 |
| Kenesseyné Szuhányi Mária, a spanyol, a német, a szerb kiadás után immár magyarul is megjelent, a mai gyermeknevelésben nélkülözhetetlen szakkönyve |
Nézve a Parlamenti adást, elképedtem azon, milyen primitív és rosszindulattól fröcsögők döntik el, hogy mi lesz a következő generációk műveltségének és tudásának a sorsa, ami Magyarország sorsát is nagyban befolyásolja majd. Maga a törvénytervezet megér egy szakmai vitát, hiszen valóban vannak benne olyan tételek, amelyek ilyen-olyan szakmai szempontok alapján nem helytelenek, de oda nem valók. Látszik ezen a munkán, hogy nemzetközileg elismert szaktekintélyeket nem kértek föl tanácsadónak. A magam részéről egy embert - aki nélkül Nyugaton nincs nevelés és nevelési módszertan – tudnék ajánlani Szuhányi Kenessey Mária személyében, mert meggyőződésem, hogy az ő szakmai véleményélt nem lehet überelni, nem lehet annak ellent mondani, és nem lehet jobbat kitalálni. Magyarországi pedagógus tanítványai is sikereket érnek el Kenessey Mária módszerével, de maga a módszer kigondolója példa nélküli sikereket tudhat magáénak Svájcban, ahol éjt nappallá téve menti azokat a fiatalokat, akikről minden oktatási intézmény lemondott, s azokat a családokat, amelyek valamilyen okból érzelmi válságba kerültek. Ez a módszer az integratív nevelés módszere, ami nélkül ma a magyar parlament hiába hoz akármilyen törvényt, a próbálkozás kudarcot fog vallani. Szuhányi Kenessey Mária szakmai tudása nélkül ugyanis nincs nevelési és oktatási törvény, elképzelés és megvalósíthatóság. A magyarul megjelent Kenessey könyv, „Integratív családnevelés” címmel meghódította már az erdélyi tanügyet, s a hamarosan, hasonló témakörben megjelenő háromszáz oldalas, pedagógusoknak írott szakkönyvet is úgy várják a romániai magyar oktatásban, mint egy falat kenyeret. S bár a minisztérium tud ezekről a kiadványokról - amelyek Európában elmaradhatatlan segédeszközei a modern, demokratikus, integratív gyermeknevelésnek - Magyarországon mégsem kell… De már csak ilyen a magyar elit: majd megoldja ő… Nem baj, ha csak félig-meddig ért hozzá, de a hatalom nála van, s e hatalmat tudásként éli meg – súlyosan tévesen és generációkra nézve ártón! A fentiekkel persze nem állok politika hazug vitázóinak táborába. Nem támadni akarom Hoffmann Rózsa törvényjavaslatát, csak felhívom a figyelmet arra a lehetőségre, amely adott, és amelyről talán nem is tud az államtitkár asszony…
A VÉLEMÉNYT NYILVÁNÍTÓKRÓL
Az említett parlamenti vitából több tény leszűrhető. Ami figyelmeztető, hogy a három ellenzéki törpepárt olyan egységben szidta, ócsárolta, támadta a törvényt, hogy aligha mondhatta volna meg a kívülálló, hogy melyik a Jobbik és melyik az MSZP. Gyomorforgató, amikor a magát nemzetinek kikiáltó, a nemtelen gyűlölködésből politikai hatalmat kovácsoló párt, egy másik hasonlóan magyarellenes és gyűlölködő párttal, az MSZP-vel azonos platformon áll. A jobbik hitele eddig is megkérdőjelezhető volt, de ezután már nem is kérdéses e párt hovatartozása. Ugyanis, amely párt vagy szervezet azzal a párttal egy platformon van, és még hivatkozik is felszólalásában az ellenzék összetartására bármely kérdésben, az nem a nemzet javát szolgálja, mert azzal a párttal közös a véleménye, amelyik párt Magyarországot, annak oktatási rendszerét, fiatalságát tönkre tette.
A másik leszűrhető tény, hogy egyetlen párt sem azoknak az érdekeit szolgálta ebben a vitában, akikről valójában szó van – a gyermekekét -, hanem saját politikai érdekeit igyekezett a törvényalkotó párt ellenében hangsúlyozni, minden elfogadható érv és szakmai vélemény nélkül.
