2012. március 24., szombat

Ügynöktörvény, avagy a felmentett besúgók


Érthetetlen az a maszatolás, amit a Fidesz csinál az ügynöktörvényt illetően. Az egész budapesti parlament megszavazta volna, hogy napirendre tűzzék a kommunista diktatúra együttműködőinek listáját, ám pont a Fidesz volt az a párt, amely leszavazta a múlt e jelentős kérdését. Az okokat hiába is elemeznénk, azok csak elméletek, nem bizonyíthatóak.

A volt kommunista országok közül egyedül a németek hozták nyilvánosságra minden mellébeszélés nélkül a spiclik listáját. Nézzük meg, hogy a többi egykori kommunista országban hogyan is áll a helyzet? Sehogy summázhatnánk, ám érdemes néhány kirívó példát citálni.

Szlovákia: a Szlovák Nemzeti Emlékezet Hivatalát Jan Langos parlamenti képviselő alapította. Ismert viszont, hogy a Mečiar kormány alatt sok kommunista került vissza állami alkalmazásba és számukra rendkívül kellemetlen volt ennek a hivatalnak a működése. Jan Langos így, alig ötven évesen - a szlovákoknál ilyen esetekben természetes halállal -, autóbalesetben meghalt. A Nemzeti Emlékezet Hivatalában pedig megkezdődött az adatok hamisítása, és olyan igazolásokat is kiadnak – valószínűleg pénzért -, amelyek a bizonyítottan Štb-s együttműködő emberekről azt állítják, hogy csak megfigyeltek, tehát üldözöttek voltak. A dolog ott sántít, hogy a cseh nyilvántartásoknak meg kellene egyeznie a szlovák nyilvántartással, ám Prágában egészen más adatokat tartalmaznak ezek a dokumentumok. Hiszen Prága nem enged belepiszkálni a múlt igazságaiba. Tudunk olyan esetről, amikor a hamisítás és a sorszámok megváltoztatása nyomon követhető, de az is megtörtént, hogy az 1981-es titkosszolgálatba való személyi felvétel hamisságát a „bölcs” vagy éppen jól megfizetett, netán megfenyegetett szlovák hivatal – esetleg - kommunista dolgozója, egy 1974-es papírral igazolta. Tehát, Szlovákiában zavaros a helyzet és ma már aligha deríthető ki az együttműködők státusza és neve, szemben Csehország nyilvántartásaival, ahol volt kommunista hozzá sem férhet az adatokhoz, lefizetni pedig ezügyben bárkit is, elképzelhetetlen.

Lengyelország sem nyitotta ki a páncélszekrényeket, így senki nem tudhatja ki kire énekelt a hatóságoknak.

Bukarest most keneget valamilyen törvényt a kommunistákkal kapcsolatban, ám ott, a Ceauseşcu rendszer megdöntése után sokakról meg lehetett tudni az igazságot. Bár, ma több esetben úgy tűnt, valóban múlt időben beszélhetünk a besúgók feltárásáról, és a kommunista együttműködők politikából való teljes kizárásáról. Ha valós szándék volna ennek az ügynek a tisztázására, akkor már ma azt láthatnánk, hogy például csak Háromszéken legalább három-négy polgármester azonnal el lenne tiltva a közügyek gyakorlásától.

Bulgária ebben a kérdésben nem is említhető, hiszen ott máig hivatalban vannak a kommunista diktatúrát segítők, a spiclik és diktatúra hivatalnokai.

Hasonló a helyzet Szerbiában is.

