Vannak dolgok, amelyeket nehéz megérteni mind katolikusként,
mind magyarként. Ezek közé a kissé érthetetlen dolgok közé tartozik a Magyar Katolikus
Egyház, Trianonban kijelölt országhatáraink mentén való teljes és hermetikus
elkülönülése, amelyről nem az idegen főhatalmak alatt élők tehetnek, s nem az ő
papjaik vetnek gátat a közös imának, a közös ünneplésnek.
Manapság sokszor megfordulok Csíkországban, s azért öröm ez,
mert valahányszor ott járok, betérhetek – és be is térek – a csíksomlyói segítő
Szűz Mária idén 500 esztendős kegyszobrához. Minden alkalom hihetetlen erőt és
bizalmat ad, hiszen a Páduai Szent Antal nagykilenced kilenc keddjéből kettőn
sikerült ott lennem, s nemrégiben a júliusi Mária-köszöntőnek is részese
lehettem. Persze, nem saját vallási életemről kívánok írni, hanem arról az
csodálatos hangulatról, amit akkor érzek, amikor nem kötelező ünnepen, hanem
sima kedden, vagy munkaszüneti napon negyven fokos melegben, szombaton úgy
megtelik a somlyói Kegytemplom, hogy egy tűt is nehéz volna elejteni. Buszokkal
és autókkal jönnek ilyenkor – önként – mindazok, akiknek a hit és a magyarság
életérzése olyan fontos, mint a levegővétel… lételem. Idén Mária év van Erdélyországban… magyar Mária-év. A nemzet Égi Édesanyjának ünnepi éve, s mint fent írtam, a kegyszobor 500 éves évfordulója. A csonka országi katolikus egyház azonban néhány püspökünk és plébánosunk kivételével mintha tudomást sem venne erről a kiemelkedő és nemzetünk számára kegyelmi évnek is nevezhető időszakról. A Mária-év fontos minden egyes magyar számára, hiszen Európában elsőként Máriának ajánlotta nemzetét István úr, Máriás zászlók alatt vívtuk – és vívjuk lélekben ma is – szabadságharcainkat, s egy nemzet talál haza minden év Pünkösdjén a somlyói Máriához.
A somlyói ferences Mária-évről azonban e csonka és félszeg Magyarországban nem esik szó. Mintha
más magyarság élne Erdélyben, mintha más történelme volna ottani
testvéreinknek, mintha más egyház tagjai lennének, mintha egy eszeveszett
magyarellenes világ által húzott határ számítana Isten előtt, mintha a
bukaresti vagy a brüsszeli politika számítana magyar Mária-tiszteletünk nemzetet
megtartó erejét illetően. Nem számít!
Pedig tapasztaltunk már szebb világot, noha akkor kommunista
diktatúra volt ott is, itt is. Márton Áron püspök temetésén Esztergom akkori
érseke, Lékai (Lung) László, pásztorbotjával jelezte, hogy fennhatósággal bír Gyulafehérvár
és így Erdély katolikus egyháza felett. S Lékai volt eddig az utolsó olyan esztergomi
érsek, aki ezt megtette, meg merte tenni.
Voltak persze sajnálatos események is e skizofréniát előidéző
trianoni különélés miatt. Erdélyi főpapoknak kellett hiábavaló Canossát járniuk
a Vatikánban, s könyörögni, hogy a Váradi Egyházmegyét - amelynek élén akkor a
81. magyar püspök, Tempfli József, Magyar Örökség díjjal is kitüntetett kiváló
főpap regnált -, ne csonkítsa meg a Szentszék a Magyar Katolikus Püspöki Kar
kérésére, a trianoni határok mentén. Az utolsó végvár felszámolása mégis
megtörtént. Mint az is, hogy Róma korábbi püspöke bukaresti látogatása
alkalmával nem ment el az ősi gyulafehérvári egyházmegyét meglátogatni, ahol
ezer éve hősiesen és hűséggel küzd a nép Istenért, az Egyházért. S várat magára
az a szentszéki döntés is, hogy végre metropolita érsekség legyen
Gyulafehérvár, amelynek fennhatósága alá a temesvári, a maradék nagyváradi és a
szatmári püspökség tartozhatna. S akkor nem beszéltünk a jászvásári mankurtól a
csángó Gergely Péterről (mai nevén Petru Gherghel), aki bár kínzások nélkül
vált azzá ami, ám a csángók anyanyelven történő pasztorációját
tűzzel-vassal akadályozza Jézust is eláruló balga papjaival együtt.
Van tehát bajunk elég! Mert minden efféle baj közös baj,
közös szenvedése a magyarságnak itt az ezerszer megkínzott Kárpát-hazában
Lékától-Brassóig.
Talán e csonka hazában, katolikus vezetőinknek példát kellene
venniök a magyar vallás egyházáról, amely egyház egyesítette Istenben,
amit a politika és az ószövetségi liberálisok nemzetellenessége megpróbált elszakítani. A Kárpát-medencei Református Egyház példája lehetne az
Istenben egy és elválaszthatatlan kárpát-medencei magyar katolikus egyházi
közösség hivatalos létrehozásának... hiszen van ilyen, abban élünk, csak sokan, akiknek kellene látniuk nem látják, és nem ismerik el. A nemzetet hitében nem oszthatja meg, és az azonos nyelven való közös imát
nem veheti el sem a politika, sem a politikus egyházi vezetés. Inkább tanulni
kellene az idegen főhatalmak alatt élő magyar papoktól, püspököktől. Fel
kellene ismerni az igazi hitközösség erejét, nemzetmegtartó
legyőzhetetlenségét. Mert nincs lokális Mária-tisztelet, nincs lokális
Mária-év, nincs lokális Szerzetesek Éve, s a somlyói Kegyszobor születésének
500. évfordulója is a magyar nemzet, a magyar kereszténység közös ünnepe.
Elgondolkodom néha: - milyen hite van annak, aki ezt magyar katolikusként nem
látja, nem érzi, nem imádkozik azért, hogy valósággá váljék a hitbéli nemzeti
egység? S hogyan tudja tiszta lélekkel Mária „szemébe mondani” a majd kétezer
éves imát: „Oltalmad alá futunk Istennek szent anyja…” Mert nincs lokális oltalom…
mert egy nemzet csak egyféleképpen imádkozhat: - közösen… Akár Somlyón teszi,
akár Mátraverebély-szentkúton, akár Máriaradnán, Máriapócson vagy Máriagyűdön… Brassóban
vagy Lékán.
Mária országának határait lehet változtatgatni kinek-kinek a
kedve szerint… de a nemzet egy marad hitében, s Mária sem utasítja el a
magyarországi imáját Somlyón, de még - a sajnos immár egészen német ajkúvá vált - Boldogasszonyban sem.
A Mária-év tehát, bárhol hirdetik is meg magyar nyelven, az a
magyarság Mária-éve. S ma különösen ránk fér a közös oltalom!
Stoffán György