A kévéház nyugodt és csendes volt. Egy-egy asztalnál halk beszélgetés, a
kerthelyiségben viszont hangos kártyaparti zajlott. A söntésben is meglepő
csend uralkodott... csak a magyarok verték a blattot, s jókat kacagtak, amikor
valaki elvesztette a partit. Itt ugyanis már nem tétre ment a dolog, csupán
kedélyes szórakozásként űzték a játékot, s fel-felemlegették ki, mikor verte el
odalent birtoka felét, harmadát vagy az egészet a mulatók szivarfüstös félhomályában.
Arról is szó esett, hogy Rákóczi tiltott párizsi kaszinóiba milyen nagy szeretettel
jártak azok, akik azután börtönnel fenyegették meg az újabb szabadságharcra készülő
magyar urakat. Ám, mindez a földi múlté. Itt fönn már sem áruló franciák, sem
áruló magyarok, sem kaszinók, sem fenyegetettség nem volt. Más ország, más
törvényekkel, szabadsággal és boldogsággal... Hiszen itt egyetlen uralkodó irányított
mindent... Ám ellentéteben a földiekkel, aki ide bekerült, eszébe sem jutott
ellenkezni, vádaskodni, acsarkodni. Itt egyenlő volt mindenki. Kivéve a magyar urakat,
akik nem tettek le arról, hogy egyszer még hadba hívják nemzetük és hazájuk
érdekében az égieket, az egyszerű katonától az Árpád-ház királyaiig... nem
tettek le arról, hogy a had még bizony feláll, s rendet teremt odalent... mert
hát ezzel a Fennvaló uralkodónak tartoztak. Igaz, nem volt itt sem puskapor,
amit szárazon lehetett volna tartani, sem kard... csak a várakozás, amely a
parancs eljöttére áhítozott. Mert az Úr megtiltotta az önállóskodást. Ha Ő szól,
menni kell... amíg nem szól, addig pedig várni békén és nyugalomban.
Egy napon az öreg Csernoch János csoszogott a kávéház felé. Már a kerthelyiségből
hangos szóval köszöntötték a kártyázó urak, s Dobó István viccesen meg is kérdezte
tőle: - Csak nem beszáll eminenciád egy partira... bár olyan emléke a kártyával
úgysincsen amit, ha itt veszti a partit, elmeséhetne...
Az öreg hercegpírmás gondterhelten nézett a híres egri várkapitányra: – Kegyelmed
jobb, ha nem élcelődik, hanem készül. Mert a gyáva nyulak lettek többen odalent
Magyarországon... s megállapodtak a muszlimokkal, hogy megölik azt a kevés oroszlánt
is ami még maradt a Kelmed egri esküjéből...
Az urak szinte egyszerre ugrottak fel az asztaltól: - Megjött a parancs? –
kérdezték a prímást, de az csak legyintett. Az Úr nem ad parancsot immár, de
engedi, hogy menjenek... Magyarország elvész Urak. Akár Kegyelmetekkel, akár
magára hagyva.
-
Miket
beszél Esztergom érseke? Ha nem tévedek Nagyméltóságod a legfőbb zászlós úr, s
mert ma nincs Magyarországnak királya, hát Eminenciád álljon a sereg élére...
mert a sereg készen áll!
-
Visszább
az agarakkal kedves Kinizsi Pál. Én miért állnék a seregek élére. Katonából épp
elég akad... olyanból is aki egyszer már vérét adta a Hazáért... nemde?
-
Állhatok
én is – mondta Zrínyi, s oldalához kapott, de ott bizony nem volt kard, mert
amikor ideért, Péter, a kapus elvette tőle... akárcsak a segesvári szász őrség
az erdélyi fejedelemtől, ha az véletlenül arra tévedt egykor.
-
Miről
van szó? - ért oda a nagy zajra Mindszenty
József a másik prímás.
-
Valami
baj lehet odalent, de Csernoch Uram olyan ideges és olyan össze-vissza beszél,
hogy még nem tudjuk mi a fene történhetett.
-
Na
mondja Eminenciád – fordult oda Mindszenty második elődjéhez... beszéljen az
Isten szerelmére!
-
Baj
van! A pogány megint elindult Magyarország felé, s rajta kereszül Európába.
-
Akkor
meg kell állítani. A Szentatya bizzonyára segítséget ad majd ismét, mint tette
hasonló esetben...
-
Az
nem ad! – legyintett Csernoch. – Sőt azt mondta, hogy a plébániák fogadják be a
pogányokat, s adjanak ennük, s inniuk... kapjanak Isten háza mellett szállást,
de közben ledöntögetik Mária szobrait, lefejezik a keresztényeket...
-
Na
ugye megmondtam! – szól közbe az egyszerű franciskánus, Tarzciusz páter Esztelnekről.
– Az is csak ember, tévedhet!
-
Ez
már nem tévedés Barát. Ez több annál. – vágott közbe XII. Pius.
A magyar urak csak álltak, s meg sem tudtak szólalni. Mígnem Hunyadi János
olyat vágott a mennyei asztalra, hogy az nagy reccsenéssel összeroskadt. –
Menjünk az Úrhoz! Adjon parancsot és indulunk...
