Európa ma már csak árnyéka a keresztény, kulturált és erkölcsös önmagának,
mert elsorvasztotta a sátáni liberális eszmeiség, s tette ezt úgy, hogy Európával
elhitette: ez az egészséges fejlődés egyetlen útja. A „török” pedig szedi a
dézsmát, s röhög a saját jóléte után rohanó gyaurokon, akik a ködben a szakadék
felé szaladnak, s nem látják a tátongó mélységet, nem hallják a lezuhantak
utolsó, fájdalmas ordítását.
Nándorfehérvár volt az utolsó nagy összefogás, az utolsó tisztánlátás, az utolsó
lehetőség Európa számára. Világos és látható volt az ellenség, és az is világos
volt, hogy le kell győzni a hadat, mert másképpen Európa keresztény kultúrája a
semmibe vész, nemzeteit kiirtják, leigázzák, eltapossák. A veszedelem a Vatikán
számára is egyértelmű volt, hiszen az iszlám csak hitetlen kutyának nevezte a
keresztényeket. Lépni kellett tehát, és a világ nagyhatalmai léptek is.
Keresztes hadak szervezésével bízták meg Kapisztrán Szent Jánost, aki az
inkvizítorok között is kitűnt az egyházhoz való feltétlen ragaszkodásával, s
ezért a pápa neki adta e feladatot. Hunyadi János, a déli vidékek főparancsnoka
pedig a Magyar Királyság déli nemzetiségeiből, és magyarjaiból toborzott erős,
győzhetetlen sereget. Végül ezen összevont, a Kapisztrán által toborzott
keresztesekkel, és a Hunyadi által szervezett hadsereggel győzelem koronázta a
csatát, és Európa megmenekült - egy időre - a török uralomtól.
Egy időre! 1456 júliusa tehát kiemelkedő jelentőségű hónap Magyarország és
Európa történelmében, amelynek az 1500-ban, VI. Sándor által kiadott pápai
bulla alapján, a déli harangszó állít „örök emléket”.
A történelem ismétlődik, de az emberiség szellemi és hitbéli hanyatlása visszájára fordította az
eseményeket. 559 évvel a nagy győzelem után Európa sokkal rosszabb helyzetben
van, mint 1456-ben volt. Hitevesztett és hitehagyott európai társadalmak ostoba
és janicsár lelkű vezetői ma a „törököt” tárt kapukon engedi be a liberális és
nemzetietlen csürhe lelkes üdvözlések közepette az egykor rengeteg vér által
védett és megvédett földrészre, amely földrész a világ és a kereszténység kultúrájának
bölcsője – volt egykor. Háborodott elmék, erkölcstelen, lefizethető és ostoba
brigantik rendezik ma Európa sorsát úgy, ahogy azt a beteges és romboló
liberális eszme diktálja. Balga hitek és vallások összefoglaló és átkozott neve
a liberalizmus az örök igazságokat hazugsággá, a hazugságot igazsággá
alakította, s az erkölcsi normákat fejük tetejére állítva a legocsmányabb
bűnöket és magatartásokat dicsérendő emberi alapszabályokká emelte. Minden nép
számára ki-és megtalálta azt az utat, amelyen elvezeti a népeket saját pusztulásukhoz
– saját akaratuk szerint. Gazdasági csődről beszél, miközben nemlétező,
virtuális pénzekkel játszadozik a termelés és a fogyasztás egyensúlyban tartása
helyett, s ahol a nemzetgazdaságot és a nemzetet szolgáló vezetők regnálnak,
ott belső békétlenséget szítva ostorozza és ellenségnek tekinti a kormányfőt… E közben saját szenvedéseit egyedüli
szenvedésként, minden szenvedések fölé emeli, s ezáltal az európai nemzetek
történelmét hazudtolja meg, tagadja el, és bünteti az igazságot. Senki ellen
nem léphet harcba, mert azt európai közellenségnek nevezik és üldözik
világszerte… mert a sátáni liberalizmus nem csak Európát, de az egész
földkerekséget megszállta és szánalmas rabszolgává alacsonyítja. Gyilkol, s ezt
jogosnak ismeri el a balga janicsárhad, népeket tesz tönkre s ennek e neve
gazdasági válság, tolerancia, a másság tisztelete stb… A liberalizmus, azaz a
mai „török” erkölcsileg, gazdaságilag, lelkileg, identitásában, hitében és
szellemiségében lerombolta Európát és a világot. S a mai Európa, a mai Vatikán
egyezkedik, örül, barátkozik, s alkalmazkodik, noha ellenségét egy csapásra
legyőzhetné.
Felvetődik azonban a kérdés: volna-e mód és lehetőség ma még arra, hogy szent háborút, keresztes hadjáratot
szervezzen a Vatikán a török ellen, s a nemzetek saját vezetőik által
megvédessenek az 1456-os ellenségnél ezerszer veszélyesebb mai „töröktől”?
Volna-e, aki ma önként fegyvert fogna, hazaszeretetből, a kultúra és az erkölcs
védelmében, a hit védelmében, mert lelkiismerete azt követeli? Megvannak-e azok
az emberi, lelki, fizikai motivációk, amelyek akkor, 1456-ban Hunyadi János és
Kapisztrán seregét egységessé, ütőképes véderővé kovácsolták? A válasz
elkeserítő, de igaz: ma már nem lehetséges a védelem az ellen a veszély ellen,
amely végső pusztulással fenyegeti a nemzeteket, az európai keresztény
kultúrát.
