Gondolatok a román nemzeti ünnep után

Nem hüledezem, és nem vagyok meglepve, amikor a szomszédból híreket kapok, nézek, hallgatok. Ott az a természetes immár majd száz esztendeje. Csak nem értem...

Megmagyarázom:

A nép többsége, nemzetiségi hovatartozástól függetlenül békében akar(na) élni. Békében és jólétben, hiszen mint a rómaiak mondták, „Salus populi suprema lex”, azaz a nép jóléte legyen a legfőbb törvény. Ha a nép jólétben él, akkor nincs különösebb baj, mert a jólétét senki nem akarja fegyverropogásra, hadakozásra váltani. Jobban esik egy koccintás és egymás nyelvén az ehhez tartozó köszöntés, mint a félelem, a gyűlölködés. Sem a román, sem a magyar, sem a székely nép nem szereti az ellenségeskedést. Mert a nép zsigerből bölcs és genetikailag keresztény. Nem úgy a politikusok és az önjelölt problémamegoldók.

Erdély a világtörténelem különös szegmense. Hiszen 1918. az egyik nemzet számára seb, a másiknak pedig öröm. Sajnos az akkori magyar kormányok sokat tettek azért, hogy így alakuljon, s hogy Trianonban meg is pecsételődjék ami Gyulafehérvárott elhatároztatott. Aki odament, annak még a vonatért sem kellett fizetnie, mert a budapesti kormány állta a cechet. A politikai ostobaság mérhetetlen… - ezt ma is látjuk európai nagyságrendben. Ha még régebbi időkbe evezünk, akkor azt is látjuk, hogy Kossuth indította el a Kárpát-medencei nemzeti ébredés mozgalmait azzal a cinikus magatartással, amelyet kormányzóként a velünk élő nemzetekkel szemben tanúsított. Ám, ne evezzünk vissza ennyire, mert csupán egy nemzeti ünnepről szeretnék beszélni.

Nem értem sem Bukarestet, sem az önjelölt problémamegoldó embereket, szervezeteket. Mert Bukarest úgy viselkedik, mintha még ma is rettegne attól, hogy a magyarok visszaveszik járandóságukat, elcsatolják Erdélyt mind a hétmillió román lakossal… Úgy tesznek, mintha tegnapelőtt vonult volna be a román főhatalom Kolozsvárra, Váradra… S ez azt bizonyítja, hogy máig tudatában vannak – mindenféle történelemhamisításuk ellenére – annak, hogy nem egészen jogos az általuk gyakorolt főhatalom a mindig független és önálló egykori fejedelemség fölött. Az az egy esztendő 1600- és 1601. között, nem jogi alap a mai helyzetre. De ezt is hagyjuk…

Az önjelölt problémamegoldó emberek is hasonlóképpen, apolitikus módon viselkednek. Mert lehet valaki jó magyar, áldott lelkű ember, senkit fizikailag bántani nem akaró, ha mégis árt.  Árt, mert nem az adott politikai helyzetnek megfelelően, azt szem előtt tartva politizál, hanem túlmegy - vagy épp visszamegy - cselekedeteiben, szólamaiban. A haraszt, a zörgés és a szél mindig egyenes arányban vannak egymással. Amint a román főhatalom erődemonstrációra használja föl a nemzeti ünnepet, katonaságot, páncélozott járműveket, állig felfegyverzett terrorelhárítókat vonultat fel Csíkszeredában, szabadjára engedi a szélsőséges nacionalista söpredéket, és eltűri a magyarellenes ordítozást, addig az önjelölt problémamegoldók a 20-as évek elnyűtt és ma már aligha érvényes jelszavait skandálja, provokál, noha tudja, hogy ezzel semmit nem ér el, illetve csak azt, hogy amit a diplomácia nagy nehezen sikerként elkönyvelhet, azt ők egyetlen fekete zászló kitűzésével, ostoba telefonbeszélgetésekkel, meggondolatlan magatartással semmivé tehetik. Különösen haragszom azért, mert ama civil szervezet Magyarországi „hősei” adják az écákat, mások bőrét vívén a vásárba. S mert Magyarországról, az itt is szélsőségesen politizáló párttól jönnek az ötletek, az önjelölt problémamegoldók azt hiszik, hogy nagyobb nyomatékkal bír minden cselekedetük. Pedig nem. Inkább szánalmas és sajnálni való.

Mert van-e értelme ma, ebben a felfordult világban, ebben a száz éve zavaros és kusza szomszédságban ennek az oda-vissza gyűlölködésnek, egymás provokálásának? Nincs! Hiszen mindenki tisztában van azzal, hogy a helye, hol lenne a helye, mi az övé és mi nem az övé. Nem kell ezt állandóan hangoztatni. A történelem nem ezen az alapon alakítja a nemzeti sorsot. A történelem nagyon hosszú időt ölel föl, amikor mindenkit saját érdemei szerint büntet vagy jutalmaz…

Mi hát a dolgunk ma?

