, amit a király-
és hazaáruló Károlyi Mihály, a tömeggyilkos Kun Béla és a vérszomjas Szamuely
Tibor neve fémjelez. A hazaárulás és a felségsértés minden módozata benne volt
ebben az úgynevezett forradalomban, amelynek célja, mint mai utódaik célja is:
megsemmisíteni a nemzetet, kitörölni az emberek fejéből és lelkéből a
kereszténység fogalmát, annak értékrendszerét, erkölcsi tanítását, s egy
internacionalista, elnemzetietlenített söpredéket létrehozni, amely megtagadja
múltját, s szolgálja azokat, akiknek nem a krisztusi szeretet a logikája, hanem
annak az ellenkezője.
Ez ellen az 1919-es gyilkos
zendülés ellen lépett ki a kolostor falai közül a szegedi plébános, s mint
Kapisztrán Szent János Nándorfehérvárott, Zadravecz barát Szegeden, magasra
emelve a keresztet prédikált egy jobb, békésebb és egységesebb Magyarország
érdekében, komoly érveket hangoztatva a nemzetrontó kommunista-liberális
szellemiséggel, a nemzetárulás tanácsköztársaságával szemben.
A politika addig távol állt tőle,
hiszen az ő politikája a magyar lelkek ápolása, megszentelése és Istenhez
vezetése volt, ám, amikor látta, hogy a sátáni liberális-kommunista gyűlölet az
egész keresztény nemzet ellen tör, akkor félelem nélkül állt a nemzet és a
nemzet önkéntes vezetőinek oldalára, a Nemzeti Hadsereg megszervezésének élére.
Itt alakult ki közte és Horthy Miklós, későbbi kormányzó között az életre szóló
barátság.
A vérszomjas kommunista gyilkosok
láncra verése után, amikor a rend helyreállt, újabb borzalommal kellett, hogy
szembenézzen az ország. Az átkozott trianoni békeszerződés a nemzet testét
felnégyelte, a magyar nemzetet megfosztotta a szabadságtól, s idegen, primitív,
gyilkos főhatalmak uralma alá rendelte a magyar nemzet nagyobbik felét.
Szülőföldjén lett a magyar kisebbség, elnyomott és megalázott, sokadrangú
polgár úgy, hogy még a magyar állampolgárságát is elkényszerítették tőle. Erdélyország,
a Felvidék, a Délvidék, és az Őrvidék műveletlen hordák uralma alá került. Ugyanazon
liberális, értékromboló, keresztényellenes erő működött Trianonban is, mint
akik ráuszították a kommunista söpredéket 1919-ben a magyar hazára.
Mit tehetett ilyenkor egy akkorra
már püspökké szentelt ferences szerzetes? Mit tehetett egy lánglelkű magyar
katolikus pap? Mit tehetett az érző, hazáját Isten után a legjobban szerető katonaember?
Nem karddal, de szóval, az Evangélium szavával állt ellen és tervezett nagyot…
Zadravecz püspök látta az oláh, a
tót, a rác hatalom aljasságát, a sziléziai bevándorlók zsigeri
magyargyűlöletét, látta a nép szenvedését, az új főhatalom öldöklését, látta a
csonka-ország határain kívül élő ferences testvérek önfeláldozó munkáját a
magyarság megtartása érdekében… és megacélosodott benne a vágy arra, amit
minden magyar érzett és még ma is érzünk sokan: - Vissza kell venni Istentől
kapott jussunkat, a Kárpát-hazát, meg kell mentenünk népünk idegen
katonabakanccsal sárba tiport részét… de tudta azt is, hogy ehhez nem elég a
földi hatalom, a katonaság, a fegyver… ehhez Isten kegyelme, Mária anyai
segítsége is kell. Püspöki jelmondatául a „Pro regno Mariano” – Mária
országáért – mondatot választotta. Ebben a szellemben élt, ebben a szellemben
mintegy 3500-4000 prédikációval lelkesítette határon innen és túl a
magyarságot, s minden erejét a Kárpát-haza magyar nemzete és annak hite
megtartására, megerősítésére fordította. Ám, nem csak a Kárpát-medence magyar
népének hite és megmaradása éltette, de az Amerikába vándorolt magyarságot is
két alkalommal meglátogatta, aminek hatására tízezrek tértek vissza az óhazába,
hogy alkalomadtán visszavehesse a csonka-országi nemzet mindazt, amire máig,
teljes joggal és szeretettel a sajátjaként tekint.
