Emlékezzünk elmúlt karácsonyokra,
mikor még élők voltak a mesék,
csodát rázott álmok tündéri bokra
s élő angyalt küldött a kékes ég . . .
Emlékezzünk elmúlt karácsonyokra.
A frissen súrolt kis konyhában ültünk.
Az ablakon acélkék csillagok
néztek be. Néha kint az úton föltűnt
egy késett vándor s tovaballagott.
Mi az öcsémmel szívdobogva ültünk.
És énekeltünk és nem vettük észre,
hogy eltűntek titkon nővéreink,
csak néha jött be egy-egy elbeszélve,
hogy angyalt látott a sötétbe kint . . .
Mi énekeltünk s így nem vettük észre.
Lestük, mikor tűnik fel végre Ádám
borzas feje az ablakunk alatt.
Öcsém apánk térdén ült, én a ládán,
az óra szörnyű lassacskán haladt,
míg lestük, mikor tűnik már fel Ádám.
Gyerekmeséknek hófehér öregje
mint hittük, tán több száz éves cigány,
az éjből jött s az éjbe tűnt remegve,
nem láttuk máskor csak ez éjszakán . . .
Gyerekmeséknek hófehér öregje.
Csak akkor volt az izgalomnak vége,
ha Ádám jött s Jézuskáról dalolt;
a csengő szólt, rohantunk tűzben égve
és néztük, hogy az angyal mit hagyott.
Csak akkor volt az izgalomnak vége . . .
. . . S egy farkastermő, zord karácsonyeste
az országiíton Ádám megfagyott.
Két gyermek akkor egész este leste
a télvirágos konyhaablakot.
Két gyermek könnye hullt karácsonyeste.
Élő mesét virágzó álmok-bokra
azon az éjjel szintén megfagyott.
Hiába nézek föl a csillagokra
lefagytak mind az édes angyalok.
Meghalt az álmok bimbós mese-bokra . . .