A béke megteremtése. Nem azt kell látnunk, hogy milyen ellenségeskedést szíthatunk, hogy mi fáj a múltból és mi a jelenben, hanem azt, hogy a jelen helyzetben milyen módon teremthetünk megértést és szeretetet országon belül és kívül. A világpolitikában, mint már annyiszor a történelem során, ma is divat a magyargyűlölet. Ám egyre kevesebb az e divatnak hódoló. Egyre többen ismerik föl (az új főhatalmak is!), hogy a magyarok megoldó képessége, türelme és túlélési technikái követendőek. Erre utal a visegrádi négyek erős szövetsége is. A világpolitika is azt követelné, hogy a volt szocialista országok, a Kárpát-medence népeinek vezetői ma összekovácsolódjanak, mert ha nem teszik, el-vesz-nek…

A román politika tehát éppen olyan érthetetlen az európai ember számára, mint bármely önjelölt szélsőséges problémamegoldó szervezet. Noha, egy állam nem alacsonyodhatna idáig. Világosan kellene látni, hogy ezek az oda-vissza akciók fokozzák az ellenségeskedést, a gyűlölködést, mert a médián áramló hazudozás – mindkét oldalról – nagy befolyással bír az olvasóra, a társadalomra. Ha a civil szervezetektől nem is, de az államtól több bölcsességet és előrelátást várhatna a földi halandó. Ez azonban ma nem jellemező Európára. A nemzetállamok összefogása a történelmi sérelmek ellenére volna a legfontosabb, és egyben az egyetlen kivezető út is abból a válságból, amelybe belerokkan Európa, s vele együtt mindazon államok, amelyek a békétlenséget, a gyűlöletet, más európai nemzetek kirekesztését szolgálják. Az egyetlen megoldás az összefogás, a jelenlegi európai helyzet józan értékelése és a túlélésre való berendezkedés. Ezt azonban nem szolgálja sem a nagy sajtónyilvánossággal alátámasztott ostoba intézkedések sorozata, a terrorizmus divatos vádjának puffogtatása, sem pedig az 1920-as évek terminológiája, gondolkodásmódja és ennek hangoztatása. Egyetlen cél lehet ma minden normális politikus, politikai vezetés, ország vezetés és civilszervezet számára: a béke megtartása és egymás megértése, elfogadása. Mert lehetnek pillanatnyi érdekek mentén sikerek, de azok múlandók. Ki lehet kapcsolni bárkit a mai „jog”rendszerrel a közéletből (nehogy induljon polgármesternek, nehogy elnyerjen bármilyen bársonyszéket, lehet csatlakozni a nemzetközi magyar-utálathoz…) de az múlandó siker, mert az Európát fenyegető és országainkat elárasztani szándékozó közös ellenség sokkal erősebb az egyéni érdekekért harcoló primitív, a közérdeket, a nemzetet semmibe vevő politikusoknál.

A román nemzeti ünnep is lehetett volna méltóságteljes, megfélemlítés és erődemonstráció nélküli. Lehetett volna együtt imádkozni Románia minden lakosáért, a békéért, egymás tiszteletéért és a szeretetért, az emberi butaság megszűnéséért. Mert a román nemzetnek nem az amerikai tankok arzenálja, nem a politikai pártok biztosítják a jövőt, hanem a béke, az egymásra utaltság felismerése és az összefogás – minden történelmi sérelmet félretéve. A magyarellenesség a román társadalmat csak hátráltatja a fejlődésben, míg az összefogás partnerré kovácsolja a román állampolgárokat, akár magyarul, akár románul beszélnek.

Hiszen a határokat nem mi húzzuk, nem irányítjuk a történelmet… hanem a Fennvaló. Mi itt csupán ostoba vagy bölcs szereplői vagyunk, lehetünk egy hatalmas összességnek, amiben a szeretet és Isten nélkül garantáltan csak vesztesek lehetünk… akár románul, akár magyarul gyűlölködünk.

És ne felejtsük el: Románia nagy barátja ma Amerika... Amerikában él Soros, aki gyűlöli a magyar nemzetet... csak remélni tudom, hogy nem ennek az embernek nem nevezhető lénynek a keze van a magyarok és székelyek elleni hadjáratban... Mert ha igen, akkor a Székelyföldet lángba borítják... Ha pedig ezt megteszik, akkor egész Románia szenvedi meg az újabb amerikai liberális magyarellenes provokációt... román assziszetnciával. Most volna tehát itt az ideje a magyar-román összetartásnak, ugyanis Sorosék veszedelmes ellenségek!  

Stoffán György