Erre mindenki megfordult s elindultak a Nagyterem felé, ahol az Úr hivatala
volt. A feldúlt urak, a katonák, a királyok, a bíborosok, a kiegyenesített kaszás
parasztok, gyermekek, asszonyok tömege, akik egykor az iszlám kardja által végezték földi
életüket, mint-mind ott voltak a nagyterem ajtajában... Péter álmélkodva kérdezte,
mi ez a nagy felbuzdulás? Miért jöttek ennyien az Úr színe elé bebocsájtást kérve?
XII. Pius, az Úr kedvelt pápája válaszolt Péternek: - az én kedves magyarjaim
bajban vannak... engedj be kérlek, mert nem tudjuk mit tehetünk az Ő kegyelméből...
Az ajtó kitárult. S a hatalmas teremben az eddig nagy tömegnek látszó menet
porszemmé változott... Az Úr betöltött mindent... Csak fénye volt vakító, s a
hangja erős.
-
Mit
akartok jó lelkek?
Ismét Pius lépett
kissé előbbre, de mert nem látta a vakító fényben az Urat, meg is állt, s fejét
lehajtva remegő hangon szólalt meg: - Mindenható Örök Isten, Mennynek és
Földnek Ura és Teremtője! Azért jöttünk esedezve szent színed elé, mert
Csernoch János hűséges papunk fájdalmas hírt mondott magyar népünkről.
-
Mi
lehet itt az én országomban fájdalmas? Hiszen itt béke és örök élet van, s
nincsenek nemzetek, s bajban sem lehet senki... – szólt az Úr.
-
Nem
is itt van a baj Fölséges Atyánk! Hanem odalent a Földön, a Kárpátok ormai között.
A magyar nemzet ismét halálos veszélyben van, mert épp úgy mint a Te időd szerint
néhány perce, most ismét az Iszlám gyilkos hada támadta meg Mária országát... –
mondta Dobó kapitány.
-
Nem
ismerek immár olyat, hogy magyar nemzet! Nem tudom kikről beszéltek. Nem tudom
mely ország Mária országa, mert amelyik országot e szavakkal illethetnénk,
annak lakosai elfordultak tőlem, megtagadták parancsaimat, ölik magzataikat és
gúnyt űznek szeretett Fiam áldozatából, amelyet értük is hozott... Térjetek
vissza országom nektek rendelt békés helyeire és hagyjátok veszni a Földön azt,
ami önmagát pusztítja. Szabad akaratot adtam nekik, szeretem őket, de nem
eröltethetek senkit arra, hogy viszont szeressen és megtartsa azon
parancsaimat, amelyek életben tartanák minden veszély ellenére. Ha nekik az jó,
hát ti ne kavarjátok fel emiatt országom békéjét és az itt való szeretetet.
-
De
Uram! Ne taszíts el magadtól minket, hiszen mi elnyertük az örök boldogságot,
mi életünkön keresztül az egyházat és a hazát szolgáltuk, s ezért lehetünk itt
a Te Országodban... – rogyott térdre Csernoch János...
-
Ti
igen, de akik ma ott élnek, azok megtagadtak... Ne ellenekezz Csernoch, hanem
tedd amit mondtam! Ha majd a a Kárpátok gyűrűjéből hallok hasonló kérést, meggondolom tegyek-e
valamit értük... Nektek nincs dolgotok a földiekkel!
S ezzel mindenki ott találta magát, ahonnan elindult a Nagyterem felé. Nem
történt még soha ilyen... Az Úr kidobta őket...
A magyarok gondolkodóba estek. Mit tehetnének azért, hogy a Földön élő mai
nemzedék felfogja és megértse az Úr szavát?
Csernoch és Mindeszenty szinte egyszerre szólaltak meg: - Volt már ilyen
világ... az én időmben is. Mégis élnek még magyarok.
-
Volt
a miénkben is - vágta rá szinte mindenki Márton Árontól Simor Jánosig.
-
S
akkor ti mit tettetek? – kérdezte az Úr... – aki szerette ezt a hűséges magyar
hadat, amely országában kapott örök boldogságot.
-
Kértünk
Téged Uram, hogy segíts, körbejártuk az országot a véres karddal, a máriás-zászlóval,
Kapisztrán a kereszttel, a székely ispánok elrendelték, hogy a lófők lovas
hadat, a szittyák gyalogos sereget állítsanak... A nép bement a templomokba, Csíksomlyóról,
Zalából, s mindenünnen szállt feléd a könyörgés... és Te Uram segítettél
akkor.. s mindig. Ne tagadd meg szegény magyar nemzetedtől ma sem iralmadat! – állt
elő a nemrégen érkezett bíboros, Paskai László. – Hiszen látnod kell Uram, hogy
nem a nemzet fordult el tőled, de a nemzetet erőszakkal, kegyetlenkedéssel és
árulással távolították el tőled. Öltek és kínoztak egy évszázadon keresztül azok,
akik ma is örömmel engednék be a muszlim hadakat.... akik ma is ellened és
néped ellen törnek. – folytatta a bíboros.