A harmadik – és talán ez a legdrámaibb -, hogy olyan felszólalók is voltak, akik olvasni is alig tudtak, mások a „kormánypárt hazudik” elcsépelt és ostoba, a felszólalót minősítő szlogent alkalmazták, megint mások tudálékosságukról tettek tanúságot, meglehetősen nevetséges módon. Egyedül Pokorni Zoltán beszélt megfontoltan és logikus, szakmai alapon. Magyarul: olyan emberek mondtak véleményt a leendő köznevelési törvényről, akiknek nem közép, de (kisegítő) általános iskolában volna a helyük, nem a magyar törvényhozó testületben.
A TÖRVÉNYRŐL
Ha értelmes vita zajlott volna a Parlament falai között, akkor számos olyan kérdés vetődött volna fel, ami valóban Magyarország, a gyermekek és a családok érdekeit tartotta volna szem előtt. Ez a vita azonban elmaradt a fent írtak okán és miatt.
A törvény számos, az oktatással, a pedagógusokkal és a tantervvel kapcsolatos kérdést vet föl, határoz meg. Azonban úgy teszi, mintha nem ismerné a mai tragikus és ostoba, a szocialista kormány idején lerombolt állapotokat. Ha a gyermekek szemszögéből és érdekeik szerint vizsgálódunk, akkor meg kell állapítani, hogy a törvény nem könnyít a rendkívül leterhelt fiatalokkal. Amikor arról beszéltek e vitában, hogy a gyermekek eredménye egyre minősíthetetlenebb, akkor senki nem vetette föl, hogy ezt a terhet, amelyet a Magyar és Hiller féle elmebaj hozott létre, könnyíteni kell a gyermekek számára. Nem a tanári óraszám a sok, hanem a gyermekeknek sok az az óraszám, amelyet megkövetel a mostani törvény és a most tárgyalt törvénytervezet. Mint gyakorló szülő tudom, hogy gimnazista gyermekem este kilencig tanul, mert a pedagógus nem méri fel a feladott leckék időtartamát, és olyan követelményeket támaszt, amelyeket – ha a gyerek lelkiismeretesen elvégez -, akkor a hét végére teljesen kimerül. Ha pedig az ilyen tanári követelményt a gyerekek nem tartják be, nem veszik komolyan a feladataikat, akkor jogos a Parlamentben felvetett érthetetlen probléma, miszerint a diákok eredményei drámai módon alacsonnyá váltak az elmúlt években.
A PEDAGÓGUSKÉPZÉS
Hasonló problémákat vet föl a pedagógusok hozzáállása is. Részben az, amit fentebb említettem, másrészt a kapott képzésük hagy maga után kívánni valókat. A mai pedagógusok a pedagógiával, mint szakmai kérdéssel súlyosan hadilábon állnak. Ez a pedagógusképzést minősíti. Ismerőseim között van, aki egy nagykőrösi egyházi pedagógusképző intézménybe járt, s az első évben gyerekről, módszertanról vagy pedagógiáról nem is hallott. Ugyanakkor bibliaismeret, karének és egyéb nem a szakmát – netán - hivatást érintő tantárgyak nem szerepeltek a tantervben. Igaz, ez nem csak az intézmény bűne, hanem azé is, aki aláírta az intézmény akkreditálását. Bizonyára nem csak ennek az tanítóképzőnek a módszereiben van hiba, hanem általánosságban a pedagógia és a módszertan oktatás alapjait kellene felülvizsgálni. A mostani magyarországi magyar pedagógusképzés nem alkalmas arra, hogy kiváló tanítókat és tanárokat indítson el, szemben az erdélyi pedagógusképzéssel, ahol máig remek pedagógusok tanítanak, és remek pedagógusok kerülnek ki a tanintézetekből. Ha 1993-ban a magyar kormány nem követi el azt a botorságot, hogy kizárja az Erdélyben végzett pedagógusokat a magyarországi oktatásból, s nem követeli meg az előbb említett súlytalan hazai főiskolák elvégzését, akkor a magyar diákoknak azon része, amelyet erdélyi tanító vagy tanár oktatott, nem azon az alacsony tudásszinten került volna ki az iskolából, mint amit a hazai képzésű tanárok és tanítók adtak át, hanem egy jóval magasabb képzettségi fokon. (Erről majd egy éve írtam Hoffmann Rózsának, de speciálisan, az európai műveltséggel ellentétben és sajnálatos magyar szokás szerint válaszra sem méltatott, noha sok száz Székelyudvarhelyen végzett, idő közben Magyarországra települt magyar tanító érdekében ragadtam tollat.) Tehát, a magyar tanár és tanítóképzés helyzete és minősége sem került szóba a parlamenti vitában.
