Érthetetlen az a maszatolás, amit a Fidesz csinál az
ügynöktörvényt illetően. Az egész budapesti parlament megszavazta volna, hogy
napirendre tűzzék a kommunista diktatúra együttműködőinek listáját, ám pont a
Fidesz volt az a párt, amely leszavazta a múlt e jelentős kérdését. Az okokat
hiába is elemeznénk, azok csak elméletek, nem bizonyíthatóak.
A volt kommunista országok közül egyedül a németek hozták
nyilvánosságra minden mellébeszélés nélkül a spiclik listáját. Nézzük meg, hogy
a többi egykori kommunista országban hogyan is áll a helyzet? Sehogy
summázhatnánk, ám érdemes néhány kirívó példát citálni.
Szlovákia: a Szlovák Nemzeti Emlékezet Hivatalát Jan Langos
parlamenti képviselő alapította. Ismert viszont, hogy a Mečiar kormány alatt
sok kommunista került vissza állami alkalmazásba és számukra rendkívül
kellemetlen volt ennek a hivatalnak a működése. Jan Langos így, alig ötven
évesen - a szlovákoknál ilyen esetekben természetes halállal -, autóbalesetben
meghalt. A Nemzeti Emlékezet Hivatalában pedig megkezdődött az adatok
hamisítása, és olyan igazolásokat is kiadnak – valószínűleg pénzért -, amelyek
a bizonyítottan Štb-s együttműködő emberekről azt állítják, hogy csak
megfigyeltek, tehát üldözöttek voltak. A dolog ott sántít, hogy a cseh
nyilvántartásoknak meg kellene egyeznie a szlovák nyilvántartással, ám Prágában
egészen más adatokat tartalmaznak ezek a dokumentumok. Hiszen Prága nem enged
belepiszkálni a múlt igazságaiba. Tudunk olyan esetről, amikor a hamisítás és a
sorszámok megváltoztatása nyomon követhető, de az is megtörtént, hogy az
1981-es titkosszolgálatba való személyi felvétel hamisságát a „bölcs” vagy
éppen jól megfizetett, netán megfenyegetett szlovák hivatal – esetleg -
kommunista dolgozója, egy 1974-es papírral igazolta. Tehát, Szlovákiában
zavaros a helyzet és ma már aligha deríthető ki az együttműködők státusza és
neve, szemben Csehország nyilvántartásaival, ahol volt kommunista hozzá sem
férhet az adatokhoz, lefizetni pedig ezügyben bárkit is, elképzelhetetlen.
Lengyelország sem nyitotta ki a páncélszekrényeket, így
senki nem tudhatja ki kire énekelt a hatóságoknak.
Bukarest most keneget valamilyen törvényt a kommunistákkal
kapcsolatban, ám ott, a Ceauseşcu rendszer megdöntése után sokakról meg
lehetett tudni az igazságot. Bár, ma több esetben úgy tűnt, valóban múlt időben
beszélhetünk a besúgók feltárásáról, és a kommunista együttműködők politikából
való teljes kizárásáról. Ha valós szándék volna ennek az ügynek a tisztázására,
akkor már ma azt láthatnánk, hogy például csak Háromszéken legalább három-négy
polgármester azonnal el lenne tiltva a közügyek gyakorlásától.
Bulgária ebben a kérdésben nem is említhető, hiszen ott máig
hivatalban vannak a kommunista diktatúrát segítők, a spiclik és diktatúra
hivatalnokai.
Hasonló a helyzet Szerbiában is.
A magyarországi probléma azért is súlyosabb a többinél, mert
itt, ha történész ír ezekről az ügyekről bármelyik ócska besúgó nevét említve
is, és az árintett bíróságra megy, a történészt megbüntetik… Adódik ez abból
is, hogy a bíróságokon is ott munkál még a kommunista szellemiség, de törvény
sincsen arra, hogy akár egy egyszerű cikkben megemlíthetőek legyenek név
szerint is ezek a magyarnak alkalmatlan emberek. A besúgókat különböző
indokokkal próbálják védeni. A legtöbbször hallott ok és indok az, miszerint
kétféle spicli volt. Az egyiket kényszerítették, a másik önként vállalta a
besúgást. Nos, véleményem szerint nincs kétféle spicli. Egyféle van, hiszen
akit rá lehetett bírni zsarolással és egyéb módszerekkel az aláírásra, mi több,
a tényleges spicliskedésre, annak nem volt tartása, gerince, hazaszeretete.
