Az Édesapámért tartott gyászmise és búcsúztató Budán, a
„barátoknál” volt a minap. Ott, ahol mi gyerekek felnőttünk, ahol hosszú évekig, csaknem két
évtizeden keresztül otthon voltunk, s ahová édesapánk, szintén gyermekkora óta,
mint farkaskölyök, mint kisministráns, majd a ferences egyetemi lelkész
titkára, és harmadik rendi ferences szintén hazajárt. Most utoljára volt abban
a szentélyben, ahol olyan sokszor szolgált a liturgia előírásai szerint,
ministránsként. Hatvan-hetven évvel ezelőtt. Ezért is volt kívánsága, hogy
halála után itt búcsúzzunk el tőle… ideiglenesen, amíg Isten össze nem hoz
minket újra egy szebb és boldogabb életben.
Jó volt újra ott lenni a ferences kolostor udvarán, ahol minden szabad percünket töltöttük gyermekként. Olyan budai gyerekekkel, akiknek a sorsa hasonló volt, akik itt érezték magukat biztonságban. Igaz, az udvar megváltozott egy kicsit. Szép lett, ápolt. Nem látszik rajta az a kényszerű egyszerűség, elnyomottság, amelyben a kommunista diktatúra tartotta a rendet, az atyákat. Igaz a régi orgonabokros, hevenyészett kőpados udvar is szép volt – nekünk. Ma a kis szellőzőablak, amely a befalazott kripta nyílása volt, eltűnt, s helyette igazi lejárat épült. A régi szellőzőn egyedül – minden tiltás ellenére – Adamkó Péter mászott le egy „udvari” focimeccs alatt, s nézett szét a kripta vízben álló folyosóin. Péterben talán már éledezett a kutatási vágy, a barlang iránti vonzódás… bár ebből az udvarból csak a kripta járatait fedezhette föl. Kapott is érte Achilles testvértől, aki akkor is ránk figyelt, ha azt hittük, hogy a sekrestyéből nem lehet „odalátni”… Az atyák és a testvérek odafigyeltek a kölykökre, akiknek a szülei addig nem idegeskedtek gyermekeik miatt, amíg a gyerekek a „barátoknál” voltak. Azok a gyerekek – mi – az állam által állandó politikai veszélyként tartattak számon, hiszen szüleik megrögzött és javíthatatlan keresztények és magyarok. Ezek a gyerekek a kommunista hatalom által üldözött családok gyermekei voltak, akikre a vérbírók ítéletei által börtönben „edzett”, és a kommunista hatalom által továbbra is folyamatosan üldözött szerzetesek vigyáztak, tanítva és nevelve őket egy, a kommunizmus utáni kor eljövetelének reményében. Horváth Jusztusz, Majsai Mór, Halmay Paskál, Szabó Lipót, olykor Zadravecz István és sok más ferences páter és testvér óvott és tanított minket, és vigyázott ránk… Sok pap került ki a budai barátoktól Achilles testvér neveltjei közül… Baltási Nándortól, Bolberitz Pálig. Ezt a lehetőséget tartotta a hatalom a legnagyobb veszélynek… Aki azonban ezért büntetést kaphatott volna a diktatúrában, hála Istennek soha nem került a kommunista hatóságok látókörébe. Csendesen meghúzódott a sekrestye félhomályában… Achilles testvér volt a „bűnös”… aki 1936-tól haláláig, 1996-ig, ezer és ezer gyermeket nevelt föl, s akihez ha később arra jártunk, még ha három percre is, de beszaladtunk egy jóleső szóért…
A szülők is idejártak, hiszen nekik is otthonuk volt ez a
kolostor, s tanácsadóik, lelki vezetőik az ott lakó ferencesek voltak, akik
megjárták az ÁVH gyilkos kazamatáit, az orosz fogságot, akiket bénára vertek az
ÁVH-s pribékek. Ők neveltek minket, és ők nyugtatták szüleinket, ha a diktatúra
személyre szabott üldözése közepette sötétedés után beosontak a budai felnőttek
a kolostor kapuján. Ez a kolostor volt a mentsvár, az egyetlen hely ahol
vidámság, segítség és mindig feltétel nélküli atyai vagy baráti szeretet várta
az embereket. Minden meghurcoltatás ellenére ezek a „barátok” egyfajta állandóságot
jelentettek az akkori budai híveknek, noha a világ alapjaiban megváltozott
Magyarországon. Ide azonban nem hallatszott be a mozgalmi induló, a Fő utcai
akasztások utolsó fájdalmas kiáltása, a kommunista csürhe zaja… csak néha, de
akkor is rövid ideig tartott. Valamiféle kisugárzása, alázatával tekintélyt
parancsoló szellemisége volt ennek a helynek.