-
Hallgass
Paskai! Te is segítetted azoknak a hatalmát... – válaszolt az Úr!
-
Nem
segítettem én őket Uram! Rám nehezedett annak a súlya, hogy valahogyan
megtartsam a népet a hitében. Ne vádolj Uram... azt tettem, amit legjobb
tudásom szerint tennem kellett, hogy egyházunk túlélhesse mindazt, amit reánk
mértél a Te bölcsességeddel... büntetésül. Megpróbáltatásul, mércéül.... –
esedezett Pacifik barát.
-
Hallgasd
meg őt Teremtő atyánk! – szólt egy női hang a háttérből... s mindenki egzszerre
kapta a fejét, a hang iránzába. Mária volt az, királynői ruhában, a magyar Szent
Koronával a fején, jogarral egyik kezében. Másik karján egy gyermek ült... – Az
ő nevére kérlek, szabadítsd meg népedet – mutatott a jogarral a karján ülő gyermekre.
Szabadítsd meg a magyar nemzetet minden cselvetéstől, a Sátán népének iszonyatától,
hogy ez a nép megszabadíthassa a népeket, s visszaterelhesse Hozzád gyermekidet
Európában! – szólt a királynő, majd eltűnt az összesereglett magyarok szeme
elől.
Az Úr nem szólt... meghallotta a somlyói Mária-köszöntő
hangjait, amelynek csodálatos imái és könyörgései hozzá is elértek... látta a
tömegeket, amelyek Somlyón, Szentkúton, Boldogasszonyban, Máriazellben, s még
sok helyen hozzá könyörögnek, hallotta a rengeteg magyar vértanú halál előtti imáját,
amely imákban a népért ajánlották fel szenvedéseiket... s meghallotta a fohászt,
amelyet most Máriának kezdtek mondani az
összegyűlt boldog lelkek... s amely imát majd kétezer éve mondanak hűségesen az
égi Édesanyához a földi teremtmények:
“Sub tuum praesidium
confugimus,
Sancta Dei Genetrix.
Nostras deprecationes ne despicias
in necessitatibus nostris,
sed a periculis cunctis
libera nos semper,
Virgo gloriosa et benedicta”
És az Úr szólt:
- Szeretem ezt a nemzetet, mégha elhagyott,
megtagadott és bűnben él is… Mert él a népben a hit, a hűség... még ha olykor
megfeledkezik is erről. Nem fogom büntetni ezt a nemzetet, s meghallgatom könyörgéseit.
Segítem azokat akik felemelni akarják a magyarságot szenvedéseiből... de
elvárom ettől a nemzettől, hogy gyermekeit igazságra, hitre és szeretetre
nevelje, megtartsa parancsaimat és soha ne távolodjon el tőlem... ám, most a
bűnbánat és a szenvedés ideje jön, mert amit maga ellen tett ez a nép, azt
magának kell helyrehoznia. Mert a gyermekeket, akiket adtam neki megölte, a
hitét a jólét és a kapzsiság okán feladta, papjait és előljáróit elüldözte, de
voltak papjai is, akik hasonlóan cselekedtek... Nem pusztítom el ezt a népet,
hanem engedem, hogy szenvedjen és megtérjen hozzám. És ha megtért befogadom őt
ismét országomba és szeretetembe... Adtam nekik egy felkészült vezért, aki
megmentheti a a magyart, ha a nép leszámol azokkal, akik ellenére és az ország
ellenére tesznek... ha ezt a vezért és a
hitüket megvédik, megtartják a magyarok, úgy rátérhetnek arra az útra, amely a
megmaradást biztosítja számukra.
Az országnagyok
s a főpapok mind leborultak az Úr színe előtt, köszönték a kegyelmet, amelyet
elárvult és hitehagyott népén gyakorolt.
És az Úr folytatta:
- Ti pedig boldog lelkek menjetek és erősítsétek azt a keveset, aki mellettem
és az ország mellett kiállnak és mindent vállalnak hitben és szeretetben...
Egy ifjú is
megjelent a nagy tömegben, s érdekes módon az ő oldalán kard volt, a fején
sisak... És az Úr rátekintett: - Csaba,
Te nem jöttél a Nagyterembe s eddig itt sem voltál...
-
Nem, mert dolgom akadt odalent... özönlik az ellenség Magyarországra,
a magyarok félnek, rettegnek, s elfelejtettek immár Hozzád imádkozni, így nem
hallottad szenvedéseik hírét. Mennem kellett.... De velem volt az öreg
Kapisztrán barát is...
-
Akkor menj vissza Csaba, s vezesd még egyszer győzelemre
néped! Te pedig Kapisztrán barát tartsd magasra a keresztet, hogy lássák a magyarok
ki engedte meg Csabának a rendteremtést...
S szeptember idusán Csaba, az ifjú király megérkezett Kapisztránnal és Hunyadi
Jánossal a megcsonkított Magyarország déli vidékére... S talán a magyar újra megtanul
imádkozni.... ha lesz aki megtanítja...
Stoffán György