Márton Áron: Család és nép

A jó és rossz ősi küzdelme korunk színpadán a szemeink előtt folyik, s már apokaliptikus mé­reteket öltött. Az ártatlanoknak és ártalmatlanoknak hitt eszmék, melyeket jámbor tudósok eddig könyvekben és tudóskodó előadásokban, politikai vezérek pedig szórakoztató kakasvia­dalokon vitattak, élet nélküli világukból földre érve életalakító igénnyel álltak az ember elé, s társadalmi útjukat ma vér és pusztulás jelzi. Isten angyalának és az ember romlására törő szel­lemvilág vezérének a harca ez. S a küzdelem, mint feltartóztathatatlan tűzvész, átterjed az emberi élet minden síkjára, és - mintha mindkét fél a döntést akarná kikényszeríteni az összes erők bedobásával - az egész arcvonalon: erkölcsi téren, tudományokban, irodalomban, társadalmi és politikai síkon egyforma elkeseredéssel folyik a végzetes tusa. Az egyetemes párviadalban minden kérdésbe van téve, ami emberi élet és érték hordozója, de minket főképp a harcnak az a része érint egészen közelről, amelyben a család és a nép mivoltát és sorsát vitatják.

A család az a legelső ősközösség, melyből az emberiség élete fakad. Az egyes emberé, de a népeké is, a testi élet, de a szellem-erkölcsi élet is. Az egymásra következő nemzedékek sora innen bomlik elő, és végeredményben itt sűrűsödik össze az emberiségnek minden küzdelme és győzelme, min­den szenvedése és öröme, minden fáradsága és lendülete. A legbensőségesebb emberi szeretetkö­zösségnek a sértetlen állapota tehát, azaz: a család egészsége, erkölcsi tisztasága, szilárd kerete, a csorbíthatatlan szülői tekintély, a férj és feleség, a szülő és gyermek rendezett viszonya együtt bizto­sítják azokat a feltételeket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy egészséges testű, megbízható erkölcsű és alkotó készségű emberek születhessenek, és életképes, alkotó erejű népek képződjenek.

Korunk rontó szelleme azonban ezt az élethordozó intézményt is megtámadta. A teremtő Is­ten félreérthetetlenül meghatározta törvényeit, de a modern ember hangzatos jelszavakkal, ki­felé a tudomány és az egyéni szabadság nevében, valójában pedig mérhetetlenül önző lelkületből, kikezdte és megvetette ezeket. A következmények előtt lehetetlen szemet hunyni. Mióta a házasság törvényei meglazultak s célja és tartalma kezdett elsikkadni: virágot fakasztó tavasz helyett levelét hullató őszben járunk, az emberiség életfája szuvas. A szeretetközösség he­lyett, melyben a legboldogítóbb és legdúsabb emberi viszonyoknak kellene fejlődniük, a csaló­dott, egymásra unt, ideges és bánatos, állandóan szétinduló vagy már szétment házasok tömegével találkozunk; egészséges lelkű gyermekek helyett pedig fészekből kiesett, didergős ma­dárfiókákat látunk, elvált szülők gyermekeit, akik szerető gondoskodás és felelős nevelői hatás hiányában fázós lélekkel, megedzetlen jellemmel nőnek fel.

A népek sorsa fölött is áll a harc, éspedig nyíltan és nyersen. Az elméletek a nemzetköziség­ről és nemzeti eszméről, melyek ma két kibékíthetetlen táborra osztják az emberiséget, s „lét vagy nem-lét" kérdése elé állítanak minden nemzetet. Mindenkinek, mint az élet-halál harcba be­kötött magányos embernek, kötelessége, hogy összes testi és lelki, anyagi, szellemi és erkölcsi erői őrizze, megnyissa az erők legmélyebb forrásait és úgy vállalja a rákényszerített küzdelmet. Milyen esélyekkel indulhat hát az a nép, amelyik erői a házasság szentségi jellegének és Istentől rendelt céljának elsikkasztásával, a családi élet felelőtlen lazításával már a legősibb és leggazdagabb for­rásnál veszendőbe hagyja?

Amint a családban a szülők és gyermekek összetartoznak, és meghatározott közösséget al­kotnak, úgy a gyermekek gyermekei, a nemzedékek egymásból kibomló számtalan sora és köre is összetartozik és valóságos egységet alkot. Nem képzelődés tehát, nem pusztán érzelem avagy kegyeletes emlékezés, hogy a közös ősöktől való származás élet- és sorsközösséget jelent. Az örö­költ vér parányaiban kapjuk azokat a kimondhatatlanul hatalmas, titokzatos erőket, melyek szervezetünket építik és éltetik, s amelyeknek hullámzása sokban meghatározza kedélyvilágunkat is. A vér és nevelés közösségével együtt jár, hogy egy származású és nevelésű emberek érzelmi élete, szíve-vére közös: egyformán szomorkodnak és örülnek, szeretnek, gyűlölnek, élnek. De ebből a közös alapból nő ki és e szerint színeződik a vér és nevelés közösségében összefogott nép szellemi élete, gondolatainak és eszméinek világa; amint ennek a közös érzelmi és szellemi élet­nek kifejezője a nép anyanyelve, melyen a közös szív és közös lélek érzelmeit és gondolatait, cél­jait és vágyait, eszméit és alkotó szándékait kifejezi.

Világos, hogy népet nagyobb veszély nem fenyegethet, mintha gyökerében, a családban kezd elgyöngülni. Amelyik nép életében a felbomlott házasságok tömege utal arra, hogy az ember­ekben elhalványodott a felelősségtudat, a házastárs személyi értékének felismerése és megbe­csülése, ahol a gyermekáldás ellen való tiltakozás elszomorító eredményéből látjuk a lehangoló tényt, hogy a népben megfogyatkozott az életakarat, az élethez szükséges elszántság, az erkölcsi érzék, ott ezzel együtt egyenes - ha nem mértani - arányban halványodik a nép jövőjéhez fű­zött remény és kilátás is. Kik fogják a nép gondolatait hordozni, értékeit megőrizni, reményeit valóra váltani? A felelőtlenül házasodó és felelőtlenül elváló szülőktől s gyermekeiktől, a fé­szekből kiesett fiókáktól, akik önhibájukon kívül lelkileg valamennyire mindig félbe marad­nak, mert küszöbtől küszöbig hiába keresik a szülői szeretetet, mit lehet várni?!

Nagy felelősség tehát, hogy a szellemek harcának ezen a szakaszán Isten angyalát erőteljesen támogassuk. A család és a családias érzés nevelése mellett az iskolának is síkra kell szállnia, hogy a házasság tisztaságát, felbonthatatlanságát, célját tervszerűen mentsük, vonatkozásait feltárjuk s kitartó neveléssel ismét azzá az élethordozó és boldogságfakasztó szeretetközösséggé tegyük, aminek Isten az ember és a nemzet érdekében szánta.

Erdélyi Iskola (V) 1937/38. 1-2. sz. 1-2.