A Szabadság térre parancsol
szobrot a kormány. Amolyan holocaustosat, de nem úgy hívják. A német
megszállásnak állítanának emléket vele, általa. Legalábbis ez a szándék. Hetven
éve történt az a bizonyos megszállás, és hamar vége is lett. Meglehetősen nagy ostobaság
tehát emléket állítani ennek a megszállásnak azon a téren, amelyen egy másik
megszállás – ami kissé elhúzódott a németekéhez képest – emlékművét úgy őrzi a
hatóság, mint az aranyat. Ráadásul annak a megszállásnak az emlékműve az
egykori Trianoni emlékmű helyén áll, ami szintén megszállásnak, sokszoros és
máig vérengző megszállásnak állított emléket egykor. A Szabadság tér tehát a
megszállások emlékhelyévé válnék, ha ez a nem éppen okos ötlet megvalósulna
márciusban.
A „német megszállás" emlékműve a "szovjet megszállás" emlékművével egy téren. A
Szabadság téren… Hülyén is hangzik… kivált abban az évben, amelyben bizony
volna több más történelmi esemény, amelyekre akár emlékeznünk is lehetne,
amelyeknek emléket állíthatnánk.
Itt van mindjárt a Temesvárott
megégetett székely Dózsa György, aki 1514-ben – mert toborzott keresztes
seregét nem vihette a keresztes háborúba, így a Jagellók szolgálatába állt és a
parasztságot súlyosan sanyargató nemesség ellen vonult. Felkelés vagy
egyszerűen csak kapzsiságból eredő fosztogatás volt-e ez a fegyveres lázadás,
ma már nem tudjuk. Az évszázadok során több ízben változott a felfogás, a
megítélés. Tény azonban, hogy Mátyás király halála után a magyar nép sorsa
drámai lett…, hát maga próbált rajta segíteni magán, ha már úgyis fegyvert
adtak a kezébe. Azt, hogy Dózsa György, Lőrinc pap és a többi parasztvezér jól
tette-e, amit tett, szintén nem tudjuk. Azt azonban tudjuk, hogy 1514-ben
felkelés volt, hogy leverték azt, s, hogy a vezéreket máglyára vitték, majd
megszületett egy remek törvénykönyv, a Tripartitum, amit szintén százféleképpen
ítélnek meg manapság (is) a történészek. Mert hát ilyenek vagyunk mi magyarok.
Miért is lennénk egységesek, ha a nemzetről, annak múltjáról van szó. Még
megmaradnánk a végén.
Kinek állítsunk emléket e
felkelést idézve? Tomori Pálnak, aki Bakócz Tamással együtt a parasztokat tette
felelőssé, s helyeselte azok jogainak megkurtítását, a vezérek kivégzését… s aki
később életét adta Mohács mezején a hazáért? Vagy állítsunk szobrot Dózsának,
aki végigrabolta az országot, s olyan vérfürdőket rendezett, amilyenekhez
fogható aligha volt Szent István és Koppány vezér háborúja óta? Vagy állítsunk
szobrot a zsidó Fuggereknek (Fukaroknak), akik voltaképpen előidézték ezt a
történelmi katasztrófát azzal, hogy rátették a kezüket az erdélyi és a
felvidéki aranybányákra, s iszonyatos károkat okoztak a Magyar Királyság
gazdaságának? Egyáltalán: a történelmi tényeknek, eseményeknek, azok fő-és
mellékszereplőinek fontos szobrot állítani? Minek? Azért, hogy később egy másik
hatalom, amely nem úgy látja a múltat mint a szoborállító, lerombolja azt?
Ostoba pénzkidobálás, önös érdek, hiszen minden szoborállításkor egy-egy
politikus – aki megválasztásától kezdve mindenhatónak és zseninek tartja magát
– valami badar beszédet mond, és büszke – önmagára. A szobrász felveszi a
tiszteletdíját, a tömeg hazamegy és elfelejti a szobrot is és a szónokot is. A
szobrász nevét pedig eleve nem is tudta… Pedig lehet, hogy az egész cécóban
mindössze ő ér valamit.
Íme tehát 1514. az egyik
évforduló, amelyre emlékezni lehet… 500 ahhoz hasonló év után. S mindjárt itt a
másik emlékezetes esemény. Az 1914-es „I. Weltkrieg”, amelyet egyedül Tisza
István ellenzett, mert ő látta és tudta előre, hogy e háborúnak a vége
Magyarország végét is jelenti. 1914-ben Gavrilo Princip pisztolyának lövedéke
nem csak a magyarokat gyűlölő Ferenc Ferdinánd halálát, de nemzetünk máig tartó
haláltusájának kezdetét is jelentette, amelyet az akkori, és a mai kor
„Fuggerei” tenyerüket dörzsölgetve, aljas, kárörvendő mosollyal néznek, s
olykor nagyokat rúgnak az „Europunió” tanácstermében elmondott beszédeikkel az
agonizáló és lázálmában magát remek színben látó magyar nemzetbe. Rabló
Fuggerek, kisemmizett parasztok, vérengző urak, szabadságvágy, kizsákmányolás…
- szinte semmit sem változott a világ Dózsa György óta. Csak hát… Temesvár
nevét nem úgy írják már (még), mint akkor.
