Harminc éve magam is ott voltam a Királydomb
tövében és ünnepelt a lelkem, mert a magyar-és keresztényellenes kommunista
korszak első nemzeti-keresztény élményében volt részem. Mivel Szörényi-Bródy zenéje
mindenben irányadó volt akkoriban (is), a Királydombon azt kaptuk, amit
vártunk. Valamiféle felemelő, rejtett, vagy rejteni muszáj nemzettudatunkat
igazoló feltöltődést, hitet abban, hogy apáink igazsága, amelyet már fiatalon
is, sőt gyermekként is megértettünk, valóban igaz… Volt ebben a királydombi
előadásban valami, amit megfogalmazni nem lehet, de ha sikerülne is, a mai
ifjúság már nem értené. Megpróbálom érzékeltetni: - Feleségemmel szerelmesen,
kézen fogva indultunk a Városligetbe… hirtelen ötlettől vezérelve, de bizakodva
a bejutásban - jegy nélkül. A tömeg hömpölygött az előadás színhelyére, ám
egyszer csak egy jegyellenőrző sorfalba ütköztünk. Mindenki érzett valami
különlegeset… hiszen aki erre a műre kíváncsi volt, az tudta miért megy a Királydombhoz.
Mondtam az egyik srácnak, hogy nincs jegyünk, de be szeretnénk menni, mert ez
egy különleges nap, különleges mű… A srác rám nézett és azt mondta, hogy
„menjetek”. Évitől örömében kaptam egy puszit, és immár a föld fölött tíz
centivel lebegtünk előre, a következő sorfalig, ahol ismét a jegyeket kellett
volna megmutatnunk. Vicus rémülten nézett rám, de én megint elmondtam, hogy nem
véletlenül vagyunk itt, és látni szeretnénk a bemutatót. Megint azt mondta a
sorfal egyik tagja mosolyogva, hogy „siessetek”. Vicussal siettünk, és több
sorfal sem volt… Aztán leültünk az első sorba a földre, és csak a Himnuszra
álltunk fel. Akkor mindenki feszes vigyázban állt a Himnusz alatt. Büszke
magyarok ezrei voltak ott 1983-ban a Királydomb alatt, mellett, de nem vertük a
mellünket, nem vettünk fel – noha volt – Bocskait, nem üvöltöztük, hogy
„mindent vissza”. Természetes volt ott és akkor magyarnak lennünk. Természetes
és gyönyörű, mert végre megélhettük egyetlen szó nélkül, csodás zenébe és
szövegekbe csomagolva…
Majd jött a rendszerváltásnak hazudott elitcsere,
amelyben a nemzet elvesztette a méltóságát, mert felvett egy liberális
kesztyűt, egy kérdést, ami úgy szólt, hogy „ki a magyar”? A legaljasabb kérdés
volt ez, s a legostobább reakciót volt hivatva – sikerrel - kierőszakolni abból
a társadalomból, amely a rendszerváltást – sajnos – komolyan gondolta.
Elkezdődött a bizonygatás, a megfelelni akarás, az önmagunk megtagadása, feladása,
nehogy sértsünk másokat, nehogy feljelentsen valaki. Pedig ezt a kesztyűt nem lett volna szabad
felvenni… a társadalom, a tömeg viszont nem bölcs. Felvette és ezzel elkezdte
magát kitessékelni saját honából. Az a természetes magyarság, amely ott a
Királydombon megvolt, hat évvel utána nem volt fellelhető a társadalomban.
Megjelentek a pártitkárok Bocskaiban a templomok első padsoraiban, mindenki
köhögésig verte a mellét magyarságában, rémes beszédek hangzottak el nemzeti
ünnepeinken, és mindenki azt bizonygatta, hogy csak az előmenetel lehetőségei
miatt lépett a pártba. A politikai elit zaftosan hazudozott a nemzetnek, a
társadalom pedig önmagának, miközben folyt a harc a hatalomért, és már senki
nem érezte azt a csodát, amit identitásnak nevezünk, s ami a kommunista kor
végén a Királydomb tövében átjárta a testet és a lelket.
