Fájdalmas,
és a történelemben egyedülálló dráma az, amire ma emlékezünk. Egyben bizalomra
is okot adó emlékezés Kárpát-medence szerte. Hiszen olyan időket élünk,
amely időkben ismét ugyanaz a szemlélet támad a magyar nemzet ellen, amely
1919-ben, és 1945-től. Ebben a támadássorozatban sokan a magyar összetartás
hiányáról beszélnek, amely hiányosságot a mai megemlékezés is cáfol. Hiszen a
kilencvenöt évvel ezelőtti tragédiára ma is összefogódzkodva, és az Istentől
kapott magyar területekhez való ragaszkodással, az elcsatol magyar földön élő
nemzettestvéreink iránti aggódó szeretettel, közös, összetartó szellemiségben
emlékezünk.
Összetartás
ez is, lelki és identitásbéli összetartás. Hiszen lemondani valamiről, amit
elraboltak, és a rablókkal felhőtlen viszonyban élni, beteges dolog, már-már
árulás lenne. Azonban ma, kilencvenöt évvel a trianoni aláírás után számos
részletet kell górcsó alá vennünk, amikor emlékezünk, mielőtt bármit mondunk
és cselekszünk Trianon ügyében. A területeinkről és nemzetünkről való lemondás
nélkül, és ahhoz, hozzájuk ragaszkodva, ma ezerszer nehezebb reálisan értékelni
lehetőségeinket. Hiszen mit is látunk legnagyobb és legmagyarabb
városainkban? A mai – ideiglenes – főhatalmak által erőszakkal megszüntetették
a magyar többséget, s ma már számos városunkban nem, vagy csak minimális
mértékben halljuk magyar nyelvünket, amelynek használatáért olykor verés jár. Magyarellenes törekvésekkel találkozunk
minden idegen főhatalom által bitorolt magyar területen, s ott csonkítják a magyar nemzet lehetőségeit és jogait, ahol csak lehet, ahol nem feltűnő, s ahol belefér
a mai uniós magyarellenesség köpenyébe ez a magyarsággal szembeni, torz és
primitív lélekre valló ellenségeskedés.
Nem
kiabálhatunk segítségért, mert senki nem akarja meghallani. Ma az Európai Unió
liberális és szocialista vezetése Magyarországgal és a magyar nemzettel ismét hasonlóképpen akar eljárni... meg akarja szüntetni megmaradt csonka hazánkban is
értékeink és hitünk gyakorlását, iskolarendszerünk és oktatásunk nemzeti
jellegét, keresztény hitünk prioritását, de nyelvünk ellen is fellép, bár ez
utóbbit rejtve, a magyar fiatalságot megcélozva teszi. Kötelezővé tenné
számunkra, hogy más nemzetek több joggal rendelkezzenek Magyarországon, mint a
magyarok, s hovatovább a magyar nemzetet minden más nemzet és egyes vallásinak mondott politikai közösség alárendeltjévé
óhajtja tenni. Ilyen környezetben vagyunk kénytelenek emlékezni és kitartani az
1920-ban elcsatol nemzetrészek és területek mellett. Nem könnyű feladat, mert
belső árulókkal is küzdenünk kell, olyanokkal, akik számára a pénz és a jólét
felülírják az identitást, a hazaszeretetet, a nemzet iránti elkötelezettséget. Sőt! E kifejezések értelmét sokan már nem is ismerik... Ezek az árulók ott vannak történelmünk minden lapján. Ám, az árulók elvesztek,
nemzetünk pedig él, ha megfogyva is, de erőt mutatva mindenkor, ha baj, ha
veszély, ha az imádság ideje van.
Ma
különösen nagy felelősségünk van, hiszen józanul, nem érzelemből, hanem a
galamb szelídségével és a kígyó okosságával kell megharcolnunk a harcot. Ma
minden jó szándék ellenünk fordulhat, ha meggondolatlanul és kellő alázat híján
nyilvánul meg, s minden általunk mondott szó ellenünk hozott ítélet lehet, ha
nem ott, nem akkor és nem azt mondjuk, amit kell mondanunk. Sokfrontos háború
ez megmaradásunkért, abban a máig tartó védekezésben, önvédelemben, amelyet
1920 júniusa hozott el számunkra.
Ma, amikor
emlékezünk, tudnunk kell, hogy Trianon máig tart, máig szenvedünk az ideiglenes
határokon innen és túl, de csak megfontolt lelki és szellemi munkával tudjuk
megváltoztatni a ma még megváltoztathatatlannak létszó helyzetet. Nem
pártoskodással, hanem hitben és szeretetben, ragaszkodással és kitartásban,
reményben és odaadással.
Szóltam a
keresztény hitről, amelyet Trianon mai végrehajtói igyekeznek elvenni tőlünk. A
hitről, amely Istentől ered és oda ér vissza. Nekünk, magyaroknak évezredek óta
a hit az erőnk és abban rejlik jogos reményünk is. A hit által maradtunk meg,
és a hit által remélhetjük jövőnket. A hit, amely nem korlátozódik vallásokra,
nem korlátozódik történelmi eseményekre vagy legendákra, hiszen a középpontja
is Isten, a Teremtő Atya, aki előtt jog és kötelezettség nem válik szét, hanem
egységben – rendben – alapkövetelményként áll előttünk. Az Ő nevével kezdődik
nemzetünk imádsága a Himnusz, Hozzá könyörgünk, amikor az immár minden
elcsatolt magyar terület himnuszává vált Székely himnuszt énekeljük…
Trianon
megsemmisítéséhez tehát mi magunk, a mi hitünk tisztasága és őszintesége a
fundamentum. Ez a hit megvan. Erősíteni pedig csak Istent
kérve, Hozzá könyörögve lehet. Csak megemlékezéseken és csak ünnepi
alkalmakkor, hit nélkül könnyezve kántálni értelmetlen. Másokat sértőn üvöltözni, csak magunkról kiállított bizonyítvány - amely senkit nem érdekel. Ám, ha visszatalálunk
Istenhez, visszatalálunk ahhoz a nemzeti tudathoz és lehetőséghez is, amelynek
gyümölcseként nem kell többé erre a drámára emlékeznünk. Ha megszüntetjük
önmagunkban a lelki Trianont, akkor szabaddá és tettekre képesekké válunk. Ma
még hit híján önmagunk Trianonja vagyunk, de az út szabad Istenhez minden magyar
számára határok és főhatalmak nélkül… S ha rálépünk erre az útra, akkor a
szabad és magyar Kárpát-medencébe vezető útra lépünk.
Stoffán György