IGAZGATÓK MEGVÁLASZTÁSA
Az igazgatók megválasztásának ügye is meglehetősen nagy vihart kavart e vitában. Nehezményezték az ellenzéki pártok, hogy az igazgatók megválasztásánál az állam dönt. Ez főként a vidéki iskolák igazgatói állásának betöltésénél fontos és jó elhatározás. Ugyanis a vidéki iskolákba sok esetben olyan igazgató kerül, akinek előmenetele, korábbi szalmai messze nem felel meg az elvárásoknak, de a hozzá nem értő jegyző és a sok esetben végtelenül primitív képviselőtestület olyan döntést hoz, amelynek messze menő és súlyos következményei lehetnek. Jobb tehát, ha a választás az állam, azaz a szakirányú végzettséggel rendelkező és a vonatkozó jogszabályokat ismerő hivatalos szerv nevezi ki a leendő iskolaigazgatót.
PEDAGÓGUSOK VIZSGA KÖTELEZETTSÉGE
A tanárok folyamatos vizsgáztatásáról is sok szó esett. Ebben a kérdésben azonban nagyon eltérő véleményeket hallottunk. Az erdélyi képzés talán azért is jobb mint a magyarországi, mert ott a líceumi képzés után a véglegesítés külön emelt szintű vizsgával kapja meg a tanító. Ezt követően pedig fokozati vizsgákkal léphet a tanító egyre magasabb szintre. Ezeket a fokozati vizsgákat meghatározott gyakorlati idő után lehet tenni, majd külön szabályok és törvények alapján tanári végzettségként ismeri el a román állam ezt a végzettséget. Tehát az egész rendszer jobb és átláthatóbb, mint a hazai, és külön értéke, hogy a képzés az erdélyi magyar oktatási hagyományokat is beépíti, beépített (még Ceausescu alatt is!) a rendszerbe. A tanárokat oktató tanárok képzése is folyamatosan kiváló képzés, aminek nem árthatott a kommunista korszak annyira, mint amennyire Magyarországon rombolt. Fontos tehát a tanárok és tanítók időszakonkénti vizsgáztatása, ám az a gyakorlat, amit a mostani törvénytervezet tartalmaz inkább megalázó, semmint a szakmai teljesítmény ellenőrzését jelentené.
EGÉSZ NAPOS ISKOLA
Az egész napos iskola kötelezővé tétele szintén meggondolatlan és családellenes terv. Ugyanis bármily elképzelhetetlen, még mindig vannak olyan középosztálybeli családok, ahol a gyermek kevésbé veszélyeztetett, mint az egész napos iskolában. Az egész napos iskola akkor alkalmas a gyermekek helyzetének javítására, ha az önkéntes, és szükséges. Bizonyára azok veszik majd igénybe, akiknek a szülei felfogják, hogy a gyermek az iskolában normális körülmények között van, az ő érdekeit szolgálja. A ki nem mondott kisebbségi felzárkóztatás egy bizonyos kisebbség érdekeit nem szolgálja, hiszen azokat a gyerekeket, akik ehhez a kisebbséghez tartoznak, szüleik nem fogják akkor sem az iskolába kényszeríteni, ha az köztelező, és akkor sem, ha nem kötelező. Hasonlóképpen szerencsétlen megoldás az tankötelezettség határát 16 évre leszállítani. Ehelyett olyan megoldásra kellene törekednie a minisztériumnak, amely valóban felzárkóztat, amely eredményeket mutathat fel. Ilyen intézkedés lehetne a felzárkóztató intézetek létrehozása, ahová kötelező jelleggel járnának azok a gyermekek, akiknek végképp kilátástalan és veszélyeztetett a helyzete. Az igazi felzárkóztatáshoz azonban magas szintű és speciális integratív pedagógiai és pszichológiai képzettség és szakmai felkészültség kell ma már. Nem elég a hagyományos pedagógiai ismeret és gyakorlat. Igaz erről sem szólt a vita, mert akik vitáztak, maguk sem értenek ahhoz, amiről vitáztak. Hiszen a nevelés és oktatás sokkal összetettebb annál, mint amiről a primitív politikai viták folytak.