Ma megnéztem az István a király-t az RTL-en. Már
második napja olvasom a Facebookon a gyűlölettől az elkeseredésig tartó
véleményeket, Alföldi és stábja olykor az ordenáréságig menő gyalázását, s azt,
hogy Alföldi a nemzetet gyalázta meg ezzel a rendezéssel. Itt-ott megírtam,
hogy hátrább az agarakkal, hogy ne bíráljon senki, ameddig nem látta a darabot
az elejétől a végéig. (Hallomásból csak az egyik vasárnap délelőtti rádióműsor
valamikori riportere, Szénási Sándor „tudott” recenziót írni. Egyik könyvem
recenzióját így kezdte: Nem olvastam el Stoffán György könyvét… majd írt a
könyvről két oldalt…)
Mivel nem szoktam TV-t nézni, csak a Gondviselésnek
köszönhetem, hogy bekapcsoltam a készüléket nehezen viselt magányomban… és lám,
megszólalt Beethoven István király nyitánya. A díszletből és a jelmezekből
azonnal rájöttem, hogy Alföldi-rendezést látok, mi több, a híres – „nemzeti
körökben” immár hírhedt - darabot.
A szereposztást nagyjából ismertem, tehát az nem
volt újdonság, ám a szereplők által nyújtott élmény „hangilag” nem minősíthető.
Talán Réka, Gizella és Koppány voltak a tűréshatáron belül, a többi énekest
bármelyik falusi asszonykórusból eltanácsolnák.
A zenekar sem volt a helyzet magaslatán, illetve ha
ott volt, akkor meglehetősen siralmas az elért magaslat. A mű rendezői
megfogalmazása már a jelmezekben is önmagáért beszélt. Azonban volt benne
valami lenyűgöző. Voltaképpen Alföldi azt a történelmi távlatot mutatta be e
művön keresztül, amit ma egyszerűen az elmúlt harminc évként emlegetünk. Ezzé,
ilyenné vált a társadalom harminc év alatt. Ezzé, ilyenné vált a művészet és a
művészet iránti igény az elmúlt harminc év alatt. Alföldi rendezésében pont az
a csodálatos, hogy le tudott rombolni valamit, ami harminc éve építeni volt
hivatott. A szegedi István a király tükre a mai kornak, a mai magyar
társadalomnak, a mai keresztényellenességnek, nemzetietlenségnek. Alföldi
rendezése gúnyolódni látszik, de nem tudja kivel és miért. S ezt pontosan
érzékelteti is. Nem történelmet mutat be, mint amit harminc esztendeje a
Királydombon láttunk, hanem átteszi a darabot abba a dobozba, amit 21.
századnak, amit kapitalizmusnak, amit Európai Uniónak, amit keresztényellenességnek
nevezünk, és amit antiszemitának hívunk. Alföldi tehát nem egy csapnivaló és
magyarellenes interpretációt adott át a közönségnek, hanem zseniálisan
megfogalmazott valamit, amit nem lehet másféleképpen megfogalmazni, mint úgy,
hogy leakasztjuk a Botticelli képet a falról és beletaposunk, majd
visszaakasztjuk és aláírjuk, hogy: Vénusz halála.
Féligazságok és rosszul megfogalmazott igazságok
azok, amelyek végül is kikerekedtek a mai „István a királyból”. Azonban Alföldi a darab végén a lényeget
láttatta meg: az Unió, a liberális és kommunista eszme úgy szeretné látni a magyar
nemzeti keresztény eszmeiséget, a magyar nemzetet, ahogyan a Himnusz alatt a
darab végén láttuk. Elszigetelve, bezárva, véresen, példaképeit feledve. Mert
sokaknak - ostobaságuk okán - a legfélelmetesebb az, ha a magyar végre
természetesen megélhetné a magyarságát… mint a Királydombi előadáskor, Aczél
elvtárs uralkodása idején… Alföldi tehát rendezett, művészet nélkül, a
művészetet használva a művészet ellen… szánalmas, de nem felháborító. Ennyi
tellett. Lenyomat a 21. századról. Valós pillanatkép Magyarországról…
Sic transit gloria Hungariae!
Stoffán György
főszerkesztő-helyettes
Európai idő