A szülők – minden ott felnövő gyermek szülei, mert sokan
voltunk abban az időben – igazán nagy bajaikban nem maradtak egyedül. Emlékszem…,
egyszer hozzánk is jött egy ember. Bőrkabátban, kalapban. Kicsi gyerekként is
megjegyeztem ellenvetést nem tűrő érces hangját, buta arcát, és fennhéjázó
modorát. S nem felejtem apám kemény kiállását sem. Lövőház utcai lakásunkban,
szüleink szobájában volt egy feszület. A kommunista rámutatott, s azt mondta
apámnak: - ha azt onnan leveszi, jobban fognak élni, ezt garantálom… Fontos
lett volna ez neki, mert egy sokgyermekes családnál veszélyt jelentett, hogy öt
kisember ebben a veszélyes feszületes szellemiségben nő fel, s nem érzi
magáénak majd felnőttként sem a vörös hazaárulás és értékrombolás alantas
eszméjét. Amikor elment ez a „kommunista
bácsi”, azaz egy párttitkár, apám behívott mindnyájunkat a szobába és elmondta
mit is akart a bácsi. Édesanyám, bátyám és nővérem – tekintve, hogy akkor én még
egyetlen szót sem fogtam fel az egészből – egyértelmű nemmel válaszoltak… A
feszület maradt a falon! Apám megsimogatta a fejünket és minden maradt a
régiben. És úgy is jó volt. Azaz, úgy volt igazán jó! Még ha e döntéssel az
esti zsíros kenyér és a déli rántott leves nem is vált rántott hússá.
Apám viszont őrlődött miattunk, a szegénység és az
üldöztetés miatt. Beteg lett. Míg ő a Széher úti Szent Ferenc Kórházban feküdt
(a ferences atyáknak köszönhetően), anyánk egyedül, fillérezgetve, értünk
koplalva vitte a háztartást a kis fizetés után járó még kisebb táppénzből… Ám,
egy alkalommal (vagy tán többször is) a legnagyobb szegénység közepette ettük a
világ legfinomabb vacsoráját. Lövőház utcai lakásunk ajtajában megjelent Návay
Kapisztrán atya - aki a budai kolostor házfőnöke volt -, egy hatalmas szatyorral,
s ezt mondta: - A ferences családnak kevés, nektek viszont elég… Otthonról
kaptam egy kis kóstolót… - és mint egy angyal, el is tűnt a télesti sötét
bérházudvaron keresztül. Apánk ugyanis megfogadta a ferences Nándor atya tanácsát,
s amikor üldözték, bujkálnia kellett, és amikor beteg lett betartotta: - „Imádkozz
Szent Józsefhez. Ő megvédte a gyermek Jézust és Máriát. Ő ellene a kommunisták
sem tehetnek semmit… Hidd el, Szent József segíteni fog”… - mondta apánknak Nándor
atya, és igaza lett. Mindig segített! Igaz,
sokszor el-elszakadtunk a ferences templomtól, mert apámat figyelték az
ÁVÓ-sok, s ezért más-más templomba mentünk gyalog, körbesétálva olyankor
Budapestet. Sokszor hallottuk vissza ezt a Szent Józsefhez irányító jó tanácsot
az évtizedek alatt, amikor mi mentünk tanácsért apánkhoz.
Igen… jó volt egy kicsit újra otthon lenni Budán, a
„barátoknál”, ahol ma is mosolygó, csillogó szemű gyermekek jönnek-mennek az
udvaron, ahol az embernek természetes, hogy az a bizonyos ok, amely miatt
hazamentünk a budai „barátokhoz”, csak ideiglenes, átmeneti állapot.
A kolostor udvarán búcsúzóul még egy csoda várt. Majd’ fél
évszázad után összetalálkoztam a Gondviselés és az isteni szeretet
bizonyítékával, egy ferences atyával. Ő egykor a Marczibányi téri általánosban
osztálytársam volt, s meglehetősen sokat gúnyolódott gyermekként azon, hogy
templomba járok, s még ministrálok is. Az isteni kegyelem által ma ő hordja
Szent Ferenc öltözetét és viseli annak minden csodáját. S amilyen fájdalmas
volt egykor buta gyermeki viselkedése, ma ezerszer akkora örömet okozott újra
látni a régi osztálytársat, s megtapasztalni, Isten csodálatos tervét – látni a
melegszívű, alázatos barátot, aki a hitet tanítja, és talán vigasztalja azokat
a gyerekeket, akiket társai gúnyolnak.
A kolostor csendje és békéje, de még az illata is ugyanaz,
mint negyvenöt-öten évvel ezelőtt. Állandó, mint az erkölcs, a hit, az Ige.
Apánk még utoljára megajándékozott minket ezzel a hazalátogatással, a gyermeki
élmények felelevenítésével, egy kis lelki erősítést adva búcsúzóul… mert ő
tudta: a múlt, az emlékek és a gyermekkorban tanultak felidézése építi a jövőt,
erősíti a hitet és felkészít arra az útra, amely ránk még vár…