A TANTERV…
Súlyos hiba az, hogy az oktatás és nevelés egyik legfontosabb céljául a mindennapos testnevelést tartja a tervezet. Ez részben arra utal, hogy a megszüntetett katonaságot akarja kiváltani buta magyarázatokkal a törvény. A katonaságot katonasággal, tehát néhány hónapos kiképzéssel lehet pótolni, nem a mindennapra jutó iskolai testnevelés órákkal. Efféle ostoba elképzelés egyetlen európai országban sincs. Sokkal inkább arra kellene törekedni, hogy az igazi értékek iránti vágyat, valamint a magasabb rendű élvezetek iránti igényt keltse fel az oktatási intézmény a diákokban. A sport legyen szabadon és önként választható szabadidős elfoglaltság. Ugyanis a fizikai megterhelés melletti szellemi megterhelés (és fordítva) azt eredményezi, hogy egyik területen sem tud maximumot hozni a diák. Azonban a különböző művészeti és zenei élmények, múzeumlátogatás, komolyzenei koncert, képtár… stb, életre szóló lelki és szellemi pluszt adnak minden diáknak. Kérdés csupán az, hogy van-e olyan pedagógusunk, aki fel tudja támasztani a művészetek iránti igényt a tanulókban, a mai magyar pedagógusképzést ismerve? Ugyanis tornatanárral Dunát lehet rekeszteni, de jó zenepedagógus, vagy művészettörténet tanár olyan ritka, mint a fehér holló.
ÉLETPÁLYA-ELMÉLET…
Rossz elmélet és hibás gondolkodás szüleménye a pedagógus életpálya-modell. Ugyanis a pedagógus munka nem egy szakma, hanem hivatás. Nem életpálya-modelleket kell felállítani, hanem egy olyan társadalmi közeget, amelyben a pedagógus épp olyan jól élhet a maga szintjén, mint a géplakatos vagy az orvos. A pedagógusnak önmagában és mindig pedagógusnak kell lennie ahhoz, hogy kiváló eredményeket érhessen el. A tíz évenkénti egy éves fizetés nélküli szabadság pedig csak akkor elképzelhető, ha majd olyan javadalmazást kap a pedagógus, amelyből finanszírozhatja a kapott egy éves szabadságot.
SUMMA-SUMMARUM:
Összességében egyetlen probléma van a parlamenti vitában kivesézett törvénytervezetben: az, hogy nem a mai valóságot tárgyalja, hanem egy álomvilágban született és a mai problémákat tudomásul nem vevő szellemiség hatja át. Ugyanis ha a gyermekek érdekeit nézték volna 2011. november 15-én a magyar Parlamentben, akkor inkább arról kellett volna vitázni, hogy végre bevezeti-e az oktatási államtitkárság az egyetlen ma lehetséges nevelési módszert, az integratív nevelést és ezzel felzárkóztat, vagy továbbra is az összes képviselővel együtt elcsépelt idézeteket keres felszólalása végére. Nagy szavak, üres lózungok, és butaságok… Drámai és egyben elkeserítő is volt ez a nap… Mert egy viszonylag elfogadható, de itt-ott hiányos kormánypárti törvényről rosszindulatúan vitázó képzetlen, felkészületlen és buta politikusok folytattak gyűlölködő politikai versengést. Ha nem Magyarországon lennénk, akkor egy jó szándékú és gyermekeink érdekében békés és építő vitát hallhattunk és láthattunk volna…