A második
világháború azonban újabb és újabb tragédiákat hozott a magyar nép számára…
hiába volt négy év szabadság Észak-Erdélyben, a Felvidék egy kis részén, a Kárpátalján,
s a Délvidéken. A háború végén az árulás és a sátáni hatalom ismét ledöntötte
reményeinket, és a nagy püspököt – bár egy szovjet tiszt is kérte, hogy hagyja
el az országot, mert a Moszkvából visszatért kommunisták, és a táborokból
visszatért – egykor általa is mentett üldözöttek feljelentették a szovjet
hadbíróságon -, letartóztatták. Mert maradt. Mert hű maradt a legnagyobb veszélyben
is a nyájához, keresztény magyar nemzetéhez. Tudta, hogy a 19-es, Moszkvából
hazatért kommunisták gyűlölik, de vállalta mindazt, amit egykor mondott, amit
vallott a nemzet és a hit elkötelezettjeként két és fél évtized alatt. Két évig
kínozták a börtönben előzetes letartóztatása idején, ahol a német táborokból
visszajött női pribékek tették próbára papi elhivatottságát, s ahol súlyos
betegségére sem voltak tekintettel. A népbírósági perben elítélték, de az
előzetes fogvatartást beszámítva nem kellett tovább börtönben sínylődnie.
Először Máriagyüdre mehetett, ám út közben Pécsett lelkesítő beszédet tartott,
amiért később, a szerzetesrendek feloszlatása után, kényszerlakhelyekre
deportálták. Alsóvadászra és Homrogdra vitték, ahol házról házra kellett
járnia, mert még ott helyben is ide-oda költöztették. 1955-ben került
Zsámbékra. A Budapestről való kitiltás érvényben maradt. Ennek ellenére
Budapesten, legtöbbször Tabódy István atya segítségével 30 kispapot szentelt
titokban, mentve ezzel az egyház továbbélését. Tabódy atya éveket kapott ezért,
de püspökét, nem árulta be.
Zadravecz püspök Zsámbékon, 1965.
november 13-án halt meg. Utolsó kívánsága szerint az esztergomi ferencesek
kriptájában helyezték örök nyugalomra. Temetését Szabó Imre püspök úr végezte,
aki plébánosként tevékenykedett az Alsó-Krisztinavárosi plébánián. Az ÁVH a
temetés előtt már napokkal figyeltette a ferences templomot, mert Zadravecz
püspöktől még halálában is félt a kommunista hatalom. Azonban
Schwartz-Eggenhoffer Artúr apostoli kormányzó egyházmegyei papi gyűlést hívott
össze a temetés napjára az érseki palotába, s onnan vonultatta le a papságot a városon keresztül a ferencesek templomába… ahol
a nagy püspök koporsóját egy betonaljzatú raktárban tartották a szentmise
kezdetéig…
Kevés nemzet van a földön,
amelynek oly sok vigasztaló és követendő példaképet adott az Isten a
szenvedések mellé, mint nekünk, magyaroknak. Egy gyászos évszázadban nekünk
három nagy példaképet is juttatott az isteni Kegyelem, akiknek jelmondatai
egybe kapcsolódnak: Zadravecz püspöké – Pro regno Mariano, - Márton Áron
erdélyi püspök jelmondata: Non recuso laborem, - Mindszenty bíborosé pedig: Pannonia
sacra! Magyarul, Mária országáért - Nem futamodom meg a munkától – Szent
Pannonia…
Kedves emlékező, imádkozó magyar testvérek! Mi is tehát a feladatunk,
amikor Zadravecz István ferences barátra, a vezérőrnagyra, a püspökre
emlékezünk?
Látva Európai mai helyzetét,
látva ugyanazoknak a gyűlöletét, aljas magyar-és keresztényellenes szándékát,
akik a nagy püspök idejében is, és most is mindenre képesek azért, hogy a
magyar keresztény nemzetet megsemmisítsék, két dolgot KELL tennünk: Imádkoznunk
Zadravecz püspök közbenjárásáért, s követnünk őt tettekben, gondolatokban. Mert
a mi kötelességünk tovább vinni szellemiségét, menteni a nemzetet, a hazát, a
hitet és soha nem lemondani arról, ami ezer esztendeig a miénk volt, s amiért
nem csak Zadravecz István, de minden becsületes magyar harcolt és lélekben harcol
máig, sokan közülük életüket adva a szent célért, Magyarország
feltámadásáért.
Ezzel a hittel és Istenbe vetett
bizalommal emlékezzünk Zadravecz István püspökre, akinek élete ma is fáklya
számunkra abban a sötétségben, amelyet a sátán sötétsége árnyékol be, de amely
nem maradhat, hiszen Istennel harcolni és a harcot megnyerni nem lehet…