Legutóbbi számunkban
nehezményeztem, hogy a Józsefvárosi pályaudvar épületéből a zsidó
gyermekáldozatok emlékét őrző múzeumot alakítanak ki 5 milliárd forintból. Ma is
nehezményezem, hiszen a mai magyar közhangulat minden efféle kezdeményezést
elvet. Érthető módon, hiszen a 24 éves politikai ostobaság olyan társadalmi
feszültségeket, szándékosan előidézett gyűlöletet generált, amelyet nem lehet
szavakkal vagy törvényekkel elcsendesíteni, nem lehet varázsütésre szeretetté
alakítani. A legrosszabb pedig az, ha valamilyen belső indíttatás alapján a
politikusok bizonyítási kényszere újabb és újabb otromba magyarellenesnek tűnő
emlékhelyeket akarnak… Pedig ami akarnak nem magyarellenes, de ostobaság úgy,
ahogyan azt akarják. Mert a politikus két dolgot lát maga előtt, amikor
hülyeségekre adja áldását: Az egyik a pénze, amit akkor vél csak hosszú időn
keresztül megkapni, ha engedelmeskedik egy divatnak, amelyről azt hiszi, hogy
ama divat nélkül nincs élet számára a politikában. A másik, amit nem téveszt
szem elől a csak saját érdekét szolgáló politikus, hogy mindig a fennálló
nemzetközi irányzatokat támogassa, ha kell, saját nemzete ellenében is, még
abban az esetben is, ha a nemzetközi politikát ostoba, aljas, a keresztényeket
és a nemzetállamokat gyűlölő liberális EU-s vezetés vezényli. Pedig méltón
emlékezni nem is olyan nagyon komplikált dolog. Intelligencia és jóérzés
kérdése.
Miről kellene megemlékezni a
holocaust 70. évfordulóján? Nem csak erről vagy arról az áldozat-csoportról,
hanem egy tragikus történelmi eseménysorozatról, amelyet az akkori nemzetközi
politika idézett elő, s amelyhez a ma élő magyar társadalomnak a világon semmi
köze nincs. Illetve csak annyi, hogy megemlékezzen, és higgye, hogy soha nem
történhet meg ez az ezerszer és sok-sok néppel megtörtént irgalmat nem ismerő
esemény. Álemlékezünk csak, hiszen
napjainkban is ezrével halnak meg gyermekek a felnőttek, a politikusok, a
pénzügyi lobbik eszeveszett kapzsisága miatt, a vallási fanatizmus okán, a
kiválasztottság ködös felsőbbrendűségének hite miatt. Emlékezni azonban kell,
kötelező, mert ami borzalom volt, az borzalom volt. Akkor volt, s az akkori
ember fejével is rettenetes volt.
Miként és kikre emlékezzünk?
Lehet-e szelektálni, vagy tartjuk
magunkat az erkölcsi rendhez, amelynek az értelmében és alapján valóban méltó
emlékezés lesz a 70. évfordulón, az emlékezés évében?
Az elsők, akikre emlékeznünk
kell, azok áldozatok. Hiszen ők ártatlanul és minden bűn nélkül váltak a tűz
martalékává. A tűz, azaz a pusztító
láng, amely által a téves megnevezés ellenére senki nem tisztult meg, amely
által csak a veszteség és kín lett osztályrésze mindenkinek, aki akkor és ott szenvedett,
vagy aki akkor és ott emberhez méltón próbált viselkedni, tenni a lehetetlent,
menteni az üldözöttet, akár magyar, akár keresztény, akár zsidó, akár cigány,
vagy akármilyen más náció tagja, de Isten teremtménye volt.
Neveket is mondanunk kell, hiszen
ők a garancia arra, hogy a nemzet nem akarta, és nem felelős azért, ami akkor
történt. Az egyes ember, a nemzetközileg kötelező irányvonal, az akkori Unió
(csak másképpen hívták!) maihoz hasonló elmebeteg döntései és döntéshozói a
felelősek. Amerika elsüllyesztette a zsidókat szállító hajót, mert neki nem
kellettek a zsidó menekültek… másutt torpedó végzett a főként zsidó
menekülőkkel, sok ezer ember halálát okozva. A magyarok nagyobbik hányada
pedig? Mentette, akit lehetett, összefogva az egyházakkal, az állami
szervezetekkel, Wallenberggel, Angelo Rota nunciussal. Mentették az
üldözötteket a hivatalos összeköttetések alapján, mint Zadravecz István
ferences püspök, aki a nyilasoktól hozott élelmet a Magyar Szentföldön
bújtatottaknak, s eljárt a minisztériumokban az üldözöttek érdekében. Mentették
az üldözötteket tiltakozással, mint Márton Áron erdélyi püspök, akit ezért a
korabeli magyar vezetés csaknem kitiltott Észak-Erdélyből. Bújtatta a zsidó
gyermekeket sok papnövendék, cserkészvezető, mint Kölley György a Központi
Szemináriumban, vagy mint Kálló Ferenc esperes egy-egy kórházban… s Kállót
agyonlőtték emiatt a nyilasok.
