Az államtitkár remegő kézzel
kopogott be a Vadászkürt utcai épület egyik irodájába. Kicsit meghajlott háttal
állt és várta a bebocsájtást jelző „tessék-et” bentről. Közben idegesen
keresgélni kezdett a zsebében, mert elfelejtette fölvenni a sapkáját, ami itt ugyan
nem kötelező, de szeretik, ha van. A remegő kéz és a zsebben turkálás miatt viszont,
kiesett a hóna alól a dosszié, amelyben a fontos dokumentumokat hozta magával.
Minden papír szanaszét szóródott a huzatos folyosó kövén. Alig győzte
összeszedni. Közben a nagy tölgyfaajtó kinyílt, és az ajtóban ott állt egy
alacsony, sovány, üveges tekintetű, hosszú oldalszakállas ember, fekete
ruhában, kicsi sapkácskával a feje tetején, és széles mosollyal üdvözölte az
érkezőt.
–
Na nü! Hát megérkezett az államtitkár úr? És
mindjárt szemetel is itt nekem? – viccelődött–forma. – Ha összeszedte ezt a sok
fölösleges fecnit, akkor jöjjön be. De siessen, mert nincs sok időm magára.
Az államtitkár még inkább remegni
kezdett. Hiszen a „fecniken” a kormány által elfogadott szoborállítási
programtervezet volt. A dossziéba visszagyűrte a papírokat és belépett a
teremnyi szobába.
–
Üljön már le! – kínálta hellyel erélyesen az iroda
ura. – Mit akarnak csinálni maguk már megint?
–
A szoooobor, tetszik tudni, amiről szó volt –
mondta az államtitkár elhaló hangon.
–
Milyen szobor már megint, milyen szobor?
–
Hát a a a amit, hát felállítanánk a piac
mellett, de tetszik tudni…. csak abban a beugróban a kukák mellet… Alig fogja látni valaki….
Az iroda urának arca
kivörösödött, két tenyerével az asztalra csapott. Az államtitkár elsírta magát
az ijedtségtől és bepisilt.
–
Megmondtam már, hogy maguk ne akarjanak
szobrokat állítgatni. Majd ha akarunk szobrot, akkor szólunk, hogy mit
akarjanak felállítani – üvöltött kedvesen a kis feketesapkás ember.
–
De mi a Grössner Hugó szobrát szeretnénk oda
felállítani. Már meg is van… bronzból.
–
Kinek a szobráááát? Hát az a Horthy-érában
zöldséges volt a Bosnyák téren. Meg vannak maguk őrülve? Egy ilyen fasiszta
hogy kaphatna a keresztény Magyarországon szobrot? Egy fasiszta zöldséges… – hörgött a dühtől
kidülledt szemekkel a vendéglátó.
–
De ezt honnan tetszik venni, hogy fasiszta volt?
– kérdezte a tajtékzó urat az államtitkár.
–
Hát onnan, hogy lehet, hogy ez a Grössner egy
rühes sváb volt, aki nyugodtan beléphetett volna a nyilasokhoz, vagy az SS-be.
–
De nem lépett, mert 1925-ben meghalt.
–
Na, még szebb! Segített előkészíteni a zsidótörvényeket.
Biztosan agitált a piacon… támogatta a sok erdélyit, akik idepofátlankodtak,
amikor a románok visszavették a jogos jussukat… – kapkodta a levegőt
felháborodásában az idős vezető.
–
Neeem. Nem agitálhatott, hiszen vak és néma
volt, mert az első világháborúban légnyomást kapott. Mint világháborús hősnek
állítanánk neki szobrot.
–
Maga viccel? Az első világháborúban is lehettek
antiszemiták. Például mérges lehetett, hogy behívták katonának és lehet, hogy
pont egy zsidót pofozott meg mérgében a piacon 1914-ben. Biztosan van erre tanú
is. Na, ilyen nyíltan fasiszta ötletekkel ne jöjjenek nekem. Ha zöldségnek
akarnak szobrot, majd én mondok maguknak zöldségest… Például itt van ez az
Eisenberger Benő…
–
Ő nem zöldséges volt, hanem pici zsebtolvaj –
tudomásom szerint. Később meg az ÁVH…
–
Na, fejezze be ezt a szélsőjobboldali
hazudozást. A piac, az piac, na nü!. Nem mindegy az magának, hogy mit csinált ott
azon a rühes a piacon ez a Benő? Ott volt a zöldségesek között.
–
Igen, de utána az ÁVH…
–
Hagyjuk az ÁVH-t. Ahhoz nem volt ennek a Benőnek
semmi köze. Az a Péter Gábor volt. Ahhoz meg nekünk nem volt közünk. Magának
nem tűnik fel, hogy én nem arról beszélek? Ostoba gój! Maga nem érti a világot…
Van még valami?
–
Igen volna… A másik szobor.
–
Maga nem értett meg engemet. Ha szobrot akarnak
állítani, akkor szóljanak. Mi örömmel segítünk ötletekkel, hogy kiknek
állítsanak maguk szobrot. Jelenleg nincs ötletünk. Viszont az idő pénz… Ha
visszaér a minisztériumba, akkor legyen olyan szíves és intézkedjen az átutalás
ügyében. A felújításhoz felajánlott összeg most jól jönne… Mind a kétszáz
műemléket illetően. És hálás köszönetünket fejezzük ki a magyar nemzetnek az
adomány miatt. Hiszen soha nem volt ilyen jó a viszony az állam és miközöttünk…
Az államtitkár hajlongva hátrált
ki a szobából. A teremnyi helyiség ura pedig elégedetten suppant a bőrfotelba…
és elkezdte írni Eisenberger Benő Fő téri szobrának avatásán elmondandó
államtitkári beszédet… közben telefonon lemondta a felháborodott spontán
tömeget, amely az első világháborúban vakká és süketté vált fasiszta, Grössner
Hugó szobrának felavatása ellen tiltakozott volna…
Stoffán György