Jött egy másik háború is, amely
annak a 14-esnek folytatása volt 25 évvel utána… és máig nincs vége! Amíg
Trianon sebei véreznek, addig nem lehet vége az 1914-es vérontásnak,
szétszaggattatásunkból fel-feltörő fájdalomnak, nem lehet béke a szívekben,
mert nem lehet békéről beszélni egymásra emelt fejszével. A helyzet pedig egyre
válságosabb, egyre megoldhatatlanabb. Etnikai egyensúlyvesztés, az anyák
sorozat-magzatgyilkossága, kivándorlás, a hazaszeretet szándékos kommunista és
liberális kinevelése a fejekből és a szívekből, zsidók által ránk égetetett
„fasiszta” vád, a folyamatos és aljas nemzetközi revolverezés… mind-mind az
ellenünk kiötlött liberális-kommunista és kereszténygyűlölő hadművelet része. A
tények ellenére mégis békét kell kötnünk magunkkal és mindenkivel. Vagy
elpusztulunk!
S mi, most ostobán EGY emlékművet
akarunk állítani, EGY megszállás hetven éve történt - minden más történelmi
tényt és fájdalmat elfedni akaró - emlékére. Megjegyeznék egy szemet kiszúró
hatalmas ellentmondást, ami ebben a „megszállásos” emlékműben rejlik: annak az
emlékművét, aki ezt a megszállást váltig ellenezte, s akit fondorlattal
Berlinben tartott a Führer, amíg véget nem ért Magyarország lerohanása, nos,
annak a magyar politikusnak, Horthy Miklósnak nem lehet szobra a Szabadság
téren, mert vannak, akik tudatlanságból, politikai elkötelezettségből, vagy
magyarellenességük okán, arcátlanul fasisztának hazudják. S nem lehet szobra
Gróf széki Teleki Pálnak sem, akit bár aljasul épp a fasiszták öltek meg, mégis
azt tanítják róla ma is, hogy önkezével vetett véget életének. (Milyen jellemző
a magyar történetírásra és a történészekre Teleki halálának ma is hazudható, a
németek által 1941-ben politikai okból kitalált ferdítése.)
Folyt a vérünk tehát, a velünk
élő nemzetekért, a magyar hazáért, a közös ellenségek kardja és fegyverei
által… de mi ismét mások miatt állítanánk emléket. Nem a magyar gyermekek
1514-es, 1914-es, 1920-as, 1944-es, 1956-os vagy 2006-os szenvedésének, nem a
megerőszakolt magyar lányok és asszonyok emlékének, nem az elhurcoltaknak, nem
a német nemzetiségű ártatlanoknak, akik csak nyelvük és származásuk miatt
lettek áldozatok, deportáltak… Nem! Mi a megszállásra, az utána következett
drámára… csak és kifejezetten a zsidók szenvedésére emlékezünk. Pedig az akkori
zsidók magyarok voltak, s az ő haláluk is a magyar nemzet tragikus és
pótolhatatlan vesztesége volt. Nincs e kort illetően külön zsidó és magyar
szenvedés! Háború volt és az ország szenvedett, a magyar állampolgár
szenvedett. (Trianon idején sem volt megkülönböztetés... akkor is a magyar és a magyar zsidó szenvedett az új főhatalmaktól...sokszorosan és együtt.)
Az embermentésnek miért nem
állítunk emléket? Miért nem emelünk szobrot a Szabadság terén azoknak a
magyaroknak az emlékére, akik hetven éve mentették a zsidóságot és minden
üldözöttet, saját életük kockáztatásával? Azoknak a civil hősöknek, a papoknak,
az apácáknak, akiket a háború után pár évvel megöltek, megkínoztak,
agyonvertek, elüldöztek a bosszúra vágyó ÁVH-s zsidók, a menekült görög
kommunisták, és a Moszkvából visszatért sztálinisták, akik később persze egymás
torkának is nekiugrottak?
Van, amire emlékeznünk, van,
aminek emléket állítani, de csak egyet! Az pedig legyen mindenkié. Hirdesse az
az emlékhely a Szent Istvántól máig hősként vagy áldozatként meghalt magyarok,
s a velünk élő nemzetek áldozattá vagy hőssé vált tagjainak emlékét. Szólítson
imára, elmélkedésre, emlékezésre, egymás iránti szeretetre a jövőt illetően,
önérzetre, összetartásra, emberi tartásra, hazaszeretetre, a nemzet iránti
elkötelezettségre, és hitre. Hitre Istenben, önmagunkban, nemzetünk jövőjében.
Hitre abban, hogy mint a Jagellókat és Szulejmánt, Hitlert, Rákosit, Kádárt és
Gyurcsányt túlélte… túléli a magyar nemzet az abnormális, hazaárulásért,
nemzetvesztésért jól fizető (mint látjuk ezt ma is a választási küzdelemben)
liberális világot is, hogy egy emberibb, szeretetteljes, békés keresztény
Európában fáklyaként mutathasson utat a többi nép számára a keresztény
magyarság.
Állítsunk egyetlen emlékművet,
amely nem tesz különbséget végre történelmi korok máig vérgőzös és botor
ellenségeskedésre okot adó emléke között, hanem békévé nemesült emlékezéssé
nemesül alatta minden elszenvedett fájdalom és megélt öröm. Legyen ez az
emlékmű a legszebb, és a legolcsóbban előállítható, s mégis a legnemesebb
„ércből” való és koszorúzható emlékmű. Álljon ez az emlékmű az emberek szívében
és fejében, hogy amikor egymásra nézünk, azt az emlékművet lássuk egymásban,
amelyet mi állítottunk… valakiért, valaminek az emlékére, egymás
megörvendeztetésére, hittel… a háború, a halál, a rabság és a megszállás
árnyéka nélkül. Legyen a szívünk ez egyszer végre… a szabadság tere!
Stoffán György
Európai Idő