Serédi Jusztinián esztergomi
érsek belehalt az embermentésbe, hiszen inzulinadagját adta oda a
rászorulóknak, neki nem maradt elegendő… belehalt. A városmajori plébánián és
más plébániákon írták a keresztleveleket, hogy menekítsék a zsidókat. E nevek
viselőihez persze százezrek csatlakoztak, és mentettek mindenkit, akinek arra
szüksége volt. Mindszenty saját
egyházmegyéjében és a Dunántúl más püspökeivel együtt tiltakozott az
embertelenség ellen, s elrendelte az üldözöttek mentését. A nyilasok
letartóztatták, és börtönbe vetették, akárcsak később a világ söpredékének
legalja, azaz a magyar kommunisták. Oldalakon keresztül lehetne sorolni azokat,
akik mentették a zsidókat és más üldözötteket. S ha emlékezünk, akkor
elfogultság nélkül kell emlékeznünk. Egy országra egy ország állampolgárainak
közösségére kell emlékeznünk. Egy kor tragédiájára kell emlékeznünk közösen,
kart-karba öltve, együtt zokogva és együtt állítva meg a mai gyilkosságokat az
emlékezéssel. Mert ma is van „holocaust”. Ma is tömegével halnak meg emberek,
gyermekek a másik ember, embercsoport aljasságai és kapzsisága miatt…
Az emlékezésnek csak akkor van
erkölcsi ereje, ha ma, a régi emlékek konzekvenciája és az akkori áldozatok
előtti tisztelet alapján ma nem engedjük a gyilkolást… ha nem támogatjuk
megrendelésre és hivatalosan a szír lázadókat, akik keresztényeket ölnek,
templomokat rombolnak Allah és a nemzetközi liberalizmus nevében. Ha
szemlesütve ugyan, de illetlenségnek tartjuk, ha a Közel-Keleti
gyermekgyilkosságokról beszélünk, ha álságosan ítélünk meg hazai
sorozatgyilkosságokat és nem nevezzük meg az elkövetőt valamilyen háborodott
liberális igazságosságot – emberi jogot – követve…
Emlékezni csak tiszta lélekkel,
bűnbánattal, megbocsájtással és a jók elismerésével lehet. Igen! Elítélni is
kell persze azokat, akik elősegítették, hogy egy-egy korban – és ma is –
ártatlan embereket, gyermekeket, öregeket, keresztényeket, zsidókat és iszlám
hitűeket öltek és ölnek halomra… Viszont
elvonatkoztatni a jelent a múlttól nem lehet.
Mi tehát egy megemlékezés lényege és alapja?
Az, hogy azt emlékezés az
emlékhely közös hely legyen, hogy a társadalom közösen emlékezhessen, hogy
senki ne sajátíthassa ki a fájdalmat, amely egy nemzetet és a vele együtt
élőket sújtott, s hogy a béke, az összetartás és az összetartozás jellemezze e
kérdésben a társadalmat. S még egy fontos dolog – a legfontosabb, hogy – senki
ne élhessen vissza ősei emlékével, ne használhassa fegyvernek vagy banki
befektetésnek saját felmenői szenvedéseit, halálát, hamvait.
2014-ben Magyarország gyászévében
Magyarország 70 éve történt gyászára emlékezünk. Tiszta lélekkel és
felnőttként. Nem tartva igényt a köszönetre. Azt tették eleink, amit az
emberségük diktált, ami keresztényi kötelességük volt. S visszautasítjuk
azonban joggal, hogy őrült és gyilkos elmék aljas tetteit a magyarságra és a
vele együtt élőkre kenjék. Visszautasítjuk, hogy minket, gyermekeinket, és a
még meg sem született utódainkat vádoljanak olyasmivel, amit nem követtünk el,
nem követtek el. Legyen végre béke és áldás Magyarországon. Hiszen mi
méltósággal emlékezünk, és békét szeretnénk.
Kölcsönös tisztelet és emlékezés alapján… de, nem csak az ötmilliárdos
pályaudvaron, hanem a Kárpát-medence minden szegletében – Németújvártól –
Sepsiszentgyörgyig…
Stoffán György - Európai Idő