Selejtnek nevezhető, még akkor is, ha ismerjük az ÁVH módszereit…
Számomra az apám az etalon ebben a kérdésben. Éveken át
puhították a legkülönfélébb módszerekkel, megfigyelték, fenyegették, ám ő nem
volt hajlandó aláírni. Sőt, ezen időszakban még azt is vállalta, hogy
Mindszentytől leveleket csempészett Márton Áronnak… és az ÁVH által üldözött és
sokszor megkínzott ferences szerzetes, vitéz páter Szabó Szerén egyetemi
lelkész külföldre szökésének megszervezésében is részt vállalt. Doktori címe
nem számított, a Csepel Vas-és Fémművekben volt fémcsiszoló, majd a
Geofizikánál figuráns. Később öt gyereke mellett sem volt hajlandó aláírni, így
évtizedeken keresztül egyetlen fillér fizetésemelést sem kapott. Az FMV-nél
azonban olyan állást töltött be, amely által földönfutóvá tett, tanári
állásukból elbocsájtott szerzeteseknek tudott munkát adni, egykori
katonatiszteket és „horthysta”, a kommunisták által a társadalom perifériájára
kényszerített hivatalnokokat tudott elhelyezni… szolgált, de nem a
kommunistáknak… a hazának. Őt nem pofonnal, sem börtönnel, sem mással nem
lehetett rábírni a hazaárulásra. Igaz, ezt nem díjazzák semmivel… ebben az
országban. Ma, közel a kilencvenhez is tiszta lelkiismerettel és hittel él…
mindazok előtt példaként, akik ismerik kitartását, tisztességét és
hazaszeretetét.
Akik azonban a megélhetésre, az előmenetelre hivatkoznak,
midőn a beszervezésükről esik szó, előttem semmit sem számítanak, ahogyan ez esetben az őket mosdató
parlamenti képviselők sem. Ma a rendszerváltó büszkék között több a
kommunista, mint az apámhoz hasonló – tetteit soha nem felhozó, nem büszkélkedő
– hős.
A hivatal pedig, amely a volt spiclikkel foglalkozik a
következőképpen működik: - bemegy bárki és kikéri az adatait… ki, mikor és mit
spicliskedett róla. A hivatal alkalmazottja felveszi az adatokat és megígéri,
hogy amit lát a számítógépen azt egy éven belül megkapja az érdeklődő. Több
estben azt mondták, hogy érdemes volt idejönni, mert rengeteg adat áll
rendelkezésre. Az egy év elteltével azonban az érdeklődő kap egy levelet, mely
szerint senki semmit nem spicliskedett róla… és ennyit. Nincs tovább
érdekélődés, hiszen élnek még és talán szolgálnak is az egykori férgek. Mert a
spicliskedés nem más, mint genetikai sérülés. Van, akinek mindegy kit és miért
jelent föl, a lényeg, hogy feljelentsen, hogy másnak rosszat tegyen, hogy mások
életét tönkre tegye. Ebből a fajtából Magyarországon mindig van kétmillió, ha
nem számítjuk hozzá azokat a magyar állam által védett spicliket, akik hozzák
is a híreket idegenből… és viszik is.
Az is egy külön cikket érdemelne, hogy a ma oly nagyra
becsült emigránsok hogyan léptek be ’56 után választott új hazájuk Magyarország-ellenes kémszervezeteibe, s hogyan szervezte be az emigránsokat a
kommunista titkosszolgálat.
A téma tehát kimeríthetetlen - ma még. A parlamenti
ügynökmosdatás pedig nem más, mint egy újabb adalék a rendszerváltás
megítéléséhez…
S. Gy.