A magyarországi probléma azért is súlyosabb a többinél, mert itt, ha történész ír ezekről az ügyekről bármelyik ócska besúgó nevét említve is, és az árintett bíróságra megy, a történészt megbüntetik… Adódik ez abból is, hogy a bíróságokon is ott munkál még a kommunista szellemiség, de törvény sincsen arra, hogy akár egy egyszerű cikkben megemlíthetőek legyenek név szerint is ezek a magyarnak alkalmatlan emberek. A besúgókat különböző indokokkal próbálják védeni. A legtöbbször hallott ok és indok az, miszerint kétféle spicli volt. Az egyiket kényszerítették, a másik önként vállalta a besúgást. Nos, véleményem szerint nincs kétféle spicli. Egyféle van, hiszen akit rá lehetett bírni zsarolással és egyéb módszerekkel az aláírásra, mi több, a tényleges spicliskedésre, annak nem volt tartása, gerince, hazaszeretete. Selejtnek nevezhető, még akkor is, ha ismerjük az ÁVH módszereit…

Számomra az apám az etalon ebben a kérdésben. Éveken át puhították a legkülönfélébb módszerekkel, megfigyelték, fenyegették, ám ő nem volt hajlandó aláírni. Sőt, ezen időszakban még azt is vállalta, hogy Mindszentytől leveleket csempészett Márton Áronnak… és az ÁVH által üldözött és sokszor megkínzott ferences szerzetes, vitéz páter Szabó Szerén egyetemi lelkész külföldre szökésének megszervezésében is részt vállalt. Doktori címe nem számított, a Csepel Vas-és Fémművekben volt fémcsiszoló, majd a Geofizikánál figuráns. Később öt gyereke mellett sem volt hajlandó aláírni, így évtizedeken keresztül egyetlen fillér fizetésemelést sem kapott. Az FMV-nél azonban olyan állást töltött be, amely által földönfutóvá tett, tanári állásukból elbocsájtott szerzeteseknek tudott munkát adni, egykori katonatiszteket és „horthysta”, a kommunisták által a társadalom perifériájára kényszerített hivatalnokokat tudott elhelyezni… szolgált, de nem a kommunistáknak… a hazának. Őt nem pofonnal, sem börtönnel, sem mással nem lehetett rábírni a hazaárulásra. Igaz, ezt nem díjazzák semmivel… ebben az országban. Ma, közel a kilencvenhez is tiszta lelkiismerettel és hittel él… mindazok előtt példaként, akik ismerik kitartását, tisztességét és hazaszeretetét.

Akik azonban a megélhetésre, az előmenetelre hivatkoznak, midőn a beszervezésükről esik szó, előttem semmit sem számítanak, ahogyan ez esetben az őket mosdató parlamenti képviselők sem. Ma a rendszerváltó büszkék között több a kommunista, mint az apámhoz hasonló – tetteit soha nem felhozó, nem büszkélkedő – hős.
A hivatal pedig, amely a volt spiclikkel foglalkozik a következőképpen működik: - bemegy bárki és kikéri az adatait… ki, mikor és mit spicliskedett róla. A hivatal alkalmazottja felveszi az adatokat és megígéri, hogy amit lát a számítógépen azt egy éven belül megkapja az érdeklődő. Több estben azt mondták, hogy érdemes volt idejönni, mert rengeteg adat áll rendelkezésre. Az egy év elteltével azonban az érdeklődő kap egy levelet, mely szerint senki semmit nem spicliskedett róla… és ennyit. Nincs tovább érdekélődés, hiszen élnek még és talán szolgálnak is az egykori férgek. Mert a spicliskedés nem más, mint genetikai sérülés. Van, akinek mindegy kit és miért jelent föl, a lényeg, hogy feljelentsen, hogy másnak rosszat tegyen, hogy mások életét tönkre tegye. Ebből a fajtából Magyarországon mindig van kétmillió, ha nem számítjuk hozzá azokat a magyar állam által védett spicliket, akik hozzák is a híreket idegenből… és viszik is.

Az is egy külön cikket érdemelne, hogy a ma oly nagyra becsült emigránsok hogyan léptek be ’56 után választott új hazájuk Magyarország-ellenes kémszervezeteibe, s hogyan szervezte be az emigránsokat a kommunista titkosszolgálat.

A téma tehát kimeríthetetlen - ma még. A parlamenti ügynökmosdatás pedig nem más, mint egy újabb adalék a rendszerváltás megítéléséhez…

S. Gy.