A Vatikán a II. Vatikáni Zsinattal feladta azokat a bástyáit, amelyek kétezer évig biztonságot és
védhetőséget garantáltak számára. Ez a zsinat megosztotta az egyházat,
szétzilálta a tradíciókat. A tanító egyház alkalmazkodó egyházzá silányult,
különböző irányzatok vettek erőt rajta, s szégyenszemre Mária országának népe,
s a lengyelek is, akiknek hite rendíthetetlennek tűnt eddig, olyan hatalmas
gyűlölettel bír az egyház iránt (a mai „török” buzgó és előre kiszámított
munkájának eredményeképpen), amely gyűlölet páratlan e két nép történelmében. Ám,
maguk a nemzeti egyházak is lealacsonyodnak az anyagi kérdések okán generálódó
kormányellenességig, s az elcsatolt területek katolikus egyháza is szálka az
anyaországi egyház szemében. (Lásd: Erdélyben hirdetett Mária-év) Az egyház
bástyáinak tartott két nemzet a hitehagyás mezejére lépett, s úgy tűnik, a
kommunista világban tisztességesebben viselkedett szenvedései ellenére, mint
ma. Európa többi nemzete is a maga javát nézve a szakadék szélén áll, mert nem
látta meg, hogy az az út, amelyet a janicsárok diktálnak, az önmegsemmisítés
útja. Igaz, ott az ígéret, miszerint „a pokol kapui sem vesznek erőt az
egyházon”, s ez örök igazság marad, ám, hogy ma mélyponton van a hit és az
egyház iránti tisztelet és engedelmesség, az bizonyos. Olykor pedig maga
az egyház a saját legnagyobb ellensége! Az új mustármagok nem keltek ki még,
de a vetés ott van Nándorfehérvárott, s minden olyan történelmi eseményben,
amely Istennel és Istenért történik és történt.
Az önkéntesség, a haza, az egyház, Európa és a hit védelmében szintén nem realizálható
manapság, hiszen a liberalizmus és a kommunista – szocialista - eszme kiégette
a nemzetekből, így a magyarokból is mindezeket a szent kötelességeket, és e
kötelességek tudatát. Ma kifejezetten csak a politikai érvényesülés, a
janicsárkodás, a pénzközpontúság határozza meg a polgárok nagyobb részének
létét, „elkötelezettségét”. Ma, Hunyadi János hívó szava is falra hányt borsó
volna csupán. Kapisztránt pedig kaszával-kapával kergetnék el egyházi viseletét,
ferences csuháját látva…
Nincsenek már motivációk az ellenség megsemmisítésére, nincs hazaszeretet, nincs lelkiismeret
a nemzet, a kultúra és a hit védelme iránt. Európa ma egy üres, kongó tejesedényhez
hasonlít, amelyben csak valamilyen mérgező anyag lötyög, s aminek semmi köze
már a tehénhez, a tejhez, a háziasszonyhoz, aki „bent elszűri a tejet, s kérő
kisfiának enged inni egyet”. A kérő kisfiút már magzat korában meggyilkolta a
liberális és szocialista szellemiség… Európa ma már csak árnyéka a keresztény, kulturált
és erkölcsös önmagának, mert elsorvasztotta a sátáni liberális eszmeiség, s
tette ezt úgy, hogy Európa elhitte: számára ez az egészséges fejlődés egyetlen
útja. A „török” pedig szedi a dézsmát, s röhög a saját jóléte után rohanó
gyaurokon, akik a ködben a szakadék felé szaladnak, s nem látják a tátongó
mélységet, nem hallják a lezuhantak utolsó, fájdalmas ordítását.
Nem lesz tehát mostanában nándorfehérvári győzelem, bár a tornyok, a bástyák állnak, a vár
érintetlen… csak a védelmét a „török” látja el, szánalmas mosolyt küldve az
egykori védők felé, akik rápiszkítanak Kapisztrán és Hunyadi nyughelyére – mert
azt jelölte ki nekik a mai „török” illemhelyül.
A mustármag azonban elvettetett. Olyan fává terebélyesedik az idők folyamán, amelyen az ég madarai fészket
raknak majd. S akkor világossá válik az ígéret, amely szerint a pokol kapui sem
vesznek erőt rajta. S talán 559 év múlva, ha még lesz emberiség, új
Nándorfehérvári győzelmet arat Európa, a magyar nemzet és a vele élő nemzetek.
Hallgatnak majd az egyház szavára, és Isten igéjére.
Akik ma a mustármag és megtartották hitüket, hűek egyházukhoz, követik Krisztus
igazságát és útmutatását… belőlük nő ki az új sereg, a győzedelmes. Keserves
sorsunkban, 559 évvel Nándorfehérvár után, hallgassuk tehát együtt - az Úr
angyalát imádkozva e népért - a déli harangszót… amíg van. Amíg nem zavarja a
„török” fülét, s be nem tiltatja a janicsárhad Brüsszelben. Hallgassuk és
fohászkodjunk, hogy az a harangszó egyszer mindenki számára érthető és világos
legyen. Mert az a harangszó azt zengi ma is, mint 1456 óta minden délben: „Derű
vigasz és áldás a honra!” A keresztény Magyarországra, Mária országára! A magyar
kormány ma drámaibb harcot vív, mint Nándorfehérvár hős védői egykor… ám,
Kapisztrán és keresztény magyar seregei ma már hiányoznak a falakról… mert a szocialista
és liberális árulók, majd egy százada terjesztik pestises szellemiségüket.
Egyetlen fontos és alapvető, Krisztus által ránk hagyott igazságról azonban
ne feledkezzünk meg: - Nincs és nem lehet tolerancia, nincs és nem lehet
párbeszéd, nincs és nem lehet egyezkedés és kompromisszum hit és nemzet, haza
és megmaradás kérdésében! Mert az igazság nem relatív!
Stoffán György